Hogyan „meneteltünk” Mohács felé?
Ady Endre Nekünk Mohács kell (1908) című versét Benedek Marcell „fordított Himnusz”-nak nevezte a Kölcsey-vers áldáskérésével szembeni verés, büntetés kérése miatt. Irodalmi fejtegetésekbe nem fogunk belemenni, Adyt meg végképp nem véleményezzük, de hogy éppen Mohács jutott eszébe a költőnek, az közel sem véletlen.
Borítóképen: Székely Bertalan: A mohácsi csata
Sokan egyenesen azt mondják, hogy Magyarország a korábbi európai nagyhatalmi státuszát 1526-ban vesztette el, és ekkor kezdődött egy olyan történelmi kor, ami kisebb felívelő szakaszokat ugyan képes volt produkálni, de voltaképpen egyenesen elvezettek bennünket 1920-ig. A magunk részéről nem gondoljuk, hogy Mohácsnál elkezdődött valami eleve elrendelés, ami aztán ismert történelmünket elvezette a 20. századig, de azt tényszerűnek gondoljuk, hogy a magyarság létszáma az ország három részre szakadása, és a török hódoltság idején maradt el végzetesen az akkor rivális, más országok népessége mögött.
Ezek inkább csak meglátások, és igazán csak azért kerültek ide, hogy lássuk; Mohács bizony a magyarság, Magyarország történelmében az egyik legfontosabb esemény!
És ez akkor is igaz, ha akkor ez egy súlyos vereséget jelentett, és következményeiben pedig még súlyosabb veszteségeket idézett elő! Mi most azonban ezzel sem foglalkozunk, hanem sokkal inkább azt próbáljuk megmutatni, hogy mi vezetett a vereséghez? De valóban vereség volt ez?
A legújabb kutatások szerint katonai értelemben a csata mindkét oldal számára inkább egy igen nagy véráldozatot követelő eldöntetlen harc volt.
Igen ám, de ez a csata csak egy volt a sok közül – még ha jelentőségében kiemelkedett is a többi közül –, na meg ott volt a politika, meg az a kérdés, hogy a nagy veszteségeket ki tudja pótolni, és mikor! És ebben minden jel szerint alulmaradtunk… Igen, Mohács után a török ugyan feldúlta Budát, de aztán visszavonult, és Bécs 1629-es sikertelen ostroma után is, és végül „csak” 1541-ben kezdődött el a török hódoltság kora Buda elfoglalásával. Az 1526-os visszavonulás pedig azt jelenthette, hogy ugyan a magyar hadat nagy része megsemmisült, de a török haderő sem volt olyan masszív, hogy a lerohant területet képes lett volna megőrizni, megvédeni a maga számára.
De ezek a kérdések a történészek asztalára tartoznak, mi most Mohács előzményeit kutatjuk, azt kívánjuk megmutatni, hogy mi vezetett el oda, hogy a török egyáltalán megindult az ország ellen, és sikerében bízhatott is!
Korábbra is visszamehetnénk, de mi a történetet II. Ulászlónál (nem véletlen ragadványneve volt Dobzse László) Jagelló-házi lengyel királyi hercegnél, aki 1471-től volt a cseh királyi cím birtokosa. Nem mellékes, hogy ugyan Jagelló-házból való volt, IV. Kázmér lengyel király fia volt, anyja viszont Ausztriai (Habsburg) Erzsébet magyar hercegnő volt, de férje által Lengyelország királynéjaként és Litvánia nagyfejedelemnéjeként tisztelték 1454 és 1492 között.
II. Ulászló személyében tehát megvolt a lengyel, magyar, ausztriai (Habsburg) vonal, de tudni kell, hogy apja, IV. Kázmér lengyel király halálakor II. Ulászló lemondott a lengyel trónról, és a Jagellódinasztia két ágra szakadt: egy cseh-magyar és egy lengyel ágra. A lengyel trónt I. János Albert néven Ulászló testvére foglalta el, míg utóbbi cseh király lett.
Cseh királyként uralkodott ugyan 1471-től, de Magyarország és Horvátország királyának csak 1491-ben koronázták meg, hiszen 1490-ig, azaz haláláig Mátyás uralma idején szóba nem jöhetett ilyen! Nagy királyunk halála után a főnemesek egy része Ulászlót kívánt látni a magyar trónon Mátyás fia, Corvin János herceg és a Habsburgok helyett. Talán nem sarkos a megfogalmazás, ha ezt a helyzetet így írjuk le:
A főnemesek egy része egy könnyen irányítható királyt akart, hogy saját érdekeiket érvényesíthessék, míg másik részük inkább a Mátyás királyt jellemző erős királyi hatalmat támogatták volna.
