Haladjon Ön is a korral! És akkor beütött a válság…
És akkor most megint vissza a családhoz. Ifj. Váncza József Priessnitsz Gizellát vette el feleségül, annak a Priessnitsz Vincének az unokáját, aki Graefenbergben megalapította a világ első vízgyógyintézetét. Érdekességként meg kell jegyeznünk, hogy a priznic (hidegvizes borogatás névadója méregnek tekintett minden gyógyszert, ellenben feltétlen bízott a víz hatásában, azt minden betegség gyógyítására alkalmasnak gondolta, viszont unkája, Gizella szintén gyógyszerész volt. A párnak két gyermeke született: József és Judit.
Borítóképen: Izgatott tömegek a newyorki tőzsde környékén, a Wall Street-en – 1929 október, a nagy tőzsdekrach napjaiban
A történethez tartozik, hogy a Tavaszmező utcában még igencsak kisipari körülmények között készültek a termékek, de 1929-re lehetőség nyílt – illetve egyfajta kényszer is volt! -, hogy egy nagyobb helyre költözzenek. A választás a kőbányai Korpona utca 4. szám alatti házra esett. Ma ez egy családi házas övezet – ahogy akkoriban is – a Pöstyén tér közelében. Ebben az időszakban már szinte teljesen elvált a gyártás és terjesztés, ahogy az manapság is megszokott, de akkoriban ez nem is volt olyan kézenfekvő!
Az előző rész:
A termékkörben ekkor jelentek meg a kekszek, sőt még csokoládéval töltött szivar is! És ekkor a közös vállalkozás már a villamossági piacon is jegyzett volt!
És itt egy újabb fontos kapcsolódási pont, pontosabban egy személy, aki nem más, mint Rotter Lajos! Márpedig ő nem más, mint a Karakán és a Nemere vitorlázó repülőgépek tervezője, magyar gépészmérnök, repülőgép-tervező és pilóta! És nem mellesleg Asboth Oszkár egyik legnagyobb kritikusa:
Arról már nem is beszélve, hogy nem csak a repüléshez volt köze, mérnökként Szmik Viktorral együtt tervezték a WM által gyártani kívánt 250-es motorkerékpárt! Ugye milyen kicsi a világ? Hát igen, úgy tűnik, Váncza József történetében lépten-nyomon arra lyukadunk ki, hogy az akkori szellemi elitet ezer szál kötötte egymáshoz.
Minden jól ment tehát, azonban egy olyan időszak következett, amire, ha számítottak is, tenni ellene semmit nem tudtak… Igen, az történt, hogy ugyan a Dr. Oetker termékeivel szemben nyerésre állt a Váncza, ugyanakkor a gazdasági világválság ellen ők sem voltak beoltva…
Ami korábban a siker záloga volt, most a bukást vetítette előre: a válság okán az ügynökök és a kiskereskedők eladásai csökkentek, ráadásul a hitelben náluk lévő termékek után sem tudtak fizetni… Ez pedig annál a vállalkozásnál, ami nyeresége nagy részét reklámokra költi – és ezek a kiadások továbbra is terhelték! -, szinte azonnal fizetésképtelenséget okoztak!
Mi történt ekkor? Nos, a gazdasági világválság egyik hatása a bankbetétek tömeges megszüntetése volt. Ez olyan mértéket öltött, hogy 1931. május 11-én az Oesterreichische Credit-Anstalt csődöt jelentett, azaz nem tudta teljesíteni kifizetéseit. A hazai bankzárlat (mely a 4.000/1931. M. E. sz. rendelettel hirdettek ki) annak megakadályozására tett lépés volt, hogy Magyarországon is hasonló helyzet alakuljon ki. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy előbb három napra bezárták a bankokat – így senki nem tudott kivenni pénzt (na meg betenni sem!) -, majd további olyan intézkedések születtek, amelyek azt szolgálták, hogy a bankok stabilitását megőrizzék.
Ez egyrészről a betétek kivételének korlátozását jelentette, másrészt viszont azt is, hogy a hitelezett ügyfelek számára sem történtek folyósítások.
Márpedig egy olyan vállalat, ami hihetetlen ütemben fejlődik, és éppen az expanzió szakaszában van, közgazdasági értelemben teljesen normális, hogy eladósodik, hiszen a növekedéshez óriási befektetésekre van szükség. A bank pedig nem a vállalat hitelfelvétel idején mérhető teljesítménye alapján hitelez – amennyiben bízik ügyfele üzleti tervében! -, hanem az alapján, hogy a beruházásokkal milyen törlesztési készsége lesz! Erre a gyakorlatban már akkor is igen jó modellek léteztek, de azt, hogy arra teljes világgazdaság becsődöl, nem volt létező modell – ahogy a hitelezési gyakorlatban valójában ma sincs!
A hírekre az érintettek közleményben reagáltak, amiben tudatták, hogy 16.000 adósszámlájuk van.
Ami annyit tett, hogy ennyien tartoztak a cégnek! -, ezeket pedig a kialakult helyzetre való tekintettel igyekeznek behajtani, de a behajtás is rendkívül költséges dolog (arról nem is beszélve, hogy sokan, ámde egyesével relatív kis összeggel tartoztak Vánczáéknak!), ezen túlmenően pedig az elektromos osztály (melyet a reklámokra hoztak létre) szintén komoly befektetést jelentettek.
„A cég aktívái 117.647 pengőt, a passzívák 197.507 pengőt tesznek ki. A cég 50 százalékos kvótát ajánl fel, (nyolc havi fizetésre).”
