Kik azok a zsellérek?

Ha a pár száz évvel ezelőtti definíciót tekintjük, ma tulajdonképpen a legtöbbünk zsellérnek tekinthető lenne, hiszen Magyarországon az egynyolcad teleknél kevesebbel rendelkező jobbágyok már zsellérnek számítottak, és szemben a jobbágyokkal – akik nagyobb telken gazdálkodtak, de a megművelt földjeik a földesúr tulajdonában voltak, ezen a jogcímen pedig különböző mértékű pénz-, munka- és termékszolgáltatást kívánt meg jobbágyaitól – természetben fizették meg járandóságaikat.

Borítóképen: Felújított zsellérház Nagyrédén

Persze ma merőben más a helyzet, ugyanis jövedelmünk – legtöbbünknek, jó esetben – munkabér, melyből közvetlenül az államnak fizetünk adókat és járulékokat. De tény, hogy legtöbbünknek kizárólag munkajövedelmünk van, és nem jellemző, hogy egynyolcad teleknél nagyobb földtulajdonunk legyen… Na meg természetben sem tudnánk fizetni, de nem is igen lenne értelme.

A jobbágyok terheit egyrészt a pénzben fizetett járadék volt (cenzus), másrészt a természetben fizetett járadék, a munera (ajándék) és/vagy culinaria (konyhára való) adta, a munkajáradék pedig a servitium (szolgálat) volt.

A zsellérek ez utóbbival tartoztak a földesúrnak – miután picike földjük, ha egyáltalán volt! – nem tette lehetővé, hogy előbbieket lerója, de esetükben a szolgálat több volt, és ez még inkább kiszolgáltatottá tette őket.

Az úrbéri szolgáltatások része volt a tized, ami az egyháznak fizetett tized (dézsma), ami 1351. évi törvény értelmében (Nagy Lajos) egységesen be kellett szednie a földesúrnak, és ott volt a kilenced, ami a dézsma beszedése után maradt termények tizedrészét jelentették. Ez utóbbi megszűnt 1836-ban, de mi történetünket korábbról indítjuk.

A jobbágyság az a társadalmi osztály, amely XIII. század közepétől a királyi várbirtokok katonáinak egy részéből, szolgáltatóiból és szolganépeiből, valamint az egyházi és világi nagybirtokosok hasonló jogállású népességéből alakult ki. A XVI. századig a zsellérek mentesültek az adófizetés alól, de a későbbiekben ez megváltozott.

Ennek oka – többek között – a török hódoltság, és a nem egészen tisztázott jogállású területekben keresendő, ahol a töröknek is adóztak a jobbágyok, és beszedték a földesurak is a maguk adóját. Ez a kettős adózás ugyan nem jelentett kétszeres terhet, de ez is hozzájárult bizonyos területek elnéptelenedéséhez azáltal, hogy a jobbágyok nem tudtak már leget tenni kötelezettségeiknek.

A másik ok pedig az, hogy a majorsági földek egyre nagyobbakká lettek, míg a jobbágytelkek elaprózódtak, hiszen egy-egy családfő után többen örököltek, és így egy idő után igen kicsiny telken gazdálkodtak. Fontos kiemelni, hogy a közvetlen földesúri irányítás alatt álló majorságok növekedése is egyfajta gazdasági kényszer volt, ugyanis a nagyobb egybefüggő területeken folytatott gazdálkodással jobb eredményeket lehetett elérni, márpedig erre az időszakra tehető a városok méretének hirtelen növekedése, ami egyre több mezőgazdasági terményt igényelt.

A terhekre vonatkozó megállapodás – ami a jobbágyok és földesuruk közt jött létre – kiterjedt a földesúri birtok kiterjedése, jövedelme, az úrbéres népesség, annak föld- és állatállománya, szolgáltatásaik és egyéb kötelezettségeik témakörére is, az úgynevezett urbárium. Magyarországon a XV. századtól készültek urbáriumok.

Az urbárium elkészítésének módját a 18. sz. első felétől kezdve törvények, 1767 után Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés alapján központi kormányintézkedések egységes formában szabályozták.

A fent vázolt helyzet – a jobbágytelkek elaprózódása és a majorságok növekedése – egészen az 1848-as és 1853-as, a jobbágyfelszabadítást deklaráló törvényekig fennmaradt (mint említettük, a kilencedet már 1836-ben eltörölték), ami bizony időszerű lehetett, mert…

Fényes Elek kimutatásai szerint ekkor 913 962 zsellér családfő élt Magyarországon; Varga János ennél valamivel kisebb számot, 728 962 házas és 98 024 házatlan zsellér háztartást feltételezett.

Sajnos az alapproblémát ez sem oldotta meg, mert a földesúri és a jobbágytelkek méretében addig megvolt változások ugyanúgy fennmaradtak, így az 1898-as ún. „rabszolgatörvény” keretein belül központilag igyekeztek szabályozni a jobbára napszámos munkát végzők bérezését, így rögzítették a summásszerződések kereteit, de a konkrét megállapodások uradalmanként és summáscsapatonként eltérőek voltak; betartásuk és betartatásuk gyakran nem valósult meg…

Az 1920-as, ún. Nagyatádi-féle földreform mintegy félmillió fővel növelte meg a törpebirtokokkal rendelkezők számát, átlagosan 1,7 hold föld kiosztása mellett. 1930-1931-ben a mezőgazdaságban dolgozó cselédek száma így is 560 ezer, a napszámosoké pedig 1 millió 250 ezer főre rúgott, előbbiek a társadalomban jövedelemmel rendelkezők 6,9, utóbbiak pedig 14,4%-át tették ki.