Volna! Mert bizony a főnemesek végül II. Ulászló mellett döntöttek, aki a cseh-lengyel szövetség mellett a tartós békére vonatkozó ígéretével is megtámogatta a főnemesek meglehetősen önzőnek tűnő döntését. Ez utóbbi azonban némi vitára ad okot, mert igenis tényleg reális alternatíva lehetett a Habsburgokkal szemben – akikről azt gondolhatták, hogy Corvin Jánost irányításuk alatt tartották -, csakhogy már ekkor is a török volt a nagyobb veszély.
Talán azért nem szenteltek elég figyelmet a törököknek, mert Mátyás sem fordított rájuk túl sok figyelmet?
Nos, ez egy újabb vitapont, amit azzal zárunk le, hogy az a béke-ígéret, amit II. Ulászló tett, egy olyan ígéret volt, amit valójában egyáltalán nem tartott kezében, a béke egy kicsit sem függött tőle! Már csak azért sem, mert a „dobzse” lengyel szó magyar jelentése a ’jól van”, és nem véletlen, hogy a lengyel szó végül ragadványneve lett az 1491-ben magyar királlyá lett II. Ulászló esetében. Voltaképpen mindent ráhagyott a főnemesekre…
Ebből pedig egyenesen következett, hogy a kincstár – amit pedig Mátyás igencsak bőségesen feltöltött! – hamarosan kiürült!
Nem véletlen, hogy a Lacikonyha, a Laci konyhája kifejezések éppen II. Ulászlóhoz köthetők:
De ez csak egy kis kitérő, sokkal fontosabb az a tény, hogy míg korábban a két testvér által vezetett országok – Csehország, Lengyelország és Magyarország – a Habsburg dominancia ellen szövetkeztek, addig éppen a török fenyegetés miatt Magyarországnak éppen a Habsburg szövetség lenne sokkal fontosabb. De vegyük észre:
Az üres magyar kincstár és a Habsburgok szövetségének keresése összefügg: ugyanis abban a helyzetben pontosan látták, hogy önerőből nem feltétlenül tudunk védekezni a török ellen!
És ezen a ponton máris egy olyan történet következik, amit nehéz lenne nem eleve eltervezettnek nevezni… II. Ulászló ugyanis megígérte, hogy feleséégül veszi Mátyás özvegyét Aragóniai Beatrixot, és ez meg is történt, ám Bakócz Tamás a házasságot tudatosan szabálytalanul kötötte meg, és a tanúsítani is tudta annak érvénytelenségét, de addig is a királyné jövedelmei biztosították II. Ulászlónak megszerezni a trónt!
Bakócz Tamás szándékosan összejátszott II. Ulászlóval Beatrix ellen? Az is lehet, de nem zárnánk ki azt a lehetőséget sem, hogy Bakócz egyszerűen a trónöröklést akarta biztosítani, ugyanis pontosan tudta, hogy Beatrix sajnos meddő volt. De van itt még valami, amit Bakócz Tamás mentségére fel tudott volna hozni: II. Ulászló még, mint cseh király a glogaui örökség révén figyelt fel a fiatal özvegy Brandenburgi Borbálára, és 1476. augusztus 20-án az Odera menti Frankfurtban megkötötték a házassági szerződést, amelyet II. Ulászló 1476. szeptember 12-én alá is írt!
Bár aztán a tényleges házasságkötésre nem került sor mindenféle hatalmi harcok miatt, a házassági szerződés aláírása okán Brandenburgi Borbála cseh királyné volt!
Bakócz tehát akár arra is hivatkozhatott volna, hogy azért kötötte meg szabálytalanul a házasságot, hogy a leendő magyar király elkerülje a bigámia vádját! Úgy tűnik, hogy a középkor hatalmi harcai, az ezekhez kapcsolódó mindenféle hatalmi technikák által vezérelt történetek bizony a legjobb kalandregények fordulatait is túlszárnyalják!
