Kőrösi és Vámbéry – De ki volt Uri János?

Bár Uri János nem járt keleten – legalábbis erre vonatkozóan nincsenek adatok -, de nemzetközi szinten elismert orientalista (keletkutató, a keletkutatás területén dolgozó tudós) volt, akiről azt írta a Vasárnapi Újság 1905-ben, hogy „mint Horatiust, őt is a nyomor sarkalta a pályáján való előmenetelre”. Ebben lehet is valami, hiszen élete korábbi kutatói elég zaklatott és szegény gyermekkorról számolnak be…

Borítóképen: A Bodleian Library a Radcliffe térről nézve

Hogyan került mégis Angliába, méghozzá Oxfordba, ahol „Urinak bár nem volt hivatalos tanári állása az oxfordi egyetemen, nagy tudományát, könyvtári tiszte mellett, tanító működéssel is hasznossá tette”?

Nos, nézzük sorban, hogyan bontakozott ki a tudós magyar pályája! Bár a mai napig úgy tartják, hogy Uri János Nagykőrösön született, a már említett újságban a szerző azt állítja, hogy sokkal valószínűbb, hogy Cecéről származott. Erre egyik bizonyítékként a debreceni kollégiumba történt beíratási könyvében írottakat hozza:

„Uri János czeczei, a győri kollégiumból.”

Ettől persze még születhetett Cecén, nem is kérdés, ugyanakkor 1823-ban ugyanis brassai Miller Jakab Ferdinánd, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, Szögyény-Marich István tanácsos, továbbá Dömötör Pál bajai táblabíró közbenjárására vizsgálódni kezdtek Cecén, de az akkor 76 éves Váradi János is kijelentett, hogy nem ismerte Uri Jánost, sem szüleit.

Azt azonban hozzátette, hogy 40-45 évvel azelőtt „Dömök Gergely akkori lelkész és orvoshoz Uri János Angliából, vagy Kelet-Indiából-e, nem tudja, levelet intézett, rokonai életben létéről kérdezősködvén”.

A szerző állítása szerint a további nyomozás megállapította, hogy Uri János Cecén született, de szüleikorán meghaltak, így az árvát egy Trencsényinevű markotányos felesége nevelte fel. Nevelőapja rossz bánásmódja miatt azonban sokat kellett szenvednie, így a gyermek egy másik rokonához, az akkoriban legvagyonosabb hitben álló cecei földbirtokosnő, Mátéfiné házához került, a ki özvegy leányával, Gellértnével lakott együtt.

„De itt sem ment jobban a dolga; durva foglalkozásokra szorították s rongyos ruhában járatták, úgy hogy még a cselédség tréfás csipkelődéseitől sem volt ment, a kik gúnyosan Uri helyett «Urfi» nevet adtak neki.”

Ilyen körülmények között került a kecskeméti kollégiumba, ami valóságos megváltás lehetett számára. Nem véletlenül hasonlította életét Horatiuséhoz…

Már Kecskeméten is kitűnt társai közül, amit Debrecenben igazolt is, hiszen a hajdóvárosban felvételi vizsgát kellett tennie, ott pedig igen kiválóan teljesített, a második legjobb eredményt érte el, úgy, hogy abban az időben vele együtt tanult ott a későbbi nagyhírű professzor, Sinai Miklós is, aki később Debrecenben a főiskola tanára lett, rövid ideig pedig a Tiszántúli református egyházkerület püspöke is volt.

Uri János már Oxfordban tartózkodott, amikor meglátogatta őt az 1806-ban püspökké választatott Benedek Mihály, akinek maga Uri mondta el, hogy…

„Debrecenben alig töltött egy évet s néhány hónapot, azután a német nyelv megtanulása végett, még alig 22 éves korában hosszabb időre Pozsonyba utazott, onnan pedig stipendiummal a külföldi, főleg hollandi egyetemeket kereste fel.”

Németalföldön akkoriban több magyar diák is tanult, a hazai oktatás fejlődését mutatta, hogy ugyan még külföldre kellett menni a tudomány legfelső szintjéhez, de Debrecenből, Sárospatakról, Kolozsvárról, Enyedről, Marosvásárhelyről mégis egyre többen kerültek ki – igen felkészülten!

