Így lettem olimpiai bajnok – Hajós Alfréd 1896.04.11.-én megszerzi Magyarország első olimpiai aranyérmét!

Hajós Alfréd magyar építészmérnök, gyorsúszó, labdarúgó, labdarúgó-játékvezető, újságíró, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, az első magyar olimpiai bajnok. A sportsajtó által adományozott beceneve a „Magyar delfin”. Cikkünk címét adó könyvéből idézünk pár gondolatot.

Borítóképen: Hajós Alfréd Athénban 100 méteren és 1 200 méteren is olimpiai bajnok – majd 1924-ben Párizsben építészetben (!) ezüstérmet nyert

Honnan? Hová?

Szegény fiú voltam. Apámat tizenhárom éves koromban végzetes baleset következtében elvesztettem. Anyám öt gyermekét tartotta el. Én pedig velem egykorú fiúk tanításait vállaltam s így kerestem meg annyit, hogy közép-, majd főiskolai tanulmányaim költségeit fedezni tudtam.  

Nehéz szívvel szálltam fel a vasúti kocsiba, elhelyezkedtem s egy lehúzott ablakperemre könyökölve vártam az indulást. A szolgálatos vasutas már megadta a jelt az indulásra, amikor csapzott hajjal, lelkendezve loholt a vonat után Stobbe Ferenc, a Sport-Világ szerkesztője, s nemzeti zászlót húzott elő kabátja alól és felnyújtotta nekünk. Egy épületről hozta, ahol bokrétaünnepélyt tartottak, gondolta esetleg szükségünk lesz rá, ha történetesen mégis győzni talál valamelyikünk.

Abban ugyanis biztosak lehettünk, hogy az olimpia rendezői magyar zászlóról nem gondoskodtak, mert hazánkat általában csak, mint az osztrák császárság egyik tartományát ismerték.

A budapest—athéni utazást— vasúton és hajón — több mint négy napot vett igénybe. Viszonylag zavartalan, kellemes út után április elsején futott be hajónk a pireusi kikötőbe.

Athén

Athénben 1896 tavaszán rendkívül élénk volt az élet. A világ minden tájékáról ide sereglett versenyzők és érdeklődők beszélgetése valóságos bábeli zűrzavarra emlékeztetett. Jól megtermett amerikaiak, csillagos lobogós jelvényeikkel, komoly ábrázatú merev angolok, lármás olaszok, elegáns franciák, szőke németek, svédek, dánok, ausztráliaiak, osztrákok és elég tekintélyes számban a háromszínű kokárdás magyarok.

Az ókori márványstadion helyén épült új, patkó alakú stadion — ha pompában, ragyogásban el is maradt a régi mögött — méltóan illeszkedett a nagyszerű környezetbe.

A nézőtér felső peremén a nemzetek zászlóival díszített árbocok sorakoztak, mögöttük a zöldellő domboldallal, amely helyet biztosított mindazoknak, akik a stadion márványpadjairól kiszorultak. Már a pánhellén versenyek során nagyszerű benyomást keltett a stadionban uralkodó rend. Pedig mintegy 24 000 néző gyűlt össze, hogy tanúja legyen a görög atléták küzdelmeinek.

Volt, akit az utólag nyilvánosságra hozott nevezések egy kissé meghökkentettek: a külföldi versenyzők száma 137-re emelkedett. Ezekből 23 volt angol, 18 francia, 42 német, 6 svéd, 7 olasz, 8 magyar, 6 osztrák, 5 dán, 21 amerikai és 1 ausztráliai.

Akklimatizáció

Nyolc napig folytattam edzést a Zen-öböl vizében. A víz hőmérséklete napról napra csökkent. Az időjárás is borongós, szeles volt, s a tenger erősen hullámzó vize sem hívogatott biztatóan. Komoly elhatározásomtól azonban nem tágítottam. <…> Április 9-én úsztam utoljára, addigra a víz már 11 fokra hűlt le.

Éljen Magyarország!

Április 11-én korán keltem, hogy idejében ott lehessek a verseny színhelyén. <…> Mire kiértem a majdnem kör alakú öbölhöz, a parton mintegy 40 000 főnyi tömeg gyűlt össze, amely kíváncsian és türelmetlenül várta a versenyeket. A rövidtávú versenyek az öböl mélyén kerültek lebonyolításra. Az indító- és a célvonalat bójákra erősített kötelekkel rögzítették le, a versenypálya tehát elég kezdetleges volt.

Közvetlenül mellettem balról szállt a vízbe az amerikaiak jelöltje, Williams, jobbról a harmadik az osztrák Herschmann volt. Pisztolylövés jelezte az indulást, s vadul nekivágtam a tarajos, húsbavágó hideg víznek…

Észre sem vettem, hogy a vízben kifeszített kötél horzsolja mellemet, csak úsztam, úsztam… Azt sem tudtam, hányadik helyen vagyok. Még fel sem eszméltem, amikor…

a mindinkább erősödő moraj és a tömeg zúgása jelezte, hogy a versenyzők célba értek. Egyszerre csak a kiáltásokból „Zito I Hungáriái”, „Éljen Magyarország!” hangjai váltak ki s a ver senybíróság hajóján a legmagasabb árbocra lassan felhúzták Stobbe Ferenc bokrétaünnepi zászlaját.

A zenekar pedig rázendített az osztrák himnuszra…

De egyszerre elhallgatott a zene s a hirtelen beállt csendben néhány ember ajkán megszólaltak a magyar himnusz hangjai. Az volt az érzésem, hogy a kis magyar kolónia tagjai inthették le a zenekart s énekelték el nemzeti himnuszunkat.

Eddig az idézetek, amelyekhez mi úgy gondoljuk, nem kell semmit hozzátennünk!