De ha már II. Ulászló megragadta a hatalmat és ehhez a főnemesek segítették hozzá, akkor valamit az újdonsült királynak is kellett cserébe adnia:
Többek között lemondott az éves hadiadó többszöri beszedéséről, visszahelyezte a nemeseket az ősi jogaikba, és el kellett fogadnia, hogy a fontosabb ügyekben a királyi tanácsnak van fenntartva a döntés joga.
Mi lett ennek az eredménye? Nos, a király erejét – pontosabban annak hiányát! – a következő tény bizonyítja talán a legékesebben:
Bakócz Tamás esztergomi érsek egy kerékgyártó fia volt, de több pénze volt, mint magának a királynak.
Így lett Mátyás erős központi hatalmából gyenge király, a gazdag kincstárból pedig üres raktárak. Ez utóbbit csak fokozta az a nem elhanyagolható esemény, hogy a földrajzi felfedezések kora köszöntött Európa hajózó népeire, ami addig soha nem látott mértékű gazdagságot hozott számukra. Az egzotikus termékeken túl sokkal fontosabbak voltak a nemesfémek, amelyek szintén nagy mennyiségben áramlottak Európába, ezzel pedig a magyar arany és a cseh ezüst elvesztette addigi gazdasági jelentőségét…
Így álltunk tehát az 1500-as évek elején. Európában gyengülő gazdasági befolyás, üres államkassza, gyenge király.
És erre jött még egy csapás, amit Dózsa-féle parasztfelkelésként ismerünk, és aminek kissé félrevezető nevet adott a marxista és a nemzeti történelmi emlékezet! A parasztfelkelés vezetői nem „klasszikus” értelemben vett jobbágyok voltak, hanem fegyverforgatók és papok. Az említetteken kívül részt vettek félszabad, félkatonai elemek is. A felkelésnek két célja volt: a szolgáltatás normalizálása (azaz nem a hivatalos rend elleni harc), illetve a vallási reformmozgalom kiteljesedése.
A felkelést Szapolyai János erdélyi vajda ugyan leverte, de a felkelésnek további hatásai is voltak: 1514. november 19-én, a Dózsa-féle parasztfelkelést megtorló törvényekkel együtt erősítette meg II. Ulászló magyar király a Werbőczi István által összeállított Tripartitumot (Hármaskönyv), mely első ízben kodifikálta Magyarország törvényeit.
A Tripartitum egyrészt egy olyan történelmi dokumentum, amit a világ első hasonló művei közt tartanak számon, ezért pedig kiemelkedő alkotásnak tartják, de kritikusai azt hangoztatják, hogy a Hármaskönyv joggyakorlata miatt a „nyugati típusú fejlődés” (idézőjel, mert a maga korában ez a kifejezés nem létezett!) nemcsak, hogy megtorpant, hanem visszafejlődött, s ezek a viszonyok konzerválódtak.
Ennek megvitatásába nem megyünk bele, de tény, hogy a Tripartitum 1514-ben kodifikálásra került. Akkor persze még nem tudták, de a királynak már két év sem volt életéből: II. Ulászló 60. születésnapja után két héttel, 1516. március 13-án halt meg Budán.
II. Ulászlót fia, II. Lajos követte Magyarország és Csehország trónján 1516-tól. Azt már ismertettük, hogy az újdonsült király milyen állapotban vehette át apjától a kormányzást, de azt is tudni kell, hogy ekkor II. Lajos még mindössze 10 éves volt… És ez sem segített a dolgokon!
II. Ulászló fia koraszülött volt, és életét valami egészen furcsa módon sikerült megmenteni. Szintén igen bonyolult hatalmi harcok eredményeképpen II. Ulászló 1502-ben feleségül vette a nála 28 évvel fiatalabb Candale-i Anna candale-i (kendali) és benauges-i grófnőt a Magyarroszág és Franciaország közötti szövetség jegyében. Bár jelentős volta korkülönbség, a királyra ifjú neje komoly hatást gyakorolt, határozott fellépése következtében pedig voltaképpen egyszerre királya és királynéja lett az országnak!
A későbbi II. Lajos 1506. július 1.-én született, de mint említettük koraszülött volt, és életét úgy mentették meg, hogy frissen leölt disznók felhasított gyomrába helyezték, így tartva stabilan a hőmérsékletét – ez volt Lajos herceg inkubátora!
