“Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék…”
… “S tengert láttam, ahogy kitekinték”. Igen, Petőfi Sándor A Tisza című versében pontosan leírja, hogy egyszer a „A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében”, míg máskor „Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át”. Ez tökéletesen igaz volt, és ma sincs ez másként, pedig azóta igen sok védelmi beruházás történt.
Borítóképen: Bordás homokzsák-megtámasztás átázott töltésen
A szakemberek tökélestesen tisztában voltak már igen régen a Tisza szeszélyes viselkedésével, nem véletlen tehát, hogy talán a legnagyobb szabályozási és lecsapolási munkálatokat éppen a Tisza vidékén végezték el az idők során.
Az eddigi legmagasabb vízállásokat 1970-ben mérték, mikoris Makó, valamint Maroslele, Földeák és Óföldeák kitelepítése mellett döntöttek a szakemberek. Önmagában már a 18.000 lakos kitelepítése mutatja, hogy egyenesen válságos helyzet alakult ki. És ez egy kicsit sem túlzás!
Kezdjük az elején, mert a részleteket talán nem ismerik sokan, még ha tudják is, hogy mi történt 1970-ben. A Tisza folyó vízgyűjtő területe mintegy 157.000 km², de ebből csak 30 százalék, azaz 48.000 km² esik Magyarország területére. Ezzel együtt a folyó teljes hosszának (962 km) mintegy 60 százaléka (580 km) esik hazánk területére.
De ami talán még lényegesebb, az nem más, mint hogy a vízgyűjtő hegyvidéki része 1970-ben a Szovjetunió, Csehszlovákia és Románia területére esett, a síkvidéki vízgyűjtőn pedig Magyarország és Jugoszlávia osztozott. Ez különösen fontos, ugyanis a hazai síkvidéki jelleg következtében magyar területre hulló csapadékból a lefolyási hányad csekély. Ez pedig egy veszélyes elegy:
A nagy vizek a határon túlról érkeznek, így az ezeken a területeken folytatott vízgazdálkodásra nincs igazán ráhatásunk, ellenben nálunk lassul le a folyó, és önt el nagy területeket, ha a vízgyűjtő területen hirtelen megnő a lefolyás.
Nyilván vannak – és akkoriban is voltak! – nemzetközi vízügyi egyezmények, de hogy ezeket ki és hogyan tartja – tartotta! – be, nem érdemes firtatni, ugyanis a vészhelyzeti felkészülés során mindig a legrosszabbra kell tervezni. Persze mindennek van határa, így az efféle védekezésnek is!
Elég, ha csak a pénzügyi vonzatait említjük védművek építésének, de mára egyre égetőbben jelentkezik a vízmegtartás igénye is.
Ez utóbbira egyébként már 1970-ben is szükség volt, de ha a sokak által vitatott globális felmelegedés témáját nem hozzuk ide, akkor is látni kell, hogy a szabályozás óta a terület vízháztartási egyenlege folyamatosan negatív értéket mutat (minden vízveszteséget beleértve, tehát a párolgást is), így fokozatosan (!) egyre mélyebbre száll a talajnedvesség szintje. Ez a tény már önmagában is elég ahhoz, hogy más módon próbáljuk meg megoldani ezt az összetett problémát.
De itt és most nem a vízmegtartás volt a cél, hanem – érthető módon! – a víz elvezetése. Igen, ilyen esetekben nem elegendő az árvízi tározók, vagy a tervezetten elöntött területek használata, igenis szükségesek a védművek, és azok vízelvezetése!
A Tisza vízjárására jellemző a tavaszi hóolvadásos árvíz, majd igen gyakran egy késő őszi árhullám november-decemberben. Ugyanakkor nyáron és ősszel a folyó vízkészlete fokozatosan csökken és…
A szélsőséges vízjárásra jellemző, hogy például Tokajnál a legnagyobb és legkisebb vízhozamok aránya 1:80!
És ez egy 1970-es adat, amikor elvileg még nem volt olyan szélsőséges az időjárás, mint manapság. Nézzük meg, hogy milyen eseményeken keresztül „tanította meg” a Tisza a szakembereknek a szeszélyességével feladott leckét!
- Az 1844-45. évi árvíz pl. több mint másfél éven keresztül le sem vonult az ártérről, nem csoda, hogy a Tisza-völgy árvízmentesítési munkáit 1846-ban kezdték el.
- Már kész volt a mai töltésrendszer nagyobb része, de közben olyan pusztító árvíz lépett fel, mint az 1879. évi, amely a szegedi katasztrófát okozta – nem kis részben azért, mert még nem volt teljes a védelmi rendszer.
- Szolnok és Szeged között szinténolvadásból és csapadékból származó, 1932. éviárvíz okozta az eddigi maximumokat.
