Ikarus ’56 és ma – Párhuzamok és különbségek

„A felszabadulás után üzemünk gyors fejlődésnek indult, a 3 éves terv alatt 267 autóbuszt gyártottunk, az első 5 éves tervben 4262 darabot. Üzemünk fennállása óta már túlhaladtuk az ötezredik autóbuszt. Eddig 12 típusú autóbuszt gyártottunk, 27 változatban. És emellett több ezer különleges gépkocsit, 60 féletípusban” – írta Marián István a Többtermelés című kiadványban, annak is az 1956 májusában megjelent 5. számában.

Borítóképen: Ikarus a gyártósoron

A rövid válasz tulajdonképpen a fent idézett mondatokban máris benne van, de a válasz azért nem ennyire egyszerű. Ott van mindjárt az önhordó – nem-önhordó karosszériáról folyó vita, ami még akkor is ment, amikor pedig már az Ikarus 55/66 is megjelent az utakon:

De ez csak a szakemberek vitája volt – vegyítve persze némi politikával, illetve más érdekekkel… -, ami sokkal fontosabb, az nem más, mint hogy 1954 december 31.-ig (akkor ért véget az első ötéves terv) 4.529 autóbuszt gyártottak le. Mire volt ez elég? Nos, tudomásunk szerint ekkoriban az Ikarusok mintegy 60-65 százalékát exportálták, így hazai felhasználásra ~1.600-1.800 busz juthatott, ami kétségkívül nagy előrelépés volt ahhoz képest, hogy 1948-ban összesen 442 busz közlekedett Magyarországon!

Ekkor még ugyan nem lehetett sejteni, hogy mi történik majd 1956 további részében, de az biztos volt, hogy kissé más szelek fújkálnak keleti irányból, így – miután akkoriban mindennek valamiféle ideológiai alapot akartak adni – sejteni lehetett, hogy készül valami az Ikarusnál is:

„A XX. Kongresszuson Hruscsov elvtárs a kommunisták részére így határozta meg az általános irányt:

A kommunisták nem ideológiai levéltárosok, a kommunistákra jellemző, hogy a gazdasági munkát elsőrendű politikai munkának tekintik.

A fentiekből azt a következtetést is le kell vonni, hogy a pártmunka soha nem lehet öncélú, vagyis a termelés pártellenőrzése az üzemi pártszervezetek alapvető feladata.”

Nem tudni, hogy Hruscsov valóban ezt mondta, vagy sem, de ez igazából mindegy is, számunkra a fentiek annyit jelentenek, hogy ideje lesz elkezdeni dolgozni azoknak is, akik addig csak pártmunkát végeztek. De akkoriban ezt egyáltalán nem biztos, hogy így értelmezték!

Miért volt aktuális a kérdés éppen ebben az időben? Nos – mint a cikk írja – az Ikarus 1955 januárjában mindössze 57 százalékra teljesítette tervét (tudni kell, hogy a tervgazdaságban minden egyes termelő – és nem termelő! – egységnek előírás-szerűen teljesíteni kellett a rá kirótt/vállalt tervet!), így valamit tenni kellett.

Azt se felejtsük el, hogy a rosszul teljesítő gyárak munkásai, vagy éppen vezetőik nem igazán érezhették magukat biztonságban, a párt keze keményen lecsapott, és ez még akkor is igaz, ha ’56 elején a Moszkvában megszégyenített Rákosi hatalma azért már korántsem volt olyan nyomasztó, mint ’53 előtt, amikor Sztálin még élt.

„A legnagyobb hiba ebben az időben az volt, hogy a gyár egyes üzemei között rossz volt a kooperáció. A rosszul kooperálóüzemek kommunistáit ezért közös taggyűlésre hívtuk össze és itt vitattuk meg a jobb együttműködés előfeltételeit. Ezután párttagokból védnökségi brigádokat alakítottunk, amelyek a pártonkívüliek bevonásával segítették és ellenőrizték a kooperáció megjavítására irányuló munkát.”

Ha most erről az egészről lehántjuk az egyébként elég slendrián módon rákent propaganda maszlagot, akkor azt látjuk, hogy nem történt más, mint hogy a korábban csakis a saját terveik megvalósítására koncentráló kisebb egységeket jobb együttműködésre sarkallták azzal, hogy kicsit a „saját szemétdombjuk” helyett a teljes vállalat által vállalt terveket, és azok teljesítését is fontosnak tartsák.

