Hogyan tovább? 1984-ben…

Komoly kérdések merültek fel a „hogyan tovább” témakörében ezekben az időkben, hiszen az elmúlt pár évben sikeresen megfogták az eladósodás folyamatát, ugyanakkor észrevették, hogy ezzel bizony a gazdasági növekedés esett vissza, így kiutat kellett találni!

Borítóképen: Apple Macintosh számítógép, 1984

Nem kívánunk politikai jellegű elemzésekbe bocsátkozni, az inkább történészi feladat, sokkal inkább az érdekel minket – és ezzel foglalkozunk ebben a cikkben -, hogy a láthatóan lefelé tartó gazdaságot hogyan látták az akkori vezetők, ezúttal például dr. Kapolyi László, aki az akkori Lázár-kormány ipari minisztere volt (és később – 1987-ig) a Grósz kormányban is ezt a miniszteri széket foglalta el).

„A kényszerűen lassú fejlődésből és egyensúlyhiányból kivezető út: a gazdaságfejlődés ütemének növelése és az erőforrás-felhasználás hatékonyságának emelése. Csak ilyen módon lehet országunk külgazdasági egyensúlyát távlatban is megőrizni” – írja az Ipari Szemle 1984-es számában, az „Iparfejlesztési stratégia célkitűzései” című fejezetben.

A fenti idézetben vázolt megoldás talán túlságosan is egyszerűnek tűnik, de tudni kell, hogy az ipari miniszter korábban a Tatabányai Szénbányáknál vállalat főosztályvezetői munkája után az a Nehézipari Minisztériumban kapott miniszter-helyettesi kinevezést, 1981 és 1983 között pedig az Ipari Minisztérium energetikai államtitkára volt. Így már érthető, hogy az erőforrások oldaláról közelítette meg a kérdést. Persze erőforrás alatt nem csak a nyersanyagokat és energiahordozókat értjük, ott van például maga az ember, de természetesen mindenféle más (gépek, berendezések, szellemi termékek stb.) is, így maga a válasz valójában igen komplex kérdéseket vet fel.

Kapolyi kifejti ezek után, hogy az ipart helytelen részekre osztani kitermelő/alapanyaggyártó, illetve feldolgozó tevékenységet végző vállalatokra, ugyanis a „teljes vertikum” (ez akkoriban igen népszerű kifejezés volt!), azaz a termelési folyamat teljes láncát kell vizsgálni és modernizálni, ha célt akarnak érni.

Ezzel egyébként nincs sok ok vitatkozni, legalább azt láthattuk, hogy – ellentétben a korábbiakkal, amikor kiemeltek egyes területeket, és azt fejlesztették, de nem voltak tekintettel a kapcsolódó területekre, és ez aztán feszültséget gerjesztett a gazdaságban – ezúttal kicsit komplexebben akarták megközelíteni a problémát. Nagy kérdés persze, hogy nagy valószínűséggel máris el voltak késve… Nézzük tehát, hogy mikben látták akkoriban a kilábalás lehetőségeit:

„Az iparfejlesztés az 1985-90. közötti tervidőszakra a következő feltételezésekből indul ki:

• A külgazdasági egyensúly javítása, illetve annak megőrzése továbbra is a legfontosabb feladat.
• E feladat teljesítését azonban várhatóan a világgazdasági helyzet számunkra kedvező változása alighanem csak kismértékben segíti elő.
• Ennek ellenére a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódást tovább szélesíteni indokolt, és számolni kell azzal, hogy különböző akadályokat kell leküzdeni: a KGST együttműködés feltételeinek „megkeményedése”, a cserearányaink e relációban történő romlásának mértékével összefüggő feladatok megoldása; a fejlett tőkés országok piacain az általunk szállított termékekben várható kereskedelempolitikai korlátokkal, és végül a fejlődő országok fizetőképességében adódó problémákkal.
• Az egyensúly javításához olyan minőségi frontáttörésre van szükség, amely lehetővé teszi a nemzetközi versenyképesség érzékelhető emelését.
• A gazdasági növekedésnek a hatékonyság növekedésén kell alapulnia.
• A gazdaságirányításnak és szabályozó rendszernek oly módon kell átalakulnia, amely biztosítja a gazdaságban levő energiák mind jobb kiaknázását, a vállalati kezdeményezőkészség sokoldalú kibontakoztatását.”

