Jó üzlet, vagy pofátlanság? A Buchwald nénik
„… úgy lesült a Dunaparton, hogy most már vetélkedhet a Hangli előtt posztoló Buchwald nénivel, akinek arcszíne a kapuciner és fekete kávé színe között foglal helyet…” – írta a Színházi Élet Szirmai Vilmos színészről a lap 1914. május 24.i számában.
Borítóképen: Vigadó tér a bérelhető Buchwald székekkel, háttérben a Vigadó épülete – 1909 (forrás: Fortepan, 86291)
Buchwald Sándor a pesti híres Buchwald bútor- és gyermekkocsigyár tulajdonosa volt. Az igaz ugyan, hogy gyára tényleg jó minőségben gyártott kül- és beltéri bútorokat, neve mégis a Buchwald nénik által maradt fenn az utókorra. De kik voltak ezek a nénik?
Nos, a történet 1896-ban a Millenniumi Kiállítás évében kezdődött, mikoris Buchwald Sándor a fővárostól kibérelte a Duna parti korzó egyrészét és felállította székeit, amelyek a saját rézbútorgyárában készültek.
Az ötlet kitűnően bevált és Buchwald birodalma nemsokára kiterjeszkedett a Stefánia útra is. A remek üzlet olyannyira bejött, hogy a gyáros egész napját a Dunakorzón és a Stefánia úton töltötte, a gyárat rábízta fiaira. A mágnások, arisztokraták személyesen ismerték, a hölgyeknek ő köszönt előre, de a következő percben már odaküldte a Buchwald néniket, hogy váltsanak jegyet.
Mire kellett jegyet venni? Nos, a Buchwald székeket csakis bérbe lehetett venni annak, aki le akart ülni a fent nevezett, Buchwald által kibérelt területen, a nénik pedig azt lesték, hogy ki és mikor ül le, vagy akar leülni, és máris szedték a bérleti díjat!
„Ilyenkor, amikor a nap harcba száll az aszfalttal és megolvasztja a gyalogjárót, hetvenhét rokolyájuk közül legalább hetet levetnek a kofák, a gavallérok pedig, akik föl vannak mentve a csúnya hadimesterség alól, porcellánnadrágot húznak, mellyel azonban nem mernek leülni Buchwald néni székeire, nehogy a tintaceruzával vezetett szerelmi vallomások és emlékversek lenyomódjanak reá.”
Bizony, ez így ment akkoriban; a jegy ára eleinte két krajcár volt, de Buchwalddal lehetett alkudni is. Esősidőben például egy krajcárért is le lehetett ülni. Ha pedig túl erősen sütött a nap, Buchwald állítólag szintén engedett egy krajcárt. Voltak kedvencei, akik állandó kedvezményt élveztek nála. Igazán nem volt uzsorás természet, inkább annak örült, hogy az ő székei annyira népszerűek.
Igen, kijelenthetjük – legalábbis a korabeli sajtóban megjelent írások alapján -, hogy a főváros közönsége elfogadta ezt a fajta szolgáltatást, sőt, egy idő után nosztalgiával tekintettek Buchwald bácsira (csakis így nevezték akkoriban).
Hogy miért a megszépítő emlékezet? Nos, a Buchwald székeket, sőt, a Buchwald gyárat is elsodorta a gazdasági válság, és ennek nyomán 1931-ben elárvereztek mindent, ami Buchwald volt. Akkor az írták, hogy szerencséje az öreg Buchwaldnak, hogy ezt nem élhette meg…
A nosztalgiát tehát egy letűnt kor békéjének emlékezete, és a nyugalmas idők vágyott miliője hozta létre, és teremtett a második világégés előtt egy kultuszt.
