Ikonikus magyar állatfajták: A vízibivaly, az erőgép
Ereje szinte hihetetlen: 2 bivaly ökör vontatási erőben 4 szürkemarha ökör erejével is felér. Haszna elsősorban igaereje és teje, de a húsa és bőre is jól hasznosítható. A bivaly teje kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és egyes kutatások szerint vitamintartalma is magasabb. Erdélyben napjainkban is sok helyen fogyasztják. A tejre még visszatérünk, de nézzük ennek az igazán ősi fajtának a történetét!
Borítóképen: A kápolnapusztai Bivalyrezervátum dagonyázó bivalyai
Legelőbb tisztázzunk egy fontos kérdést! A bison és a bonasus elnevezés az ókorban két bölényfajta megkülönböztetésére szolgált, amelyek Scythiában és Germaniában voltak őshonosak. Valójában mindkettő a mára már kihalt. Az antik forrásokban az urus néven említett állat, akit Iulius Caesar pontosan leírt a galliai hadjáratát megörökítő művében, valószínűleg a valaha Közép- és Észak-Európában élt őstulokkal azonos, amelynek utolsó egyede 1627-ben pusztult el.
Fontos tudni, hogy ezek az állatfajták nem a vízibivaly ősei, még akkor sem, ha rendszertani szinten rokonoknak tekinthetők. Miskolczi Gáspár (1628-1696) székelyudvarhelyi lelkész így ír művében:
Az ökör és a tehén nemei közzé számláltatnak a Bialok is, úgymint erdei vad ökrök. És viszont a Bonasus, kinek serénye és viszsza horgadt szarvai vannak, melly miatt a’ türkölődzésre is alkalmatlan.
Bár Miskolczi Gáspár dédelgetett nagy művének megjelenését már nem érhette meg, állattermészetrajzát 1691-ben fejezte be. A megjelenés dátuma 1702 (Lőcse), ugyanakkor ez a leírás igen pontosan tisztázza a kérdést az egyes fajok/fajták között!
A magyar házibivaly őse valószínűleg az indiai folyami vízibivaly, az arni-bivaly lehetett. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a 11. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi prépostsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok, de a Kárpát-medencébe minden valószínűség szerint már a népvándorlások során, mint igavonó állat került.
Pontosabban; nagy valószínűséggel az avarokkal érkezett a területre, akik a kettős (vagy többes) honfoglalás elmélete szerint – márpedig ez egyre bizonyosabb! – magyarok, vagy legalábbis ugyanúgy a hun népekhez tartozók voltak, mint a magyarok.
Erről csak annyit, hogy a magyarok és az avarok – minden forrás szerint! – értették egymás nyelvét, és fennmaradt tárgyi bizonyítékok azt mutatják, hogy kultúrájuk azonos, vagy legalábbis alapvetően egyező volt.
Érdekes tény, hogy bár már Árpád idején is bőven itt éltek a bivalyok, és mint említettük, írásbeli nyoma is maradt ennek a ténynek, elterjedésük mégis a török háborúk idejére tehető, ugyanis a törökök a bivaly emberfeletti erejét kihasználva, azokat ágyúvontatásra alkalmazta. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a töröknek sok köze lett volna a magyar fajta alakításában, de azt mindenképpen, hogy az Oszmán Birodalom terjeszkedése a pusztítás ellenében felhozható kevés pozitívum egyike a bivaly szélesebb körű elterjedése.
Ne feledjük, bőven a folyószabályozások kora előtt vagyunk, így az Alföld jelentős részén is voltak ártéri, vizes, mocsaras, lápos területek, ami ennek az igen igénytelen, ám vízkedvelő fajtának kiváló feltételeket biztosított!
Igen, a bivaly lelegeli a kákát, a nádat, a mocsári füveket és kimondottan szereti a nedves lápos területeket, gyorsan elterjedt a Kárpát-medence területén. A bivaly járása jellegzetesen lomha, de szükség esetén meglepően gyors futásra is képes. Hangja a bőgés-röfögés közötti hangra emlékeztet. Úgy a tehenek, mint a bikák jellegzetes sötétbarna (fekete) színűek. Szívderítő látványt nyújtanak a területen járó turistáknak a fekete bivaly borjak mókásan elálló nagy füleikkel. Erdélyben nem is borjúnak, hanem “bivalybocsnak” becézik őket.
A bivaly marmagassága 150-180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600-700 kg, az ökröké 500-800 kg. Félhold alakban hátrafelé hajló fekete szarvai átlagosan 30-50 cm közöttiek. A szarvak görbületének elülső felülete haránt redőzött, míg hátsó felülete sima. A jelenlegi országos állomány 1.500 körüli, ami a történelmi Magyarország egykori bivaly-populációjának kicsiny töredéke.
A bivalytenyésztésnek régi hagyományai vannak Erdélyben, ahol még ma is tenyésztik. A Kolozsvár melletti Méra a nádasmenti bivalytenyésztés központja. Itt 1950-ben 1.500 bivalyt számoltak, ma ez a szám állítólag 140-re csökkent. Kalotaszegen a bivalyt a „szegény ember marhájának” nevezték.
A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő jellegzetes jelképe volt a borvízhordó bivalyszekér, amellyel az 1800-as években cserépkorsókban hordták az ásványvizet az udvarhelyi lakosoknak.
Az egyik legnagyobb erdélyi állományt az udvarhelyszéki Énlakán fejik. A parajdi sóbányában bőrét a só felszínre emelésére használták, ugyanis ez volt az egyetlen bőrfajta, amely jól ellenállt a só maró hatásának. Kárpátalján Aknaszlatinán maradt nagyobb számban bivaly.
Bár ma már kevésbé fontos, hogy ereje tényleg elképesztő, egyre inkább előtérbe kerül teje, melynek zsírtartalma eléri a 8%-ot! Mivel húsa – bár több foszfor és vas van benne – kevésbé értékes, mint a szarvasmarháé, teje olyan sajtok alapanyaga, mint a mozzarella, feta és a cheddar.
Van már Magyarországon is olyan bivalytartó, aki kifejezetten a teje miatt tartja, és Olaszországba szállít, de ma még nem ez a döntő súly a tartásában. Ellenben egy kitörési pont lehet a fajta hosszútávú fennmaradása ügyében, így talán érdemes lenne erre a területre koncentrálni.
Magyarország legnagyobb látogatható bivalycsordája a Kápolnapusztán a Kis-Balatonnál található. Az itt tartott állomány bivaly fennmaradásában, génállományának megőrzésében fontos szerepet játszik, a rezervátum pedig a faj bemutatásának népszerű központja.
