Kényszerből erény: Tamkó Sirató Károly
Sokan gyermekverseiről ismerik a magyar irodalom kiválóságát, de az az igazság, hogy ez inkább kényszerpálya volt számára – mégis maradandót alkotott! Az 1960-as évek elején-közepén Tamkó Sirató Károly kiszorult az irodalomból. Az 1966-ban megjelent hatkötetes akadémiai kézikönyv, „A magyar irodalom története” nevét sem említette, az állami kiadók hatszor utasították el újabb verseinek kiadását.
Borítóképen: Tamkó Sirató Károly, 1975
De ne rohanjunk ennyire előre! Derítsük ki; hogyan lett feledhetetlen gyermekversek szerzője Tamkó Sirató Károly?
Ahogy az már csak lenni szokott, nagyon nem úgy indult, hogy ő lesz a Tengerecki Pál, a Bőrönd Ödön, na meg a Darázs Garázs című versek szerzője, mégis „így alakult”. Helyesebben sok esetben így alakították olyan körülmények, amire a költőnek sok ráhatása nem volt. De mindig megtalálta magának az utat!
A soknyelvű Újvidéken született, ott volt iskolásfiú, egyforma biztonsággal tudott magyar anyanyelvén kívül szerbül, németül, és mire felnőtt az egyetemi évekig, már megtanult franciául is. Huszonöt éves korára Budapesten jogi doktorátust szerez és ügyvédjelölt lesz.
A hazai avantgárd törekvések harcos folyóirata, a „Magyar Írás” köré csoportosuló fiatal költők benne ismerték fel az expresszionizmus egyik nagy ígéretét.
A költők és olvasóik jó részének túl politikamentes, túl formalista volt az az avantgárd, amely nem a baloldali munkásmozgalmi eszmék hirdetője volt. Másrészt a költők és olvasók szépségigénye egyre inkább visszafordult a Nyugat formai klasszicizmusának örökségéhez, a költői képek szemléletességéhez és ésszerűségéhez, a versformák lélekbeli harmóniát adó versrendjeihez.
A sok nyelvben otthonos, sokirányú műveltséget szerzett, a modern tudományos és irodalmi elméletekben otthonos jogász, aki még a könyvtárosság tudományát is kitanulta, 1930-ban hátat fordított ügyvédi irodáknak, könyvtáraknak, az egész országnak és elutazott Párizsba, hogy francia költő és szürrealista vagy azzal rokon elméletek kiáltvány-szerzője legyen.
Hat esztendeig otthonos volt a francia művészek és művészetek körében, megélhetést talált a sajtóéletben, költeményei, cikkei, kiáltványai ismertté tették nevét a modern irodalom művelőinek és kedvelőinek körében.
Csakhogy a hat év leteltén, 1936-ban egy súlyos betegség tört rá, amely végtagjainak mozgását is akadályozta. Buda nevezetes gyógyfürdőitől remélt gyógyulást, így hazajött.
Gyógyulnia kellett, és ez nem volt könnyű. Sok kínlódás, sok keresés, sokféle tanulás után az ősi indiai gyógymódban, a jógában találta meg az üdvözítő lehetőséget, és ha már jóga, akkor megtanult szanszkritül is…
A háborút sikerült átvészelnie, de az utána következő időszak sem volt éppen kedvező számára… Az ötvenes években – se Rákosiék süket kultúrpolitikája idején, sem 56 és a rákövetkező rémségek izgalmai közt – nem lehetett itt avantgardizmusból megélni.
A sok nyelven tudó, modern tudományokban járatos, és ráadásul jogászmúltú álláskereső találhatott magának megélhetést.
Jó kapcsolatban volt az Orion Rádiógyárral is, ahol közvetlenül a háború után évekig volt a reklám- és propagandairoda vezető tisztviselője.
Jógaiskolát szervezett, ahol ugyanúgy tanította az egészségőrző és gyógyító mozgást, a lélegzési technikát, mint azokat az indiai filozófiai tanításokat, amelyeknek bölcsei kifejlesztették a jóga tudományát és gyakorlatát.
Ez az iskola nemcsak ismert, de divatos is lett. A költő mindhalálig igen tisztességesen megélt belőle.
A költészetet azonban soha nem hagyta abba. Ha másoknak nem kell, hát űzte magának, és a legközelebbi érdeklődőknek. Bizonyos volt benne, hogy belátható időn belül irodalmi szükséglet lesz, hogy az avantgárdot újra felfedezzék, folytassák, és visszaadják a kezdeményezők becsületét. És ahogy megjósolta, ez a hatvanas évek elején be is következett.
Tamkó Sirató még csak nem is csodálkozott, hogy egyszerre népszerű, élő hagyomány, keresett költő lett.
Közben azonban a most már széles körben divatos költő a himnikus szabad versek mellett mestere a csengő-bongó gyermekverseknek is. Óvodások és kisiskolások örömmel mondogatták a mindig tréfás bácsi pattogó rímeit. És talán a gyermekeknek, talán a gyermeki emlékeket sosem felejtő felnőtteknek írta a leglíraibb vallomását magáról, a világcsavargóról, akit a régi játékos kiszámolóról Ecki-Becki-Tengerecki Pál-nak nevezett.
cdsfr