- 1947 decemberében a Felső-Tisza vízgyűjtőjén meleg esőzés elolvasztotta a havat és a Felső-Tiszán heves árhullámot indított.
1970-ben a Tisza-völgyi árvízmentesítés alapja a 2.900 kilométer (!) hosszon kialakított töltések voltak, amelyek 3 millió hold területet védtek. 1965-ben aztán a Duna áradása olyan rendkívüli árvízhelyzetet produkált, ami az addigi védekezési munkák mértékét messze meghaladták, de a Tisza 1970-es áradása még a dunai védekezésnél is nagyobb védelmi munkákat, intézkedéseket követelt!
Ennek oka a hevessége és magassága és vízhozama mellett a tartóssága is volt, de nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy egyidejűleg jelentkezett a Tisza összes balparti mellékfolyóján. A veszélyeztetett terület nagysága is sokkal nagyobb volt, ahogy az ezeken a területeken élők száma is. De az okok közt említhetjük a védelmi szakasz hosszát, az előzőekből fakadóan a mozgósított emberi- és anyagi- és gépi erőforrás szükségletet is.
Minden addiginál nagyobb volt a gátszakadás veszélye, de az akkori beszámolók szerint a szervezettség is minden addigi mértéket felülmúlt.
1969 és 1970 telén kialakult és május végéig tartott a szinte hetenként szabályszerűen egymást követő lassúmozgású ciklonok nyugat-keleti irányú áramlása. Ilyen pályán mozgó és ilyen tartós ciklontevékenység igen ritka jelenség. Az állandóan érkező nedves légtömegek a különböző irányú és hőmérsékletű áramlásokkal találkozva, szinte folyamatosan csapadékos időjárást okoztak a Kárpát-medence területénhó, majd később eső formájában.
A Felső-Tisza vízgyűjtőjéről a tél végén olvadásból és esőzésből jelentős árhullámok indultak, amelyek a folyók medrét szinte folyamatosan megtöltötték. Május 9-17. között a Felső-Tisza vízgyűjtőjén 130 mm, a Szamoson 80 mm, a Krasznáén és a Bodrogon 60 mm átlagos csapadékot észleltek.
Ez a nagy intenzitású és hatalmas kiterjedésű esőzés, a telített talajra hullva, hirtelennagy áradást váltott ki szinte az összes vízfolyáson. Az árhullám hevességét jól szemlélteti, hogy a Szamoson, Felső-Tiszán és Túron egy nap alatt 4-5 métert emelkedett a vízállás!
A május végi, június eleji esőzések további – az előzőeknél kisebb – árhullámokat váltottak ki. Ezek nem csupán az apadást lassították, hanem még kisebb áradást is eredményeztek. A tiszai árhullámokhoz hasonlóan a Körösökön is szélsőséges árhullámok vonultak le május közepén, illetve június első dekádjának végén. Azelső árhullám alkalmával 5 nap alatt 20—50 mm, a második alkalommal 3 nap alatt 30-100 mm csapadék hullott, szinte a teljes vízgyűjtőn. A Hármas-Körös vízállását tovább emelte a Berettyó árhulláma, amely egy időben lépett fel a Körösök árhullámával. Az említett időszakban a Maros vízgyűjtőjén 100-150 mm csapadék hullott.
A hirtelen áradásra jellemző, hogy az egyébként lassú vízjárású Maroson, Makónál 30 óra alatt csaknem 2 m-t emelkedett a vízszint. A Maros árvízi hozama 10-15%-kal nagyobb volt a torkolatnál a Tisza vízhozamánál!
A Tisza erdélyi vízgyűjtőjén május 10. és június vége között összesen mintegy 300-320 mm esőt észleltek, amely csaknem fele az egész évi átlagoscsapadéknak. Az áradó vízfolyások tetőzése sokhelyen 100-150 cm-rel is meghaladta az addigi maximumokat. Romániában már akkor több helyen töltésszakadás következett be, nagy mezőgazdasági területeket elárasztva.
A rendkívüli árvízi helyzet szükségessé tette, hogy május 14-én reggel a védekezés országos irányítását az árvíz- és belvízvédelmi kormánybiztos vegye át.
A Duna egy-egy szakaszán 1965-ben 3 hónapnál hosszabb készültségeket nem kellett tartani, ezzel szemben 1970 tavaszán a Tiszán, Szolnoktól a déli országhatárig 4 hónapig volt készültség, Szegednél 59 napig, Szolnoknál 50 napig III. fokúkészültség. A rendkívül magas árvízszintek mellett a Felső-Tiszán és mellékfolyóin a vízhozam is szélsőségesvolt, a közepes vízhozam 10-40-szerese. A Szamoson pl. az addig észlelt legnagyobb 2.700 m³ helyett másodpercenként 4.700 m³-re becsülték az árvíz tetőző hozamát.
