“… győzelmet arat az alföldi rónákon is!” Mi más, mint a gömbrágó?

„Csodálatos! Nagyszerű! Mert kigondolta volna valaha is, hogy eljön az idő, amikor nem szorulunk többé import chewing gumra, s hogy ezentúl hazai iparcikk erősíti rágóizmainkat, állkapcsainkat. Hogy ez a tengerentúlon, a felhőkarcolók hazájában karriert befutó mentolos vagy ánizsos ízű lapos és gömbölyded alakú hogyishívják győzelmet arat az alföldi rónákon is”  – írta a Magyar Nemzet 1959 május 6.-i száma.

Borítóképen: Gömbrágók

Hoppá! Mi történt itt? Hiszen mindaddig a rágógumi egy imperialista csökevény volt, amitől minden rendes magyar dolgozónak tartózkodnia illett! Nos, a cikk erre is megadja a választ:

Igen, tudtára adatott mindenkinek, hogy a Győri Keksz és Ostyagyárban egy-két hét múlva megkezdik a rágógumiüzemszerű, tömeges gyártását.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ez a történet is jóval korábban indult! Hogy mikor, és hol? Nos, az igazság az, hogy jó politikai propaganda volt, hogy az amerikaiak hozták magukkal az öreg kontinensre a rágógumit, de ez nem pontosan így van!

Európában a nem étkezési célú rágás legalább 5.000 évre tekint vissza, ugyanis a mai Finnország területén leletek bizonyítják, hogy valószínűleg higiéniai, leheletfrissítési célból nyírfakátrányból készült anyagot rágcsáltak az emberek. Ez – illetve ehhez hasonló – szokások egyébként máshol is léteztek az akkori Európában.

Az amerikai eredet azonban így is áll – csak nem úgy, ahogy sokan tudják -, hiszen a legmegfelelőbb anyagot a maják találták meg a „rágógumifa” (zapotilla) képében, amelyből a „chicle” nevű rágógumit készítették. „Amikor lehántják egy rágógumifa kérgét, vagy pedig rovarok támadják meg, a fa egy olyan tejszerű anyagot termel, amely védőköpenyt von a kéreg fölé” – állítja Jennifer Matthews amerikai régész-antropológus, a San Antonió-i Szentháromság Egyetem kutatója.

Persze a legősibb időkből nem maradtak fenn dokumentumok, így nem tudjuk pontosan, hogy a szokás milyen messzi időpontra vezethető vissza, de Bernardino de Sahagún 16. századi spanyol ferences szerzetes krónikái már említik a szokás. Ebből megtudhatjuk, hogy a rágógumizás szokása hozzávetőleg megegyezett a mai szokással, ami pedig még különösebb, az, hogy komoly társadalmi szabályok is épültek köré!

„Ha férjezett vagy özvegy asszony nyilvánosan rágógumizott, prostituáltnak tartották, ha pedig egy férfi tette ezt, homoszexuálisnak tekintették” – mondja a kutató.

Mint kiderült, tehát csak hajadonok és kisgyerekek rághatták nyilvánosan a chiclét. Hogy ez így volt, vagy sem, pontosan nem tudhatjuk, de tény, hogy Latin-Amerikai nagy részén a „chilcle” szót a rágógumi szinonimájaként használják.

A maják az anyagot chicle-nek nevezték, és hagyományosan cukorral, vaníliával vagy mentával ízesítették. Ebben látta meg a fantáziát John B. Curtis amerikai feltaláló, aki 1848-ban már megpróbálta meghonosítani a rágózást Észak-Amerikában is. Vele nagyjából egy időben kísérletezett hasonlókkal egy tudós és feltaláló, Thomas Adams is, aki 1871-ben dobta először piacra a chicle alapú rágót, majd 1891-ben William Wrigley-vel közösen Chicagóban megalapította az első rágógyárat.

Amerikában már 1888-ban már automatákból árulták a tutti-fruttis Adams-féle rágógumit, innentől pedig már csak idő kérdése volt, hogy az új amerikai őrület mikor érkezik meg Európába.

Magyarországon nem sokkal később, 1902-ben jelent meg az első rágóhirdetés, ami a Ricy nevű terméket reklámozta – ebből létezett fodormentás, medvecukros, tutti fruttis és ibolya ízesítésű-szagosítású is.

Gondoljunk bele; Magyarországon akkor már javába ment a bagórágás, helyette talán nem is volt olyan nagyon rossz, ha a rágógumit rágták aztán.

A két világháború között Magyarországon többféle rágógumit is lehetett kapni, a második világháború után viszont már hiánycikknek számított – Zöld Antal, a magyar rágógyártás elindítója szerint a bombázások után angol vagy amerikai katonáktól juthatott hozzá az ember, ha szerencséje volt, 1945 után talán ezért is számított gyanúsnak vagy dekadens szokásnak a rágózás.

A pártállamnak pedig egyáltalán nem tetszett a csócsálás: az ötvenes években „csúnya nyugati betegségnek” nevezték a rágózást, gusztustalannak bélyegezték, és cikkek hosszú sorában keseregtek azon, hogy a mai fiatalság a magyar népszokások helyett a nyugatot majmolná a rágózással.

Mivel azonban úgy tűnt, hogy igény azért itthon is lenne rá, 1959-ben felröppent a hír, hogy megalapítják az első magyar rágógumigyárat.

A hír – mint az a bevezetőben is olvasható – végül elhamarkodottnak tűnt, ugyanis végül csak 1970-ben kerülhetett sor a rágógumi gyártására Zöld Antal és Hollósi Sándor, a Csemege Édesipari Gyár vezérigazgató-helyetteseinek köszönhetően.

Elsőként kávés, diós és citromos ízesítéssel jöttek ki, majd ezt követték a különböző innovatív formák, köztük a nyolcvanas években a cigirágó.

Ekkoriban már kapható volt a holland Maple Leaf által gyártott, Disney-karaktereket felvonultató miniképregénnyel érkező felfújható (bubble gum) rágó, a Donald és az autós képekkel csábító, a török Kent édességipari cég által gyártott Turbo is.

Nos, ma már nemigen fogyasztják a gömbrágókat, de van a piacon – még ha nem is sok, a gyártója meg ki tudja kicsoda…