Gróf Apponyi Albert emlékezete

Mint az köztudott, 1920-ban a „béketárgyalások” során a magyar delegációnak csak úgy és akkor adtak lehetőséget a felszólalásra, amikor a döntés megszületett, illetve maga a küldöttség megszólalása annyit tett a meghirdetett feltételek szerint, hogy a diktátum elfogadásra kerül. Ebben a helyzetben mondta el gróf Apponyi Albert híres beszédét.

Borítóképen: Balról gróf Apponyi Albert, jobbról gróf Bethlen István

Mi most nem ezzel a beszéddel, hanem Apponyi személyével foglalkozunk, hiszen maga a beszéd, illetve az akkori helyzet már sokak által feldolgozásra, ismertetésre került. Bemutatására pedig segítségül hívtuk gróf Bethlen Istvánt, a „nagy konszolidátort”, ahogy kortársai nevezték. Gróf Apponyi Albert 1933-ban bekövetkezett halála utáni évben Bethlen egy hosszabb írást szentelt Apponyi emlékének „Gróf Apponyi Albert emlékezete” címmel.

Ebből idézünk pár gondolatot:

1889-ben, negyvenöt évvel ezelőtt két magyar diák ült velem együtt a bécsi Theresianum iskolapadjában és feszült figyelemmel olvasta, mialatt a mathezis tanára unalmas egyenleteket írt a táblára, a budapesti újságok híradásait a magyar képviselőház véderővitájáról. Különös lelki gyönyörűséggel nyeltünk minden szót, amely ezen vita rendjén gróf Apponyi Albert ajkáról elhangzott, és megvallom, hogy…

Magyar osztálytársaimmal együtt sohasem lelkesedtünk sem azelőtt, sem azután élő magyar politikusért jobban, mint akkor gróf Apponyi Albertért.

Nincs <…> 1867-től 1914-ig, ezen közel 50 éves korszak alatt azok között, akik a közéletünkben szerepet vittek, egyetlen egy politikus sem, aki Apponyinál mélyebb hatást gyakorolt volna arra, hogy a politikai küzdelem homlokterébe milyen kérdések kerüljenek és aki a nemzet érzelmi világára és az abból fakadó törekvésekre döntőbb elhatározást fejtett volna ki, mint ő.

A kiegyezési korszak politikai harcainak igazi dinamikus lökőereje az ő személyében testesült tehát meg és egyéniségének, politikai irányának, egész eszmevilágának ismerete nélkül ez a kor és küzdelmei meg sem érthetők, mint ahogy a múlt század huszas és harmincas éveinek képe is csak Széchenyi egyéniségén, a negyvenes éveké pedig Kossuthon keresztül fogható fel.

A történelem objektív ítélőszéke előtt ő ezen korszak eseményeiért tehát épúgy felelős lesz, mint akár Tisza Kálmán, vagy Tisza István, mert történelmet csinált <…>. Felelőssége hasonló a Széchenyiéhez vagy a Kossuthéhoz az 1848 előtt történt eseményekért, amikor ők sem voltak még felelős állásban, de azért mégis döntő befolyást gyakoroltak ezen kor politikájára.

A 67-es kiegyezésnek ez a jogi felépítése azonban, amint ma már ezt tudjuk, sajnos, csak jogi álarc, csak jogi fikció volt, ami később, csak utólag derült ki és vált világossá a nemzet és Apponyi előtt is a maga egész valóságában.

Apponyi kétségtelenül rendületlenül hitt és egészen 1910-ig, a koalíció összeomlásáig bízott is abban, hogy a közös hadsereg nemzeti irányba való fokozatos átalakítását a nemzet és a király között való komoly összeütközések nélkül érheti el.

Ennek a hadseregnek ugyanis (ti.: a közös osztrák-magyar hadseregnek – a szerk.), amint azt a világháború eseményei utólag a vak előtt is bebizonyították, igazi nagy katonai értékét a magyar csapatok alkották. Az a törekvés tehát, hogy a magyar nemzet jogos igényei benne kielégítést nyerjenek, nemcsak a magyar nemzet, de ezen hadsereg jól felfogott katonai szempontjaiból és az egész Monarchia védelmi érdekei szemszögéből is teljesen jogosnak volt tekinthető.

