Ha nem vették el, odadták… Magyar bányák hozomra

Előrebocsátjuk, hogy ebben a témában sem fogunk politikai jellegű fejtegetésekbe fogni, sőt, arra sem térünk ki, hogy vajon a második nagy világégés után „mi lett volna, ha…?”, mert ami történt, megtörtént, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni.

Borítóképen: Vajdahunyad – Gyalár vasércbánya. 8,85 kW, háromfázisú Ganz bányamozdony, 300 V/42 Hz az 1900-as évek elején

Van viszont egy olyan, talán nem sokak által ismert tény, ami azt mutatja, hogy;

1945 után az 1920-as határok visszaállításával ismét elvesztett területek gazdasági hasznait nem minden esetben vették el, volt olyan is, hogy az akkori magyar vezetés adta oda.

Ez nem jelenti azt, hogy elherdáltak bizonyos vagyonokat, ahogy azt sem gondoljuk, hogy nem volt nyomás az akkori vezetőkön a tekintetben, hogy végül önként mondjanak le bizonyos külföldi magyar tulajdonokról.

Miről van szó? Nos, egy idézettel kezdünk a Magyar-Szovjet Közgazdasági Szemle 1948-as 7. számából:

„… de külön ki kell hangsúlyoznunk a Szovjetúniónak irányunkban tanúsított megértő magatartását is. Ennek a baráti megértésnek köszönhetők a már eddig adott jelentős jóvátételi engedmények: a jóvátételi teljesítés végső határidejének két évvel való meghosszabbítása, az egyes árucikkek átvételi egységárának felemelése, a jóvátétellel kapcsolatos szállítási kedvezmények, valamint az a lehetőség, hogy kötelezettségünknek 12 millió dollárnyi részét a petrozsényi részvények átengedésével teljesíthettük.”

Mit jelentett ez a 12 millió dollár? A jóvátétel összegét a Szovjetunió irányába 200 millió dollárban határozták meg, amit eredetileg 1945. január 20-tól, azaz a fegyverszüneti egyezmény aláírásától kezdve hat évig, 1951. január 20-ig kellett volna teljesíteni, de kiderült, hogy egész egyszerűen képtelenség a teljes jóvátétel teljesítése, így két megoldáshoz folyamodtak akkoriban:

• A teljesítés időtartamát kitolták két évvel, így Magyarország 1953. január 20-ig szállított iparcikkeket és mezőgazdasági terményeket a Szovjetuniónak jóvátételként, valamint
• a szovjet fél hajlandónak mutatkozott szovjet-magyar vegyesvállalatok megalapítására, így az eredetileg a szovjeteknek járó, leszerelésre kerülő gyáregységek és gépsorok sok esetben a szovjetek apportjaként, vagyoni hozzájárulásaként a jóvátételbe beleszámítva a helyükön maradhattak.

Ez utóbbi is megérne egy misét, de ezt hagyjuk, a témánk a Petrosani Kőszénbánya Rt., ami román neve ellenére 80,85 százalékban közvetlen, vagy közvetett magyar tulajdonban volt.

Ebben az időben ez volt Magyarország legnagyobb külföldi érdekeltsége. De mi volt ebben a cégben, ami értékessé tette?

• A részvénytársasághoz tartoztak a Kárpát-medence legnagyobb szénvagyonát rejtő Zsil-völgyi bányák. Az 55 kilométer hosszú, 2–7 kilométer széles, átlagosan 25 méter vastagságú, de helyenként 600 méternél mélyebb, 6500 kalória fűtőértékű szénvagyont 1946-ban a szakértők 1800 millió tonnára becsülték.
• A lupényi szénmedence kiaknázása céljából 1891-ben alakult az Urikány–Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. A Petrozsény körüli bányákat 1895-ben szerezte meg a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. a Brassói Bánya és Kohó Rt.-től.
• 1924-ben a romániai államosítási rendelkezések folytán a Petrosani Román Kőszénbánya Rt részvényeinek mintegy 20%-a román birtokba került. A két részvénytársaság azonban továbbra is magyar tulajdonban maradt.
• 1926-ban közösen megvásárolták a Felsőzsilvölgyi Kuxa Társaság bányavagyonát, majd 1931-ben a Petrosani cégnév fenntartása mellett fuzionáltak.
• Az egyesítés után a Petrosani Román Kőszénbánya Rt. megszerezte több román kincstári kőszénbánya részvényeinek jelentős hányadát.
• Ezeken kívül 1937-től kezdődően Nagybánya környékén a Petrosani Rt. megvett több kisebb-nagyobb aranybányát, ezekben nagyarányú arany- és ezüstbányászatot létesített, amely 1940–1942-ben évi 500 kilogramm színarany termelésre volt képes.
• A vállalat rikett- és kokszgyárat, modern szénosztályozókat, mosóberendezést létesített.
• A vállalat munkáslétszáma meghaladta a 10.000 főt.
• A bányákon kívül a Petrosani Rt.-nek jelentős részvényérdekeltségei voltak a Román Robbanóanyaggyár, az Aradi Cukorgyár, a Creditul Auritel, a Creditul Industrial, a Closani fakitermelő és más vállalatok vagyonában is.

Az Urikány–Zsilvölgyi részvényeiből jelentős mennyiség évtizedeken át Franciaországban, Svájcban és Angliában volt elhelyezve, és a részvényeket a lyoni, genfi és a bécsi tőzsdén jegyezték. Ugyancsak az Urikány–Zsilvölgyinek jelentős külföldi hitelezői voltak, így négy angol bank összesen 122.445 font, három svájci pénzintézet 526.480 svájci frank, négy amerikai intézet pedig 108.000 dollár összegű hitelben részesítette.

Nos, ez volt az a társaság, ami a jóvátétel teljes 200 millió dolláros összegéből végül – a megállapodás szerint – 12 millió dollárt, azaz a kötelezettség 6 %-át tett ki, így ennyivel csökkenthető volt a kötelezettség.

Azt nem tudjuk megítélni, hogy ez az ügylet megérte, vagy sem, mivel arról nincs pontos információnk, hogy miként állt például az állami költségvetés, ami a jóvátételi termeléshez szükséges alapanyagokat meg kellett, hogy vásárolja, de a leszállítás után nem kapott semmit, csak a tartozása csökkent…

Ahogy azt sem tudjuk, hogy a megállapodás idején milyen szén, arany és egyéb árak voltak, amelyek meghatározták a bányák értékét, de az sem ismert számunkra, hogy milyen egyéb – úgy értjük, nem gazdasági! – kényszerítő körülmények álltak a megállapodás mögött.

Egy azonban biztos: bányákat nem csak elvettek, hanem adta is a megállapodás idején regnáló hatalom.