Kis reklámtörténelem

Talán senkinek sem kell mondani, hogy egy bizonyos kisbajúszú ember úgy nyert meg magának egy országot, hogy nem csak repülővel jött-ment eszeveszett tempóban kortesbeszédeket tartani, hanem talán ős volt az, aki először használta úgy az addigra már eléggé elterjedt rádiót, ahogy azt addig csak a szappanoperák hirdetői tették…
Borítóképen: Szendvicsemberek
A jöbb érthetőségért: a szappanoperának is az Egyesült Államok a szülőhazája. Előzményeinek a napilapok hasábjain megjelent folytatásos regények, folytatásos képregények számítanak. Ez a műsortípus kereskedelmi alapokon jön létre: a kezdetleges rádiós szappanoperák heti 5-10 percben egy család történetét mutatták be, ahol a családtagok folyamatosan szappan-, fogkrém-, vagy mosópormárkák előnyeit hangsúlyozzák. Innen a név!
A sorozatot mindig egyetlen cég szponzorálja, azok, akiknek voltaképpen a termékét reklámozta a regény, vagy képregény…

Innen már csak egy ugrás volt a rádió, hogy aztán elterjedése után a televízióba is megérkezzen a szappanopera műfaja! De ez már kalandos történetünk végén volt, ugyanis a mai reklámokról nem ejtünk szót, azokat mindenki ismeri (és sok esetben unja is…).
Nos, a történet első nyomait nem meglepő módon Egyiptomban találhatjuk. A jól szervezett társadalom egyik igen fontos szereplője volt a „kikiáltó”, aki – miután az írás és az olvasás akkoriban egy szűk kör sajátja volt – a közérdekű információkat kikiáltás útján közölte a sokasággal. Lehettek ezek törvények, adó- és egyéb járandóságok megfizetésére vonatkozó információk, de például így tudatták a Nílus áradásának várható idejét, vagy a nagy közösséget megmozgató építési munkákra vonatkozó információk.

Ez máris egyfajta reklám, mert az ország mindenkori vezetése által fizetett „kikiáltó” új információkat adott át, amiért pedig fizetség illette meg.
Nem volt ez másként a Közel-Keleten sem, ahol az imára hívó ének mellett feladat volt az is, hogy a vásárokban, és egyéb sokadalmakban is kihirdessék a hatóságok rendelkezéseit. A római hírnök már nem csak a hatóságok rendelkezéseit hirdette ki, hanem tájékoztatott a vásárok helyéről és időpontjáról is!

Igen, ekkor jelent meg a „magánszféra” a „hirdetési piacon”, ugyanis ezeket a hírnököket már az árusok (is) fizették!

Az a fajta működés aztán átterjedt a középkori Európa egészére, ahol a nemcsak a pápai és császári vagy királyi edictumokat hirdette, hanem például azt is tudatta a jelenlevőkkel, hogy délután misztériumjáték lesz a templomtéren… Ez a fajta működés aztán sok-sok évszázadon keresztül fennmaradt, nálunk talán a kisbíró szerepe volt szinte teljesen ugyanaz.
A kisbíró odaállt az istentisztelet után a templomajtóba, és meghirdette a törvényt, a fogyasztási adót, a legelőjárandóság befizetését. De egyszersmind azt is, hogy ki az, aki a lónyírást az egész faluban legtakarásaidban végzi!

Az előzőekből máris kitűnik, hogy a kikiáltó igazi terepe az, ahol sokan vannak. Márpedig ezek rendre a vásárok voltak, így nem csoda, hogy a kikiáltók mestersége – mert bizony a kikiáltónak „el kellett adnia a portékát”, különben nem fizették meg! – egy idő után vásári látványosság, cirkusz, majd komédia lett. Ilyen formán tehát a színház egyik előzménye, aminek aztán egy dalos ága lett az operett, és a kör be is zárult, íme, a szappanopera kifejezés történeti szempontból is helytálló!
Van egy érdekes történet, ami azt mutatja, hogy mennyire együtt élt egy jó ideig a komédia és a reklám. Mindenféle kuruzslók és csodadoktorok tudták, hogy amit árulnak, annak bizony kell a reklám, ezért komédiásokat fogadtak fel, akik aztán összecsődítették az embereket, és az sem volt baj, ha a komédiások bizony magát a csodaszert mutatták be – miközben persze szórakoztattak.

Tudunk egy bizonyos Karl Bernardinról, aki valamilyen csodaszert reklámozott, de – miután nem volt elég pénze, vagy éppen elég fösvény volt… – maga mutatott be produkciót: a magasba kifeszített kötélen táncolva vicces dolgokat mondott, és volt egy produkciója, amikor a kenderkócból készült szakállát is meggyújtotta. Egy alkalommal azonban a bálnazsírral bekent kóc végezetessé vált, és a csodaszer reklámozója kötelestől, mindenestől lezuhant és szörnyethalt…

A vásárok és vurstlik mindig is megtartották ezt a fajta szellemiséget, de egy idő után – amikor egyre többen olvastak, a vársok zaja pedig egyre nagyobb lett… – kezdett előtérbe kerülni az írott, rajzolt reklám! Lapokban, újságokban jelentek meg hirdetések, de az utcákon is, hiszen – ha már a várost nem lehetett túlkiabálni, az emberek meg rohantak! – gyors, tömör, ámde figyelemfelkeltő üzenetekre volt szükség!

Addig is ismert volt a cégér, de most aztán egymást felülmúlva igyekezett mindenki reklámozni magát. Csakhogy… Az nem volt elég, ha az üzlethez közel járók látják a hirdetést, másokat is oda kellett vonzani. Így jöttek az újságok reklámjai, de így kerültek reklámok a járművekre, ahogy így kerültek reklámok a szendvicsemberekre is!
Ebbe a világba csöppent bele a rádió, ami ismét visszavette az emberi hang vezető szerepét a reklám terén, minthogy a rádiót egyre többen otthon, a szobában hallgatták. Ott pedig elég volt az akkori, ládányi méretükhöz képest egyáltalán nem hangos rádiók is!

Azt pedig már tudjuk, hogy ki volt az, aki a rádiót politikai reklámra használta, és innen már csak egy lépés volt, hogy mind a kereskedelmi, mind a politikai reklám átköltözzön a televízióba, ahol minden összeállt! Kép és hang (méghozzá mozgóképpel!), egy idő után színesben, a reklámozók Kánaánja!
És akkor jött a világháló, jöttek a mindenféle alkalmazások és honlapok, játékok és szórakoztató termékek, amelyek ugyanúgy, csak még sokkal intenzívebben sugározzák a reklámokat!

Sokan utálják, és unják, megint mások azt mondják, hogy ez egy szükséges rossz, mert bizony reklám, és a reklámokból származó bevételek nélkül sokkal kevesebb tartalom lenne a világhálón, és sok olyan minden nap használt alkalmazás van, ami nem is lenne, ha nem lenne reklám. Kinek van igaza?
Nos, mindkét véleménynek megvan a maga igazsága, mi nem fogunk dönteni egy egyébként parttalan vitában!