Vánczáék tehát azt javasolták hitelezőiknek, hogy az adósság felét – az aktívák és a passzívák különbözetét – nyolc hónap alatt fizetik ki – pontosabban annak felét, részletekben. Azt nem tudjuk, hogy ez mennyire volt nagyvonalú ajánlat, vagy sem, de az tény, hogy az ügynököktől és a kiskereskedőktől nem volt ám egyszerű behajtani a tartozásokat, ráadásul sok tartozást el is kellett engedni, mert nem érte el a behajtással megbízottak minimális megbízási díját, és ahol meg is haladta, sok esetben több volt a költség, mint ami ténylegesen Vanczáékhoz került a behajtott összegből…
Nem tudni, hogy az akkor már igencsak az érdeklődés középpontjában lévő cégről mit gondolt az utca embere, azonban a korabeli sajtó kezdetben úgy tálalta a fizetésképtelenséget, mint ami a világítóreklámokra költött pénzek miatt következett be.
1931 szeptemberében jelentek meg a kényszeregyezségi kérvény egyes részletei, melyek pontosan leírják, hogy mi vezetett a kialakult helyzethez, és amelyekből kiderül, hogy a reklámköltségek ugyan magasak voltak, de nem az volt az alapvető probléma:
„Július közepe óta nem tudtunk inkasszálni, holott hatvanezer pengő vált esedékessé. Csakhogy a tizenhatezer detailkereskedő (kiskereskedő, és/vagy olyan kereskedő, aki részletre vesz át árukészletet – a szerk.) vevőnkkel nem erőszakoskodhattunk, hisz az áldatlan viszonyok miatt ők is nehéz helyzetbe sodródtak. Soronkívül gyors mérleget állítottunk össze a napokban és akkor láttuk, hogy a két cég passzív.”
Ehhez képest a hitelezők (jellemzően a bankok) annak adtak hangot, hogy véleményük szerint a kormányzat is hibás a kialakult helyzetért, ugyanis nem fordított elegendő figyelmet a kekszfogyasztás támogatására – holott például a gyermekek, illetve a betegek számára fontos lett volna, hogy olcsón juthassanak hozzá a tápláló termékhez, ahogy ezt más országokban pedig is tették akkoriban.
A sajtó tehát túlköltekezést kiáltott elsőre, a hitelezők az államra mutogattak, de aztán mégis megindult a csődönkívüli magánegyezség folyamata, ami annyit tett, hogy a hatóságok elfogadták Váncza József és Fóthy Gyula kérelmét, de a folyamat nem volt lassú, ugyanis a hitelezőknek regisztrálniuk kellett, ennek során bizonyítaniuk kinnlevőségüket, majd pedig az egyezséget nyélbe ütni, és várni, hogy a megállapodásnak megfelelő ütemben megérkezzen a kialkudott összeg.
A csőd lehetősége tehát 1931 szeptember elején bukkant fel, de végül idegtépő két és fél hónap után 1931 november közepén az Országos Hitelvédő Egylet a Budapesti Közlönyben megjelentette, hogy elfogadja a kényszeregyezségi kérelmet!
Akkkoriban indították el az iparvédelmi mozgalmat, melynek lényege az volt, hogy a hazai termékeket részesítsék előnyben a hazai fogyasztók (és persze ehhez társultakk egyéb iparvédelmi intézedések is):
Ez még csak részsiker volt ugyanis a Budapesti Királyi Törvényszék csak 1931 decemberében közölte a Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője című kiadványban, hogy a korábbi döntés valóban jogerőre emelkedett döntése által.
De ez még csak a tartozások rendezésének, illetve a kinnlevőségek behajtásának kezdete volt, hiszen az érdemi munka csak ekkor kezdődhetett meg. De a tulajdonosok, az az Országos Hitelvédő Egylet kirendelt vagyonfelügyelő kitartó munkával végül elérték, hogy a Budapesti Királyi Törvényszék a Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője 1932 októberében megjelenő számában azt közölhette az olvasókkal, hogy „a 850/1931. M. E. számú rendelet 11. §-a alapján az eljárást befejezetté nyilvánította”!
Joggal gondolhatták akkor a tulajdonosok, hogy ezzel a vállalkozás legnehezebb korszakát lezárta, és ez részben igaz is volt, azt pedig nem sejthették, hogy úgy cirka 16 év múlva mi következik… Azt viszont tudjuk, hogy az addig nem önálló vállalkozásként, de önálló tevékenységet folytató világítóreklám üzletág 1935-re biztosan önálló vállalkozássá nőtte ki magát, ugyanis az ebben az évben megjelent Ipari Cégtár azt tudtatja, hogy a Korponai utca 4. szám alatt működik Fóthy és Társa fényreklám vállalata.
Egy hír 1935-ből, a Budapesti Nemzetközi Vásárról:
A cég egyébként 1937-ben az akkori Szapáry utca 18. szám alá költözik (ma Bláthy Ottó u.), ami a Tisztviselőtelep egyik utcája az Orczy kert mellett. Könnyen lehet, hogy ez csak a cég hivatalosan bejegyzett székhelye, ugyanis más forrásokból úgy tudjuk, hogy ez Fóthy lakásának címe, de a lényeg, hogy ez a vállalkozás is tovább működik!
Ami pedig különösen fontos: a Szapárí utcai lakás korábban Váncza József és felesége lakása volt, aki azonban ekkor már máshol lakott. Igen, akkora már ismét fellendült a vállalkozás, és most már tényleg érvényesült a korábbi üzleti modell – ami egyébként önmagában működőképes volt, mint azt az adósság viszonylag gyors rendezése is megmutatta. 1931-ben egyszerűen az általános gazdasági környezet okozta a problémát, de semmiképpen nem az üzletpolitika, vagy éppen a nem megfelelő termékek.
Sőt, a fogyasztók soha nem pártoltak el a Váncza termékeitől!
A történet pedig a kkövetkkező részben folytatódik!
