Jókai Mór temetése
1904 május elején az a hír járta Budapesten, hogy a Nizzából nemrég hazatért Jókai Mór tüdőgyulladást kapott. Az írófejedelem már régebben is panaszkodott mellkasi fájdalmakra, ezért is húzódott fél évesre nizzai tartózkodása feleségével – jót tett neki a tenger, a látvány és a klíma. De aztán április közepén hazatértek, a májusi hírek pedig már betegségéről szóltak…
Borítóképen: Jókai Mór dolgozószobájában
A beteg Jókait orvosai ágyba parancsolták, de ha nem teszik is ágynak dőlt volna, hiszen olyan gyenge volt. Pár nap alatt végigfutott a városon betegségének híre, és sok-sok ember, olvasói, tisztelői aggódtak érte. Pár nap után jobban lett, és feleségét megkérte, hogy a Lőcsei fehérasszony című regényét adja oda neki, mert hiszen megígérte, hogy dramatizálja a Népszínház számára.
Ő is, felesége is, sőt még az orvosok is azt hitték, ezzel vége a betegségnek, de ekkor még rosszabb következett: kiderült, hogy ugyan a tüdőgyulladás visszahózódott, de mellhártyagyulladás lépett fel, amiből akkoriban sajnos nem volt felépülésre egy szemernyi esély sem…
Korányi Frigyes 1904 május 5.-én 9:15 perckor megállapította a halál beálltát, Vészi József pedig 9:25-kor bejelentette: Consummatum est!
Bevégeztetett… Nem sokkal később Róna József szobrász a segédeivel és halotti maszkot készített az arcról, amelyet megviselt a hosszú vívódás. Tíz óra után a hálószoba bútorát más szobába vitték, mert a hálószobában készültek fölállítani az ideiglenes ravatalt. A fekete kárpittal bevont kétablakos szoba közepén állították fel az ideiglenes ravatalt, hogy elhelyezzék rajta a koporsót a Nemzeti Múzeumba való átszállításáig.
Jókai Mór földi maradványainak a Nemzeti Múzeumba való átszállítását esti nyolc órára tűzték ki. De csak félórával később történhetett meg ez az aktus, mert felesége alig tudott megválni halottjától s a koporsóra borulva, egyre azt hajtogatta, hogy hagyják ott minél tovább.
Végre is azonban bele kellett nyugodnia az örök elválásba.
Miután a nagyközönséget bebocsátották a ravatalhoz, olyan nagy tolongás keletkezett, hogy a rendőrség segítségét kellett igénybe venni. Este kilencedfél órakor megjelentek a temetkező intézet emberei s levitték a második emeleti lakásból a koporsót a ház előtt várakozó kétfogatú kocsira. Fél kilenc múlt, amikor a beólmozott koporsót a furgonra helyezték. Óriási tömeg állott a ház előtt és némán, kalapját levéve üdvözölte a nagy halottat.
A koporsót szállító kocsi előtt egy szolga gyalog nagy koszorút vitt. A fehér szekfűs koszorú szalagján csak egy szó volt fölírásul: Bella. A furgon mellett kétoldalt az Entreprise díszbe öltözött szolgái haladtak. A kocsi teliszele volt gyönyörű koszorúkkal. Utána két kocsi ment, az egyikben Hegedűs Sándor ült, a másikban Révai Mór országgyűlési képviselő, Jókainak régi kiadója és barátja, a másikban dr. Stricker Mór, a Jókai volt háziorvosa.
A három kocsi, amelyet nagy tömeg követett, az Erzsébet körúton a Kerepesi-út felé indult.
A Kerepesi-úton a Múzeum-körúton befordulva, a főbejárat előtt állott meg a koporsós kocsi. A nagy lépcsőn fölvitték a koporsót az oszlopcsarnokba, ahol Szalay Imre, a Múzeum igazgatója fogadta. Szalay Hegedűs Sándor felé fordulva, a következőket mondta:
„Szomorú kötelességet teljesítek, amidőn a nemzet koszorús költőjének földi maradványait az évszázados Nemzeti Múzeum falai között átveszem. Híven megőrzöm a drága halottat, amíg az örök nyugalomnak, az anyaföldnek át nem adatik.”
A ravatalt Apafi Mihály volt erdélyi fejedelem szarkofágja fölött állították föl. A falakon a gipszöntvényeket lefátyolozták s az előcsarnok, valamint az oszlopok és a nagylépcső is be voltak már vonva fekete posztóval.
A gyászoló özvegy megrendülve fogadta a király, a kultuszminiszter, Tisza István miniszterelnök és még sok más nagyság részvétnyilvánításait. Tisza István is fogadalmat tett az özvegynek – ami tulajdonképpen nem „csak” neki, hanem a szintén megrendült nemzetnek szól:
„Biztosítom méltóságodat, hogy emlékét változhatatlan kegyelettel fogom megőrizni.”
A nagy író ravatalához a Nemzeti Múzeum gyászdíszes oszlopcsarnokába hétfőn délelőtt ezrével zarándokolt a kegyeletes közönség. A kert kapuit reggel kilenc órakor nyitották meg a halottlátogatók előtt, akik a díszruhás rendőrök sorfala között rendben haladtak föl a nagy lépcsőzeten, s a ravatalt megkerülve, a jobboldali melléklépcsőn állottak föl.
A ravatalra nem tudták elhelyezni a ma érkezett tömérdek koszorút, hanem kirakták valamennyit a Múzeum-épület párkányzatára.
A sok ezer színű szalag és Virágerdő fölött hatalmas lánggal lobogott két kandeláber, mintegy kegyeletes részvétre hívogatva a közönség ezreit. Jó egy órán keresztül – míg a ravatalos csarnokban tartott a gyászszertartás türelemmel várakozott künn a Múzeum előtt a tömeg, de amikor a király képviselője megjelent a lépcsőzet felső fokán, zúgó morajlás futott végig a sokaságon:
– Hozzák a koporsót!
A menet élén haladó hosszú sora a zászlós küldöttségeknek már háromnegyed négykor vonult előre a honvédzenekarral, utánuk indultak most a koszorúskocsik is. Közben jött le a csarnokból a lépcsőn a költő özvegye, Vészi József képviselő vezette karján a talpig gyászban levő Jókainé Nagy Bellát és beült vele egy csukott gyászkocsiba, úgy várakozva, míg a koporsót lehozzák.
Negyed öt óra tájban fordult be a menet a Kerepesi-útra. A Nemzeti Színház gyászdrapériákkal fedett homlokzata előtt, a főbejáratok előtt tribün volt emelve, ezen foglaltak helyet, már délután két óra tájban, a Nemzeti Színház művészei és művésznői talpig gyászban, a férfiak fekete ruhában, a hölgyek gyászfátyolos kalappal.
Fél hat elmúlt, amikor a menet éle befordult a temetőbe. Bent nagy tömeg várta már, s a nagy látványosság képe ott egyszerre megváltozott. A színes, pazar ragyogású utca után szinte sötétnek látszott az árnyas fák alatt vezető útvonal. A komorságba csak a fehér sírkövek vegyítettek némi színt.
A szertartás után a legutolsó aktus következett: egymásután a sírhoz hajtatott a sok koszorús kocsi. A koszorúkat a sírra helyezték, a szalagokat azonban levették, hogy megőrizzék.
Így gyászolt a város, így gyászolt az ország, amikor elment egyik legnagyobbja, Jókai Mór.