Mai szemmel egyébként az ’55 januári elmaradást a siló-szemlélet tipikus példájának neveznénk, amit fel lehet oldani a magasabb szintű vállalati érdekek, és elvárások megismertetésével, illetve egyfajta csapatépítő tevékenységgel.

Hogy mennyire nem vagyunk távol az igazságtól, és hogy mennyire igaz, hogy az idők ugyan változnak, a módszerek sem ugyanazok, de végül a megoldás az valami hasonló ma is, mint akkor (csak ma már szerencsére nincs ideológiai maszlag – legalább ennyi változott!), arra a következő idézet mutat rá:

„Ahhoz, hogy a vállalat kötelezettségét teljesíteni tudja, szükségessé vált, hogy a párt politikai irányvonala alapján tömegmozgalmakat kezdeményezzünk. S a pártszervezetek egyik legnagyobb feladata, hogy nehézségek esetén a kommunista dolgozók példamutatásával biztosítsa az egész üzem dolgozóinak aktívrészvételét az előttünk álló feladatok megoldásában.”

Mi ez, ha nem csapatépítés? Mi ez, ha nem arról szól, hogy az eddig magát például lakatosbrigádként meghatározó társaság egyszeriben Ikarus-os brigádnak vallja magát!

Ezek után a cikk szerzője leírja, hogy különböző eljárásokkal hogyan sikerült az önköltséget csökkenteni, hogyan hasznosították újra a hulladékot, és milyen anyagmegtakarítást értek el. Ezt felesleges lenne idézni, ez sem szól másról, mint amit manapság munkahatékonyságnak neveznek, na meg környezettudatosságnak.

A következő fontos lépés a normarendezés volt. A norma annyit tett, hogy minden egyes munkakörre meghatározták azt, hogy mit, mennyit és hogyan kell dolgozni, és annak eredményeképpen milyen eredménynek kel előállnia. Ennek a rendezése pedig nem jelentett mást, mint hogy a bevezetett változtatásokhoz igazították a normákat, ami rendszerint azt jelentette, hogy egy.-egy dolgozó többet tudott teljesíteni. Az már egy más kérdés, hogy ez sokszor többlet-munkával járt, de akkoriban ezzel nemigen törődtek…

Mennyiben újdonság a teljesítmény értékelés? Mennyiben újdonság a teljesítmény értékelés alapját jelentő célkitűzés meghatározása? Nos, semmi új nincs a nap alatt…

„A negyedik negyedévben vállalatunk előtt komolynehézségek tornyosultak. A külkereskedelem alakulása megkívánta, hogy gyártmányaink mindjobban tért hódítsanak a kapitalista piacon is. Ez olyan feladatot állított az üzem elé, hogy az eddigi szériagyártás helyett mindjobban — kisebb szériákra — és egyedigyártásra kellett áttérni.”

Ma mit mondanánk erre? Nos, csak annyit, hogy a célt úgy lehet elérni, ha nagyobb nyereségre akarunk szert tenni, hogy növeljük termékeink minőségét, a hozzáadott értéket, és egyedi kiszolgálásban részesítjük ügyfeleinket. Az igaz, hogy a nagyobb nyereséghez ez csak az egyik út, de ahogy látjuk a fenti idézetet, ezt sem most találták fel…

Azt sejthetjük, hogy az ’56-os évben nem sikerült a terv teljesítése, de azt is tudjuk, hogy a forradalom után egy kissé más világ jött, a politika kissé visszavonta magát, de a célok, és azok eléréséhez vezető út továbbra sem változott – a mai napig sem! -, még ha eszközeiben sokat is változott a helyzet.

Fontos tudni, hogy nem azt állítjuk, hogy ma is azonos a helyzet az akkorival, hanem csak azt, hogy ma is ugyanazokat a problémákat kell megoldanunk, és ha az eszközök látványosan mások is, a célok ugyanazok, és annak elérése is azonos módon történik!

És ez nem csak nálunk van így, hanem az egész világon, csak azért tűnik nagyon másnak, mert – szerencsés esetben! – ma már nem kenik össze a propaganda sarával a vállalati működést.