Anyját sajnos nem tudták megmenteni, így pedig – a fentiekből következően – egy agilis, igen határozott egyéniséget vesztett el az uralkodói ház, és persze II. Ulászló tovább sodródott az eseményekkel… Halála után azonban más világ jött, de az sem volt feltétlen hasznára az országnak. Az egész egy igen komoly és kiterjedt külföldi hatalmi játszmával kezdődött:
A Habsburg–Jagelló házassági szerződés értelmében 1515 nyarán lengyel kezdeményezésre létrejött a bécsi találkozó II. Ulászló magyar király, Jagelló Zsigmond lengyel király és Habsburg Miksa német-római császár között. Magának a találkozónak a költségeit az augsburgi Fuggerek állták, és Bécsben a bankárház feje, Jakab is személyesen megjelent.
Ennek oka az volt, hogy az 1514-es országgyűlési végzések a Fuggerek érdekeivel ellentétes rendelkezéseket tartalmaztak.
A bécsi találkozón a három uralkodó elhatározta a még gyermek Lajos házasságát Habsburg Máriával, Miksa császár unokájával, Ferdinánd kiskorú húgával. Ugyanakkor megállapodtak abban is, hogy Ulászló halála esetén Lajos gyámja Miksa és Zsigmond lesz. Miksa emellett fiává fogadta Lajost!
Figyelem! Itt voltaképpen az történt, hogy a Jagellók és a Német-római császár (aki történetesen Habsburg volt, így tehát a Habsburgok!) a Fuggerek támogatásával hatalmi pozícióba kerültek Magyarországon!
De volt egy óriási probléma! Amikor II. Ulászló meghalt, a magyar nemessé által elfogadott 1505-ös rákosi végzés alapján többé nem választhatott meg királynak mást, mint magyar embert! Hogy, hogy nem… az 1516 áprilisi országgyűlés Lajost nagykorúvá nyilvánította, és megkoronázta! Arra nem találtunk forrást, hogy az országgyűlés miért hagyta figyelmen kívül saját korábbi döntését, de azt tudjuk, hogy – talán érezve a döntés helytelenségét? –:
Egy huszonnyolc tagból álló, évente választott ügyvivő testületet állítottak mellé, amely – mint aztán kiderült… – nagysága miatt működésképtelen volt.
II. Lajos a koronázási esküt 1521. december 11-én tette le. Nevelőjét Báthori Istvánt, a későbbi nádort, Brandenburgi György német őrgróf váltotta fel, aki erkölcsileg kifogásolható példát mutatott az uralkodónak.
Az ország urai a kamasz Lajos trónra lépése után is viszálykodtak, pedig erős központi hatalomra lett volna nagy szükség.
Lajos mindennek ellenére tehetségesnek mutatkozott, a tanács és a törvényszék ülésein elnökölt, remekül vezette a tárgyalásokat. Az olasz humanista Girolamo Balbinak köszönhetően tanulni vágyó és tettrekész ifjúvá serdült!
És akkor következzen a középkori hatalmi logikát mutató hirtelen fordulat ismét: 1519. január 12-én meghalt Miksa császár, akinek Lajos fogadott fia volt. Erre alapozva Werbőczy István nádor megpróbált közbenjárni a német birodalmi rendeknél, hogy Lajos legyen a német-római császár, de senki sem vette őt komolyan. Hihetetlen „kavarás” után – melybe a Fuggerek több, mint félmillió forinttal szálltak be, János Frigyes alulmaradt V. Károllyal szemben, így utóbbi lett a császár.
A törökök 1521-ben bevették a legfontosabb magyar végvárat, Nándorfehérvárt, amelynek parancsnoka Enyingi Török Bálint gyakorlatilag megszökött. Nándorfehérvár eleste után 1523-ban Szávaszentdemeternél Tomori Pál még győzelmet aratott a törökök felett, de mivel nem volt pénz a hadi kiadásokra, a határok tartós védelmét nem lehetett hatékonyan biztosítani.
És itt következett egy fontos esemény, ami ugyan sajnos sokat nem jelentett a végkifejlet szempontjából, de jól mutatja, hogy milyen rossza helyzetben volt már csak az elvek szintjén is az ország:
Közben Székesfehérváron Mária megkoronázására készültek, ahol felvetődött a kérdés, hogy Lajos most tegye le az ország szabadságának megtartásáról szóló esküt, mert gyermekként azt nem tehette koronázása alkalmával. Egy rövid vita után Lajos belement ebbe és felesége megkoronázásával egy időben (december 8.) megtörtént eskütétele is.
