Ha villamosítás, akkor Ganz: Trieszt villamosítása

Trieszt városi tanácsa 1896-ban elhatározta, hogy a város világítására, illetve gépek, berendezések hajtására létrehoz egy olyan elektromos telepet, ami kiszolgálja ezen igényeket. A pályázati kiírásra a kor vezető elektrotechnikai cégei jelentkeztek, melyek közül a megbízást a Ganz és társa nyerte el.

Borítóképen: A trieszti Piazza Grande villamos világítása

Miért éppen a Ganz? Mert a feladat bizony nem volt egyszerű! A helyzetet két tényező bonyolította:

• A magántulajdonban lévő villamoshálózatot üzemeltető vállalat 550 voltos egyenáramú elektromos hálózat mellett döntött, míg a városi világítás, és különösen a gépek meghajtása pedig a váltóáramú hálózat kialakítását követelték meg.
• A város és a gázgyár eredetileg gáz felhasználásával tervezte megvalósítani az energiatermelést, de végül mégis a gőzgépek mellett döntöttek, ezért – mintegy kárpótlásul… – a teljes megvalósítás jogát elnyert Ganztól az Officina del gas átvett bizonyos feladatokat.

A lényeget ez utóbbi nem érintette, azonban azt meg kell jegyezni, hogy az eggyel több szereplő a történetben kissé nehezítette a megvalósítást. A gázgyár kapta meg a telep épületeinek, a kémény, valamint a dinamók és kazánok alapozását, a kondenzvíz vezetékét, és teljes elvezetését, illetve a kábelek lefektetését.

Ezek a munkálatok nem kapcsolódtak szorosan az áramtermeléshez, ugyanakkor csökkentették a Ganz által elvégzendő munka volumenét, így persze az elérhető bevételt is. Ugyanakkor látni kell, hogy a fenti munkákat is a Ganz tervezte, így a magyar vállalat rajzai alapján készültek, és azt is, hogy;

A Ganz a teljes gépészeti berendezést, transzformátorokat, kábeleket, lámpásokat és árammérőket gyártotta le és építette be!

És ne feledjük, hogy a Ganznál ebben az időben már minden bizonnyal megvolt az a tudás, amit aztán a Valtellina vasúton is alkalmaztak, ahol váltóáramú elektromos hajtásrendszert építettek ki:

Igaz, Valtellina egy pár évvel később volt, de feltételezéseink szerint Kandó Kálmán – aki 1894-től dolgozott a Ganznál – már a trieszti megrendelés idején rendelkezett a megfelelő elméleti ismeretekkel ahhoz, hogy váltóáramú villamoshálózatott építsen ki akár Triesztben. De nem így volt, ezért egy telepen kellett a váltóáramú és egyenáramú áramtermelést is megoldani.

Maga a központi épület – vagyis az erőmű – a Via del Broletton volt (ma az útnak ezt a szakaszát a Via Caduti sul Lavoro névvel illetik), ma pedig a helyén a közlekedési vállalat, az városi világítást biztosító központ (Hera Luce), illetve buszgarázsok találhatók. Sajnos az épületet nem sikerült azonosítani, de nem kizárt, hogy legalább a nyomai még mind a mai napig megvannak:

Nézzük tehát az erőművet, hogyan épült fel! Két párhuzamosan egymás mellett fekvő épületrészből állt, egyik a gépház, a másik a kazánház. A kazánház 520 m², a gépház 600 m² területet foglalt el. A kazánház végében volt a táplálóvíz-tisztító berendezés és mögötte a 2 m átmérőjű és 42 m magas kémény. A kazánház meghosszabbításában volt a mérőszoba, ez azonban a gépházba nyílt.

A kazánházban 5 darab, egyenként 135 m² fűtőfelszínű és 11 atmoszféra üzemnyomásra szerkesztett Tischbein kazán állt. A kazánok előtt keskenyvágányú szénszállító-vasút volt és a kazánház bejáratánál a szénmérleg. A táplálóvíztisztító helyiségben táplálószivattyúkat, víztartókat helyeztek el. A három táplálószivattyú mindegyike 4-5 kazán táplálására volt elegendő. A kazánokat a Ringhoffer cég szállította.

A gépházban eredetileg két darab, 300 tényleges lóerőnyi munkát teljesítő és 105 fordulattal járó szellentyűs vezényművű tandem-gőzgép volt, melynek főméreteik a következők voltak:

• A nagynyomású henger átmérője 400mm,
• a kisnyomású henger átmérője 650mm,
• közöslöket 900mm.

A gőzgép főtengelyére csatlakozott a háromfázisú generátor mágneskereke a megindításra szükséges fogaskoszorúval együtt és a külső csapágy mellett a közvetetlenül kapcsolt gerjesztő. Ennek dobját a tengely meghosszabbított végére ékelték fel.

A kondenzáció céljaira szolgálótengervíz nyerése nagy nehézségekkel járt. A kondenzáció vízcsatornája körülbelül 500 m hosszú volt. Kezdetben szifont terveztek, azonban tekintettel ennek megbízhatatlan működésére és a be- rendezés meglehetős magas költségeire, ettől elálltak aztán.

A számítások eredménye az volt, hogy legcélszerűbb és legolcsóbb a tengerbe csövet fektetni és azt a csatornával összekötni, a nehézség azonban ott volt, hogy a tengerpart iszapos és nagyon sekély. A dolgot úgy oldották meg, hogy a gépház előtt két 12 méter mély és 4 méter átmérőjű víztartót építettek vízálló falazással és ezeket a víztartókat csatornával a tengerrel kötötték össze, a tengerben fekvő rész 120 méter hosszú és betonba fektetett 2 mm falvastagságú, körülbelül 600 mm átmérőjű kovácsvas pléhcsőből állt. A betoncső piramis alakú szerkezetben végződött, melynek oldalán hosszúkás, keskeny nyílások voltak, melyek az iszapot, valamint a tengeri állatokat visszatartották.

A kapcsolótábla az épület kiugró részében volt elhelyezve, egy emelvényen.  A kapcsolótábla utolsó mezőjéből, ezek a kábelek, az ólombiztosítékokon keresztül vezettek a városba. A városi vezeték földalatti kábelekből állt (!!!), a magasfeszültségű primérkábel a Piazza Legnán elhelyezett fő elosztó pontig két 3x70mm² keresztmetszetű acélpáncél-kábel volt. A kábeleket a sós tengervíz behatása ellen aszfalttal kiöntött facsatornákba fektették.

Az elosztás szekunder hálózatról történt, a transzformálás céljára 13 nyilvános állomás volt, a többi transzformátor a házakban volt elhelyezve.

A Ganz tehát megoldotta a feladatot, a városban villamos világítást vezettek be, és a villamosok is villamos meghajtással közlekedtek!

A kivitellel a Ganzt 1897 őszén bízták meg, az építést azonnal megkezdték. A telep 1898 november 1.-én a szerződésben kikötött határidőre elkészült és azt üzembe is vették.