Tulajdonképpen ez egy pontos látlelet, de azért meg kell jegyeznünk, hogy meglehetősen finoman fogalmazott a miniszter… Ugyanis;

• Csak a külgazdasági egyensúly javítását említi, azt viszont nem, hogy mekkora a baj (például 1978-ben majdnem fizetésképtelen lett az ország!),
• márpedig, ha a fenti, zárójelben említett eset és a hozzá hasonlóak (amik valóban megmutatták, hogy baj van) nem voltak igazán közismertek, így nem is volt érthető, hogy miért ez a legfontosabb…
• Azt is csak szőrmentén érinti, hogy a KGST-ben brutálisan romlottak a cserearányok (a behozott termékek, és az exportált termékek árai számunkra kedvezőtlenül alakultak, vagy alakították azokat!), olyannyira, hogy korábbi sikertermékek immár veszteséget termeltek,
• de nem említi azt sem, hogy a különböző kereskedelmi korlátozások (amelyeket a „kelet” és a „nyugat” kölcsönösen bevetett) szinte lehetetlenné tette a további ipari fejlődést,
• és azt sem, hogy a fejlődő országok addigra gyakorlatilag fizetésképtelenek lettek, így a korábban jól fialó üzletek valójában szinte megszűntek.
• És akkor a minőségi említésével máris önellentmondásba keveredett az akkori ipari miniszter, ugyanis a minőségi előrelépéshez akkor már nem igazán volt meg a belső erőforrás, az előbb említett kereskedelmi korlátozások (pl. COCM-lista), pedig a nyugati import lehetőségét szinte teles egészében kizárták.
• A hatékonyság esetében pedig ugyanazt a helyzetet látjuk visszatekintve; ahhoz szintén új technológiák kellettek volna, de – mint láttuk fent! – ahhoz sem pénzt nem rendeltek, sem pedig nem volt lehetőség akár még pénzért sem hozzájutni azokhoz.
• Az utolsó pont pedig nem szól másról, mint arról, hogy kizárólag a belső erőforrásokra támaszkodhat az ország (KGST, nyugat, fejlődők, új technológiák importja ugyanis kilőve!), de erről meg azt tudjuk, hogy a ’70-es évek elejétől fogva már ez sem működött…

Ettől függetlenül a problémákat detektálták, de teljes őszinteséggel nem tárták a nyilvánosság elé. Ez utóbbi tény még így önmagában nem feltétlenül jelentette azt, hogy sikertelen lesz a „gyógykezelés”, de az már komoly gondot okozott, hogy azok, akiknek mindezt meg kellett volna valósítaniuk, egész egyszerűen nem értették (nem érthették!), hogy miért történik mindez!

Ilyen filmhíradók mentek:

Így pedig igen nehezen lehetett elkötelezettség bárkiben is… És ez még akkor is igaz, ha lehet, hogy ekkor máris késő volt! És milyen megoldásban gondolkodtak? Íme:

„Az ipar jelenlegi teljesítőképessége, a gyártási ágakban feltételezhető fejlődés, a piaci kereslet alakulása alapján az iparfejlesztési koncepció a termékeket a gazdasági hatékonyság műszaki-gazdasági mérőszámai alapján csoportokba osztotta.”

Ezúttal tehát már nem a korábban említett bontást alkalmazták, hanem a hatékonyságot vizsgálták, és arra próbáltak összpontosítani, ami gazdasági szempontból hatékony. Erre még visszatérünk, de előre jelezzük, hogy ez máris egy erősen defenzív megközelítés!

„Az első csoportba azok a termékek, technológiák, termelési rendszerek tartoznak, amelyek alkalmasak arra, hogy az iparfejlesztési koncepció részeként áttörési pontokat, áttörési sávokat jelentsenek, olyan területeket, ahol a magyar ipar részesedése a világtermelésből lényegesen nagyobb, mint a világgazdaságban elfoglalt súlyunk, vagy ahol olyan komparatív előnyeink vannak hazai adottságainkat illetően, akár a természeti kincsek, akár a termelési kultúrák hagyománya, akár a szakképzettség vonatkozásában, amelyek garantálják, hogy ezeket a komparatív előnyöket hosszú távon hasznosítani tudjuk.”

Ez a termékcsoport tehát azokat a termékeket tartalmazta, amelyek terén valamilyen adottságnál fogva az országnak előnye van a versenytársakkal szemben. Érthető, ez voltaképpen a legkönnyebb ellenállás felé történő elmozdulás, de természetes irány. A következő csoport esetében viszont erről nem vagyunk meggyőződve…

„A következő termékcsoport az ún. húzótermékek csoportja. Ha itt nem is olyan mértékű az áttörés lehetősége, mint az első csoportban, de több olyan tevékenységi kör, olyan termelési és termékszerkezet sorolható ide, amely hosszú távon versenyképes.”

Ez sokkal nehezebb kérdés, ugyanis ahhoz, hogy a hosszútávú tervezés működőképes legyen, ahhoz jó pontossággal meg kell tudni mondani azt is, hogy mi várható a jövőben, milyen irányokat vesz a nemzetközi gazdaság, milyen területeken fokozódik a verseny, milyen új iparágak törnek utat maguknak, és persze azt is, hogy ezekhez a változókhoz hogyan tud alkalmazkodni a hazai környezet. Márpedig fent arról volt szó, hogy csakis a belső erőforrásokra támaszkodhatunk!