II. Lajos – igaz, hogy nem feltétlen önállóan… -, de egy évig úgy uralkodott a török fenyegette Magyarországon, hogy nem volt felesketve az ország szabadságának megőrzésére!
Lehet, hogy azonban ez is közrejátszott – na meg a nándorfehérvári események! -, hogy 1522 februárjáról 1523 májusáig II. Lajos Csehországban tartózkodott, hogy rendezze ottani ügyeit, és elsősorban azért, hogy a törökök elleni harchoz segítséget szerezzen. Azt nem tudni, hogy a segítség ügyében mit ért el, de az annál érdekesebb, hogy hazaérkezte után, 1523 május 4.-én országgyűlést hívott össze Budára, ahol leváltotta Báthorit nádori méltóságáról, és Szapolyaitól visszakövetelte a királyi zálogbirtokokat.
A német, főleg lutheránus befolyás erősödött az udvarban.
Hogy ez mennyire így lehetett, arról mi sem árulkodik jobban, mint hogy a pápai követ egyenesen azt jelentette Rómába, hogy Magyarországot a németek kormányozzák! Ez már önmagában is elég lesújtó helyzetet fest le, de amikor 1523. október–decemberben csúcstalálkozóra került sor Bécsújhelyen II. Lajos király, Ferdinánd főherceg, Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellár, a cseh főurak, és a pápai, valamint a moldvai követek között, egyebekre is fény derült…
Megtárgyalták azokat az erkölcsi kifogásokat is, amelyek II. Lajos király magatartására vonatkoztak. Felrótták neki például, hogy kamarásai előtt meztelenül mutatkozik, emellett tékozlóan és könnyelműen költekezik, és súlyos felelősség terheli személyes tekintélyének csökkenéséért.
Nem tudjuk pontosan, hogy mi történhetett, és ezek a vádak mennyire állták meg a helyüket, de az, hogy ezek az események így sorban követték egymást, nem mutattak mást, mint hogy a hatalom teljesen kicsúszott a király kezéből! De ezzel sajnos még nem volt vége a lejtmenetnek…
Az 1525. május 7-ei országgyűlésen a rendek követelték Lajostól a Fuggerek kiűzését, mert azok az „ország kincseit kimerítik és kiviszik”, de Szerencsés Imre alkincstárnok leváltását is. Ezek a követelések – a királyné közbelépése miatt is! – végül nem valósultak meg, sőt az 1525. július 3.-i hatvani országgyűlés – amelynek végzéseit a király később nem volt hajlandó szentesíteni! – már rehabilitálta Szerencsés Imrét.
A Fugger család – válaszul arra, hogy a király az általuk bérelt rézbányákat visszavette saját kezelésébe (mintegy államosította) – drasztikus eszközhöz folyamodott: pénzügyi blokádot vezetett be Magyarország ellen.
Az általuk pénzelt Habsburg-uralkodó V. Károly – aki el volt adósodva a Fuggereknek! – nem tudott megfelelő segítséget nyújtani sógorának, a magyar királynak. A Fugger család éppen akkor, a „mohácsi csata előestéjén” tagadta meg az országtól a (pénzügyi–katonai) segítséget, amikor arra a legnagyobb szükség mutatkozott.
Az országban olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy Szalkai bíboros, Mária királyné, Szapolyai János vajda és Werbőczy nádor megegyeztek, hogy „Lajost a másvilágra küldik uralkodni, János vajdát királlyá kiáltják ki, és Máriát nőül adják hozzá”, de történészek szerint e híresztelések alaptalanok voltak. Arra azonban jók voltak, hogy csak növeljék az egyébként is hatalmas zűrzavart…
Tomori Pál már 1525 őszén értesült arról, hogy a következő évben a szultán seregeivel hadjáratot készít elő az ország ellen. Mégsem történt semmi a védelem megerősítésére. Így 1526 tavaszán, amikor a törökök csakugyan megindultak, sebtében kellett a magyar hadat összeszednie. Tomori javasolta, hogy a Száva, majd ennek átlépése után a Dráva mocsarainál állítsák meg az ellenséget, de ezzel elkéstek.
A többit tudjuk. Jött Mohács, ami – bármi is volt magának a csatának a tényleges kimenetele – egy újabb vészkorszakot indított el… És jött ez:
