Hajdanvolt mesterségek: A papírmerítő, avagy rongyból lesz a tudomány!
Az első feljegyzés a papírkészítés mikéntjéről Kr u. 105-ből maradt fenn, méghozzá egy kínai császári hivatalnoktól. hogy micsoda komoly találmány volt ez, és mennyire őrizhették, jól mutatja, hogy a találmány csak 700 év múlva ért el Egyiptomba, majd az 1200-as években Itáliában is elterjedt. Innen azért már gyorsabban elért hazánkba…
Borítóképen: Papírgyártás a 16. században
Magyarországon a XIV. században jelent meg először a papír, mégpedig az Anjou uralkodóink udvarában, akik Itáliából hozták magukkal.
Papírra készültek az oklevelek, rendeletek a kancellárián, s a kezdeti idegenkedést a bőrnél kevésbé tartós anyagtól felváltotta a rendszeres használat. A XVIII. században már annyi papírmalom működött az országban, hogy szinte teljes egészében ellátták a fogyasztói igényeket. A XIX. század közepétől pedig megindult a modern kor követelményeihez mért nagyipari papírgyártás.
A hagyományos papírmalmok csillaga a XIX. században végleg leáldozott. S vele sírba szállt egy régi mesterség is.
A papír kezdetben ugyanazokból a növényi rostokból készült, mint a ruházat szövéséhez fölhasznált szálak: kenderből és lenből. Később az elemi szálat olcsóbb anyaggal akarták helyettesíteni, ezért gyapottal próbálták a mérsékelt égövön termő lent és kendert kiváltani. Így került sorra a gabonák szalmája, majd végül a fa. Ma az olcsó tömegárut jelentő papír gyártásának a legfontosabb nyersanyaga a fa.
A mesterség melynek legjellegzetesebb eszköze a papírmerítő szita volt. Egy mesterség melynek elsajátításához hosszú évek szükségeltettek, hiszen a papírkészítő inasok 10 éves koruktól kezdve tanulták a szakmát úgy, hogy naponta 16 órát dolgoztak hajnali két (!) órától kezdve.
Az inasok a megfelelő rongyokat rongyvágókéssel szabdalták fel, majd feltornyozták az anyagszekrényben, ahol – időnként átforgatva – rohasztani kezdték az anyagot. A rothadt anyagból készült a pép, a leendő papír alapanyaga.
A papírt merítéssel készítették el. A kádban álló, vízzel higított pépbe kell beleengedni, majd kiemelni a merítőszitát.
Egy kicsit meg is kell rázni, hogy a pép rostjai összekuszálódjanak, s így összeálljanak a szitában. Lecsorgatták róla a vizet, majd a szitát egy nemezlapra borították. A nemezlapok közti papírt különféle sajtolókban helyezik, majd végül a többszörös sajtolás után száradni hagyják, azaz felteregetik.
A papírt száradás után enyves vízbe merítették, majd újra szárítani kezdték. A papírlapokra az utolsó munkafázisban a simítás és a sulykolás várt. Ezt a tudományt sajátították el az inasok mesterük mellett.
Az inasévek – összesen 4 év – után más mesterségek tanoncaihoz hasonlóan vándorútra indultak a legények. Végül maguk is mesterré válhattak letéve a mestervizsgát, elkészítve mesterművüket.
Papírmalom indításához azonban meglehetősen nagy alaptőkére és persze atyafiságra volt szükség, ugyanis a fehér mestereknek nem volt külön céhük, mivel igen kis számban és egymástól meglehetősen távol művelték mesterségüket.
A papírmerítés tudománya napjainkra igazi kuriózumszámba menő mesterség. Kisipari papírkészítéssel, egészen kifinomult ízléssel készített csodálatosan míves merített papírlapokhoz, rájuk vagy anyagukba nyomott mintákkal ma is hozzájuthatunk múltidéző kézműves vásárokon. S megérthetjük: ősi bölcsesség, hogy nemcsak a reá írt szó, de a hozzá használt, vele harmonizáló papír is éppoly fontos. Mint tartalomhoz a forma.
Nos, így lett a rongyból papír, ami aztán a tudományt szolgálhatta. Aztán jött az ipar, és a tudományt ezek után a fák kivágása szolgálta már…