A harmadik kategória a tudatos visszafejlesztésbe sorolható termékek, illetve ágazatok voltak, nyilván azok, amelyek a fentieken kívül estek.

De nézzük meg, hogy melyik csoporba milyen termékeket, ágazatokat sorolt a szerző (aki történetesen ipari miniszterként erős hatással volt arra, hogy mi hova kerül…):

Áttörési pontok:

• közúti járműgyártás, az ehhez kapcsolódó részegységek gyártása,
• mezőgépgyártás,
• alumíniumipar,
• műszeripar orvostechnikai eszközök, mikroprocesszorok),
• kohászatban a speciális szerkezeti anyagok,
• vegyiparban a gyógyszeripar.

Húzó termékcsoportok:

• villamosenergia-rendszer – a forrástól a felhasználásig – az elosztás magas színvonalú irányítástechnológiáját is beleértve,
• kőolaj és földgáz termelési rendszerek technikai berendezései,
• a kohászatban az ötvözött, nemesített acélok,
• a gépiparban az NC, és a CNC szerszámgépek,
• energetikai gépgyártás,
• telefonközpontok, a mikrohullámú átviteli rendszerek és átvitel-technikai berendezések,

Tudatosan visszafejlesztendő:

• viszkózszálgyártás,
• PVC-padló gyártása,
• rúd-, idomacélok, durva lemezek, öntvények gyártása.

Ez utóbbi csoportot egyébként sokkal kevésbé részletezte a szerző, így nincs igazán pontos képünk arról, hogy melyik termékcsoportot, vagy ágazatot „ítélték halálra”, de azt látjuk, hogy van köztük olyan, ami mind a mai napig igen nagy haszonnal működik, illetve utód-vállalataik a termékpaletta módosításával szintén jól prosperálnak.

De nézzük a másik két csoportot, mert azok voltak olyanok, amikről az akkori miniszter azt gondolta, hogy kihúznak a csávából!

A gépipart és a járműgyártást nem volt hiba idesorolni, ugyanakkor már 1984-ben is látni lehetett, hogy a piacok egyre fogynak, kellene a fejlett technológia importja is a továbblépéshez, és nem teljesen világos, hogy ebben miért vártak pozitív változást, hiszen nem mutatott erre semmiféle jel… Ahogy az sem világos, hogy ha egyszer a belső erőforrásokre támaszkodva akarták megoldani a problémákat, miért erőltették az alumíniumipart, amikor ahhoz rettenetesen sok energia kellett, és az energiahordozókban már akkor is erősen importőrök voltunk, és a cserearányromlás azt is jelentette, hogy egye egység alumíniumért egyre kevesebb kőolajat kaptunk!

Ezek az ellentmondások bizony nem utólag levont következtetések, hanem már magában a cikkben – így pedig az alapvető iparkoncepcióban! – szerepeltek…

A helyzetfelmérés – legalábbis ami a külső gazdasági helyzetre vonatkozott – alapvetően nem volt hibás, egész pontos képet vázolt fel az akkori ipari miniszter, de a következtetések, és az azokból levezetett iparpolitikai koncepció bizony hibát hibára halmoz!

A húzó termékcsoportok esetében nem ennyire egyértelmű a helyzet – az áttörési pontoknál pedig egyenesen telitalálat a gyógyszergyártásban felismert lehetőség, de ez a kivétel! -, hiszen egyrészt megismétli a fenti hibákat, másrészt pedig a számítástechnika, a kommunikációs technika ’90-es években tapasztalható vágtató fejlődését akkoriban még nem lehetett látni. Ez utóbbiakkal könnyen lehet, hogy semmiképpen nem tudtunk volna versenyezni…

Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy ’84-ben még meg lehetett volna fogni a nagy összeomlást? Teljes egészében valószínűleg nem, de a fentiek ismeretében azt gondoljuk, hogy a rossz döntések csak súlyosbították a későbbi válságot, a félretájékoztatás pedig azt eredményezte, hogy azok, akiknek a kilábalásért meg kellett dolgozniuk, nem értették, miért kellene újabb erőfeszítéseket tenniük (hiszen kisebb problémák vannak, csak alapvetően minden rendben!), másrészt aztán hihetetlenül felkészületlenül érte őket a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején bekövetkezett válság…

Miért fontos mindez? Mert bizony az, hogy akkoriban milyen mélységű volt a válság, és milyen teljes szektorokat számolt fel, milyen károk keletkeztek, az a mai napig is hat.

Csak egy példa: ha az orvostechnikai gyártás nem kerül felszámolásra, a ma az iparágban működő vállalkozásoknak sem kellett volna nulláról kezdeniük tevékenységüket, mára sokkal nagyobb, jobb és erősebb vállalatok lehetnének. De ez csak egy példa, sok-sok ilyen van még!