A tiszai árvíz mértékét jól jellemzi, hogy a kritikus időszakban a folyón az évi átlagos vízmennyiség több mint háromnegyed része folyt le, ami a Balaton vízmennyiségének hatszorosa!
A szélsőségesen magas vízállás a Szamos, Túr, Felső-Tisza és a Körösök védtöltésein egyaránt veszélyeztetett meghágással. Május 14-én a Szamos jobb parti töltése Nábrádnál két helyen 220, illetve 160 m szélességben, a bal parton Tunyogmatolcsnál 120 m szélességben átszakadt. A román területről származó elöntést ezeken a szakaszokon kifolyó víz, ha kis mértékben is, de tovább növelte és összesen 90.000 hold terület, 45 község és 3 tanyaközpontkerült víz alá.
A Szamos menti elöntött területről minden embert kimentettek és biztonságos helyre áttelepítettek!
Bár a Tisza menti töltések altalaja kevésbé hajlamosbuzgárképződésre, mint a jellegzetes dunai rétegsor, összesen 535 db buzgárt kellett hatástalanítani, az1965. évi 152-vel szemben. Ezek közül a legsúlyosabb helyzet a „híressé vált” makóibuzgárcsoportnál alakult ki.
A közvetlen veszély miatt Makóváros és három község lakosai közül a nőket, betegeket, öregeket és gyermekeket, mintegy 19.000 embert biztonságos helyre költöztettek.
Elsősorban a Közép- és Alsó-Tisza mentén a hosszan tartó víznyomás hatására sok tízkilométeres hosszban jelentkezett szivárgás, csorgás, erőteljes átázás. Az egyik legkritikusabb hely Tiszakürt térségében alakult ki, ahol mintegy 500 m hosszban erősen átázott töltésmentett oldali rézsűjén általában 2 m magasságig intenzív szivárgás lépett fel. az erősen átázott töltésmentett oldala megcsúszással fenyegetett. Ennek elkerülésére homokzsákból készült bordás megtámasztás a szakasz teljes hosszán. A megtámasztás mellett, a bordák között szivárgó árkok készültek, a töltésbe szorított víz kibocsátására.
Különleges veszélyt rejtett magában az évtizedek alatt folyamatosan kiépült, gyakran kedvezőtlen szikes talajú töltésrendszer. Elsősorban a Körösök mentén léptek fel olyan suvadási jelenségek a töltésben, amelyek miatt töltésszakadásközvetlenül fenyegetett.
Ebből a térségből 11 községből, mintegy 44.000 embert kellett biztonságos helyre költöztetni!
Különösen kritikus helyzet alakult ki a Sebes-Körös jobb parti védtöltésén a Foki-híd alatti szakaszon 500 m hosszban. Június 13-án a kora délutáni órákban a rézsűcsúszások mind nagyobb hosszban jelentkeztek, több helyen megközelítették a töltéskoronát és 50—60 cm széles ék alakú hasadékok keletkeztek a mentett oldali rézsűn. A megoldást – más próbálkozások után – a Berettyó bal partján levő vésztározó megnyitása, mely olyan mértékű apadást eredményezett, hogy a vízszint a töltéserősítés előtti korona alá süllyedt és így a suvadást előidéző ok megszűnt.
A hosszú árvízi időtartam következtében a Tisza és mellékfolyói mentén 615 km hosszúságban jelentkezett fakadóvíz.
Érdemes megemlíteni a Kiskörei Vízlépcső munkaterének védelmét, amelyet 1967-ben épített körtöltés véd az árvíztől. A Tisza tetőző vízállása és amunkagödör legmélyebb szintje között 20 m volt a különbség!
A Tisza alsó szakaszán kiemelkedő jelentőségű volt Szeged védelme. A munka súlypontját a városi mellvédfal megtámasztása és ellennyomómedencerendszer kiépítése jelentette. Szeged térségében az olajmezők biztonsága érdekében a fővédvonallal párhuzamosan 9 km hosszban 49.000 m³ gépi földmunkával töltést építettek.
A Szamoshát elöntött területéről 48 településből, mintegy 35.000 embert kellett gyorsan, rendkívül nehéz körülmények között kimenteni.
A sikeres védekezés ellenére az árvíz hatalmas károkat okozott. Az elöntések, fakadóvizek mintegy 1,7 milliárd forint kárt idéztek elő. A Tisza hullámterének elöntése 290 millió forint értékű mezőgazdasági terméskieséssel járt. A védekezés és mentés szintén nagy anyagi terhet rótt az országra: összesen 900 millió forintra becsülték ezek költségét.
A Tisza mentén épített védműveket azóta több alkalommal javították, korszerűsítették, de voltak olyan időszakok is, amikor bizony nem voltak „csúcsformában”. Szerencsére az 1970-es áradást azóta nem haladta meg újabb nagy áradás, de ennek lehetőségét soha nem lehet kizárni!