Vegyük észre, hogy ekkorra már tényleg feszítő volt az ellentmondás, ugyanis ekkoriban jelennek meg a gépesítés kezdetei, a szállítás fejlődésével (vasút) már sokkal nagyobb távolságokra elérhetnek a mezőgazdaság termékei, a városok egyre több ilyen terméket szívnak fel, de Magyarországon az átlagos telekméret csökkent…

Márpedig akkoriban már nyilvánvaló volt, hogy a nagyüzemi jellegű termelés (persze a kor által szabott keretek közt értendően!) jelentette volna a megoldást, de egyes vélemények szerint a földbirtokosoknak ez még így is elég jövedelmező volt, így nem voltak érdekeltek a helyzet megváltoztatásában, más vélemények szerint pedig nem állt rendelkezésre megfelelő tőke ahhoz, hogy a helyzetet rendezzék.

Nem tudjuk melyik vélemény áll közelebb a valósághoz, de talán mindkettő szerepet játszott abban, hogy a keresők átlagjövedelméhez viszonyítva ugyanekkor a cselédeké 38%-os, míg a napszámosoké 34%-os szintet ütött meg. A kínzó földhiány és a megélhetési bizonytalanság orvoslására 1936-ban huszonöt évre szóló programot indítottak el, 34-35 ezer 8-10 holdas családi birtokok létrehozására.

Ezt végül a háborús helyzet okán nem hajtották végre teljes mértékben, és ez is inkább csak „tüneti kezelés” volt, melyet Szekfű Gyula idejekorán felismert, ugyanakkor figyelmeztetést is megfogalmazott. Márpedig ez a figyelmeztetés nem volt alaptalan… De nézzük, hogyan nyilatkozott a témában:

„Egyetlen nemzeti feladatunk a két és fél millió éhező, fázó magyarnak emberi méltóságba való visszahelyezése. A nagybirtok mai kiterjedésében Magyarországon sokáig fenn nem tartható. Középosztálynak széles rétegei még ma sem látják be ennek a folyamatnak a szükségességét. A magyar társadalom átalakulásának organikus munka útján kell bekövetkeznie, mert a forradalom következménye kaosz s végső fokon idegen uralom volna.”

A tudós tehát felismerte, hogy a nagybirtok-rendszer immár nem fenntartható, de – véleményünk szerint – nem arra gondolt, hogy el kell aprózni a termőterületeket, hogy mindenki megtermelje magának a napi betevőt, hanem egy totális társadalmi átalakulásra.

Erre utal, hogy a forradalmat említi, ami 1919-ben, majd pedig – szintén forradalmi jellegű megrázkódtatásként – következett az 1947-es kékcédulás választás, ami alapjaiban forgatta fel a társadalmat, de korántsem tekinthető „organikus munka útján” bekövetkezett változásnak, és sajnos az „idegen uralom” is bekövetkezett…

Az 1945-ben végrehajtott földosztás során 109 875 cseléd és 260 088 mezőgazdasági munkás jutott átlagosan 8,4, illetve 4,9 holdas földbirtokhoz. Szétosztható, illetve elkobozható föld hiányában ezután még mintegy 300 ezer főnek nem volt önálló birtoka.

Ez megint csak „tüneti kezelés” volt, ha úgy tetszik az új rezsim a régi reflexek alapján cselekedett, de ez aztán hamarosan megváltozott…

A mezőgazdaság kollektivizálása, valamint az erőltetett iparosítás a kommunista hatalomátvétel után felszívta ezeket a tömegeket, így akár azt is mondhatnánk, hogy megoldást adott a helyzetre, ugyanakkor látni kell, hogy a kollektivizálás erőszakos végrehajtása és az a fűnyíróelv, amit nem csak a mezőgazdaságban, hanem például az államosításoknál is alkalmaztak, enyhén szólva sem volt megfelelő módszer…

Nem csoda, hogy aztán az ’50-es években még rendszeres volt az áruhiány a városokban, közben pedig szintén napirenden voltak a padlás-kisöprések,

a magyar mezőgazdaság pedig akkor tért magához, amikor az a generáció, akit közvetlenül érintett a kollektivizálás sokkja, jobbára megöregedett, vagy meghalt, és megjelentek a nagyüzemi termelési rendszerek.

De ez már egy másik történet, ugyanis ekkorra már kialakult az a ma is jellemző gazdasági modell, amiben – legyen szó mezőgazdaságról, iparról, vagy szolgáltató szektorról – a nagy tömegek munkabérért dolgoznak, saját tulajdonukban jellemzően nincsenek földek, vagy termelőeszközök, bérből és fizetésből élnek.

A zsellérség tehát ma már nem létezik, de a mai munkavállalói réteg hasonlóan kiszolgáltatott, mint annak idején a zsellérek.

És ha valaki azt gondolja, hogy ez egy politikai állásfoglalás, gyorsan felejtse is el, mert ez a mai modern gazdaság általános, globális jelenség, a modern gazdaság egyik sajátossága, nem pedig valamilyen országspecifikus dolog!

Persze ettől még a jólét szintje nem azonos az egyes országokban, de ezen különbségek oka és foka olyannyira szerteágazó, hogy ez egy cikk kereteibe nyilvánvalóan nem fér bele, na meg nem is érezzük feladatunknak a globális gazdaság problémáinak boncolgatását.