… a háború előtt a közös hadsereg egész tisztikara, Ferenc Ferdinánd trónörökösön kezdve, egészen a legutolsó osztrák hadnagyig a Monarchia erejét a közös hadsereg német nyelvű egységében kereste…

Apponyi <…> Kossuthhoz hasonlóan, vallomást tesz a mellett, hogy az ország nemzetiségi viszonyai folytán nemzetünk elszigetelt fennállását, ha nem is tartja lehetetlennek, de legalább is nem tartja kívánatosnak, de Kossuth-al szemben a nyugati kapcsok keresését és fenntartását gondolta egyedül helyesnek, illetve óhajtandónak. <…> Amint mondja:

Valamennyi ország közt egy sincs, melynek külső helyzetét nagyobb bizonytalanságok és veszélyek környékeznék, mint Magyarország, e veszélyek ellen pedig pusztán szövetségesekkel és diplomáciai összeköttetésekkel biztosan védekezni nem lehet.

… határozottan állást foglalt a kiegyezési korszak közjogi orthodoxiája ellen, amely elvileg hirdette a magyar állam teljes szuverenitását, gyakorlatilag azonban annak lényeges részét, pl. a nemzeti véderőt áldozatul hozta.

A magyar hadsereg ezen tényleges eltemetésével Apponyi meggyőződése szerint a halál csíráját vették bele az egész kiegyezési műbe.

A szabadelvű korszak <…> optimizmusa ütközik ki Apponyi nézeteiből is, aki a magyar állam intézményeinek a szabadság, a jogrend, a szabadelvű alkotmányosság elvei szerint való kiépítésével és a közös hadsereg magyarrá tételével remélte nemzetiségeinket, őnekik ez úton is imponálva, a magyar államiság gondolatának bűvkörében leláncolhatni.

Amint az általános titkos választói jog behozatalának eszméje komolyabb formában került a politikai élet homlokterébe, habozás nélkül mellette foglalt állást, tekintet nélkül arra, hogy tulajdonképen a hadseregre vonatkozó nemzeti követeléseinek, tehát egész élete politikai törekvéseinek elgáncsolása érdekében dobhatott e kérdés a közélet nyílt vizeire.

Apponyi politikai pályáján 1872-ben Senyey mellett mint katolikus színezetű Deák-párti képviselő indul útnak. 1875-ben, amikor a balközép Tisza Kálmán vezérlete alatt, a Deák-párttal fúziónál és a szabadelvűpárt megalakul.

Senyey Pállal együtt ellenzékbe megy és a konzervatív pártot alapítja. Mindenki azt hihette ekkor, hogy a 40-es évek ókonzervatív kancellárjának, gróf Apponyi Györgynek a fia szintén a konzervatív irány vezéri szerepét fogja betölteni a szabadelvű korban. Valóban senki sem sejthette, hogy ugyanaz az Apponyi Albert, aki még 1875-ben mint a konzervatív Senyey-párt egyik prominens tagja a honvédségnek a közös hadseregbe való beolvasztását vallotta programmja egyik pontjának, 14 évvel később a közös hadsereg nyelvben és szellemben nemzetivé tételét fogja követelni.

Apponyi éppen a politikai életében való szereplése révén 15—20 év alatt átment és azok a hatások, amelyeket a magyar közélet légköre nézeteire gyakorolt. Az említett idő alatt Apponyi lelkileg teljesen elszakadt a konzervatív eszméktől, ezek alatt azt a világnézetet értve, amely apjának és ó-konzervatív elvtársainak volt a jellemző tulajdona és fokozatosan szabadelvű gondolkodásúvá alakult át.

Apponyi életének ez a korszaka 1918-ban a Monarchia felbomlásával és hazánk megcsonkításával lezárult. Mindazok a törekvések és célok, amelyek 45 éven keresztül életének tartalmát képezték, amelyekért küzdött és forró csatákat vívott, az osztrák-magyar monarchia és az 1000 éves Magyarország történelmi kereteinek összeomlása folytán egy napról a másikra tárgytalanná váltak.

Sohasem láttam embert, vesztett ügyet több méltósággal és több önérzettel képviselni, mint Apponyit akkor és úgy éreztem, hogy ő abban a percben az 1000 éves magyar becsületnek, lovagiasságnak és történelmi önérzetünknek fensőséges képviselője volt.

Gróf Bethlen István folytatja az 1920 utáni történettel visszaemlékezését, mi viszont itt megállunk, mert annak, hogy ma gróf Apponyi Albertről ilyen formán megemlékezünk, az 1920-as eseményaz oka. De talán így is meg tudtuk mutatni Bethlen gróf által, hogy kit és mit képviselt a világ leghíresebb elkésett védőbeszédének előadója.