Hajdanvolt mesterségek: a csizmadia
Jellegzetesen magyar, de mára szinte kihaltnak számító mesterség, művelője a csizmák elkészítésével és javításával foglalkozik. Bár maga a szó egyes források szerint török eredetű, mivel első előfordulása az 1500-as évek végére tehető, mi úgy véljük, hogy maga a mesterségbizonyosan korábbi, és akár a nevet is vehették eleink korábbi türk kapcsolatok során. Ez talán nem is fontos, nézzük a történetet!
Borítóképen: Csizmadiaműhely. (1931. Hajdúböszörmény)
A lábbeli a nyelvi adatok szerint kétféle volt a honfoglalóknál, ú. m. csizma (székelyesen: csidma, palóczosan, tyizma) és saru; előbbi megfelel a középázsiai török «csezme», «csegme», «csizme», utóbbi a «sarik», «csarik» szónak.
A csizma keleteurópai és középázsiai nomádoknak a viselete, a kik életük java részét lóháton töltötték.
Náluk fejlődött ki, mert a lovasnak nincs szüksége könnyű lábbelire, de a járásban a nehezebb sem akadályozza, ellenben a kengyel használatával olyan lábbeliről kellett gondoskodnia, mely ne csak a lábfejet takarja, hanem a lábszárat is megvédje a kengyelszíj horzsolása ellen.
A láb alá kötött bőrtalp, akár bocskor, akár sandal a neve, lovas népnek semmikép sem alkalmas lábbeli, olyan népeknek a viselete ez, akik a gyalogláshoz vannak szokva.
Az európai népek, akik a görög mondák kentaurjai szerint az első lovasokat emberfejű s lótestű csodalényeknek képzelték s a lovaglást igazában csak a népvándorláskori turánoktól tanulták el.
A térdig érő hosszú szárú csizma legelőször a hun korban tűnik föl, és ettől fogva állandóan megmaradt a kelet-európai turánoknál, akik közül a volgai bolgárok – akikről a X. századbeli oroszok, mint valami feltűnő dolgot jegyezték meg, hogy olyan emberek, akik csizmát viselnek. A bolgárok voltak azok, kik a bőrkészítésben a parthuskori hagyományokat fentartották és tovább fejlesztették; a bolgár bőr vagyis oroszosan «bagaria», ép olyan híres lett, mint a piros parthus bőr, melyet…
Konstantinus Porphyrogenitus szerint a X. század derekán, különösen az Azovi tengermelléki Khersonban készítettek.
Eleink tehát már a török kor előtt is készítettek kifordított varrással magas szárú bőr lábbeliket. Egészen a 20. század elejéig jelen volt ez a varrástípus, sőt…
A csizmákat is sokáig még a szimmetrikus kaptafákra készítették, tehát „egylábasok” voltak.
Csak a gépesítés során jelentek meg a kaptafamásoló gépek, melyekkel olcsón és gyorsan lehetett bal- és jobblábas kaptafákat is előállítani – ettől kezdve kezdett elterjedni a “kétlábas” csizma.
A különböző társadalmi osztályokra a különböző csizmaviselet volt a jellemző. A parasztok egyszerű csizmáinak fejrészét elég volt kézzel, ványolófán formázni majd varrni, addig a tehetősebb viseletnek számító, egy darabból kiszabott ványolt csizmához speciális és drága berendezés kellett.
Egy ványológépet sokszor közösen használtak az ismerős csizmadiák.
A csizmadia a hagyományos eljárás szerint a tímár által megdolgozott, kész bőrtől kezdi a csizma elkészítését. A felsőrészt és az “alját” is egyaránt ő készíti, majd dolgozza össze. A csizmadia kéziszerszámai hasonlók, mint a cipészé, – amivel több, az a ványoló eszköz, valamint a csizmaszár-tágító berendezés, és amivel másabb, azok a hosszabb szárú eszközök, mint például a kaptavas és a bőrráspoly. A csizmába is tesznek sámfát, melynek legelterjedtebb típusa a 2 db, lábszár alakra ívelt fából és egy középső (csúszdás és fogógombos) faékből áll.
A csizmadia klasszikus termékei közé tartozik a ványolt csizma, a parasztcsizma, a lovaglócsizma, a bilgeri, azaz a fűzős csizma és a vadászcsizma. Egy időben divatos volt a törökösen cserzett, így piros színű bőrből készült női karmazsin-csizma és a ráncos (rogyott) szárú csizma is. Ma a hagyományos alakú csizmakészítés jórészt a néptáncos csizmákra korlátozódik.
A csizma elkészítése során többnyire még mindig a faszeget alkalmazzák, de a vadászcsizmáknál találkozhatunk a jóval szélesebb talpszélt eredményező, jellegzetes hármas varrásképet adó goiser technológiával is.
A ma létező, csizmával foglalkozó, és általában nem specializált műhelyek szinte mindegyike (de nem mindegyik!) modern technológiákkal vegyíti a klasszikus módszereket, így lassan nemcsak a szakma, de a technológiák is feledésbe merülnek.