Uri itt is kitűnt társai közül, és különösen a keleti nyelvekben tanúsított jártassága általános tekintélyt szerzett neki még tanárai közt is, akik közül pl. a világhírű leideni professzorral, Schultenssel nem egyszer vitába bocsátkozott egyes kéziratok dolgában!

Utrechtben és Leidenben töltött évei alatt minden bizonnyal sokszor nélkülöznie kellett, mert később, amikor már jól fizető állása volt, erre az időszakra visszaemlékezve többször is felemlítette a Horatius-szal való hasonlatosságát.

Őry Fülöp Gábor 1765-ben találkozott Uri Jánossal Oxfordban. Tőle azt tudhatjuk meg, hogy:

„… mind Hunt, mind Kennicott, akkori hires oxoniumi orientalisták előtt megemlítettem, a kik engemet arra kértek, hogy őtet küldeném által Oxoniumba (Oxford – a szerk.) az orientális s különösen a török manuscriptumok rendbeszedésére, melyet én, visszaérkezvén Leydenbe, néki tudtára is adtam és ő aztán 1766-ban, mint egy londoni jó barátom levelében olvastam, oda el is ment.”

Ennek a történetnek a hitelességét nem igazán fogadja el a már idézett szerző, sokkal inkább hitelesnek tekinti azt a dokumentumot, ami egy előbeszéd Uri nyomtatott katalógusa elején:

„Ezek szerint Uri meghivatása Secker Tamás canterburyi érsek közbenjárásának tulajdonítható. Miután sokan visszariadtak a hozzáértők közül a hosszú és fárasztó munkától, mellyel a katalogizálás járt, az érsek Yorke József akkori belgiumi követtől értesült, hogy van Leidenben egy alkalmas magyar tudós, aki hajlandó elvállalni a munkát. Ez a magyar tudós Uri volt, akit állandó évdíjjal szerződtettek is a munka elkészítésére.”

Tehát az oxfordi Bodleian Libary igazgatói meghívták, hogy a soknyelvű keleti kéziratokban gazdag könyvtár kincseit rendezze és egy tudományos katalógusban ismertesse.

Másfél évtizeden át foglalkozott a Bodleian gazdag kéziratkincsével és 1787-ben jelenhetett meg munkája eredménye.

Már túl volt a hetven éven s még mindig a Divinity School nevű egyetemi intézet szerényen bútorozott két szobájában lakott, ugyanott, amikor 1787-ben gróf Széchenyi Ferenc, Nemzeti Múzeum alapítója meglátogatta. Ekkor már nem igazán érdeklődött a hazai dolgok iránt, magyarul is kissé akadozva beszélt, de igen nagya megtiszteltetésnek érezte a látogatást. Ezzel együtt kifejtette, hogy:

„Birtokom nincs Magyarországon, sem rokonom. Mindenütt feltalálom hát hazámat, ahol jól érzem magamat.”

Sajnos Magyarországon tényleg nem volt jó sora, a tanulásban pedig az is erősen hajtotta, hogy tudománya majd hozzásegíti a jobb élethez, amit történetesen Oxfordban talált meg.

Budai Ézsaiás sem, aki pedig 1794-ben fordult meg Oxfordban, szintén találkozott Urival, és arról számolt be, hogy a nagy tudós magányosan él, de már nem tanít, ugyanakkor bírja az angolt, németet, latint, valamint több keleti nyelvet is, és annak ellenére, hogy 70 éves is elmúlt „még sincs erő híján, úgy hogy még számos éveket lehet neki ígérni”.

Ez azonban sajnos nem így lett. 1796-ban Sárváry Pál látogatta meg, de akkor már, mint megtört aggastyánt írja le, és a nagy tudós még azon év októberében meg is halt…

Az angolok tehát Kőrösi-Csoma Sándor és Vámbéry Ármin előtt is magyar segítséggel mélyülhettek el a kelet-kutatásban, méghozzá úgy, hogy nekik nem is kellett kitenni lábukat az egyetemekről.