Kossuth Lajos azt üzente
Kossuth az emigrációban is aktív maradt. Ennek tanúbizonysága a több kötetben megjelent „Irataim az emigráczióból” című többkötetes mű is, mely Budapesten az Athenaeum kiadásában 1882-ben jelent meg. A harmadik kötetnek „A remény és csapások kora” a címe. Kossuth ebben a kötetben az 1860 és 1862 közötti időszak történéseiről számol be.
Borítóképen: Kossuth Lajos 1880-ban
Miben reménykedik turini tartózkodása alatt? Mint addig is mindig „hazánk felszabadítására” lát az addigiaknál jobb esélyeket.
„Viszonyaink az olasz és magyar nemzet erejének az osztrák elleni közös harcára egyesítése tekintetében annyira fejlettek, hogy ha annyi erélyt tapasztalunk az olasz kormánynál a köztünk végzettek végrehajtása körül, mint amennyi józan felfogást és határozottságot tapasztaltunk az értekezések alatt, hazánk felszabadítására biztosabbaknak mondhatjuk kilátásainkat, mint a minővel valaha bírtunk” – írja Kossuth.
Ezek szerint Kossuth akkoriban úgy látta, hogy az osztrákok elleni háború megoldás lehet a felszabadítás ügyében. Ne feledjük, a kiegyezés előtt vagyunk, bár Haynau rémuralmának vége, de a Bach-korszakot – ami 1859-ben zárult – is az igen komoly állami felügyelet és az erős cenzúra jellemezte.
Igaz enyhült is valamelyest a légkör, mivel Bach az első intézkedései között 1851-ben eltörölte az olmützi alkotmányt (ami szakított a népszuverenitással azzal, visszatért a monarchikus legitimitáshoz), viszont a központosító, Bécs-centrumú politika fennmaradt.
„Nemcsak mi, magyar emigráczió, hanem velünk, mondhatom, akkor még igen csekély kivétellel, az öszszes magyar nemzet is hazánk felszabadításának reményét kötöttük az olasz-osztrák háború kilátásához” – írja Kossuth, ami arra enged következtetni, hogy Magyarország kisebbségei is támogatják az ország függetlenségi törekvéseit.
Azt nem tudjuk, hogy Kossuthnak mennyire voltak erre nézve megbízható információi, de a fenti állítást tényként kezelte, és természetesen ennek megfelelően is cselekedett – továbbra is szervezkedett a Habsburg elnyomás ellen.
Ne feledjük el, hogy akkoriban még nem létezett az egységes Olaszország, bár Kossuth megjegyzi: „Napóleon császár, ki az olasz egység eszméjének soha sem volt barátja s még mindig az olasz confederátió ábrándjában ringatózott, határozottan kijelentette Victor Emanuel királynak, hogy Austria ellen az ő fegyveres segítségére nem számíthat.”
„Ilyenek lévén a viszonyok, mi a turini kormánynyal megállapított egyezkedésben a felszabadulás reménycsillagát láttuk feltűnni hazánk egén, mert tudtunkkal volt, hogy még él hazánkban ama nagy időknek szelleme, melyek a magyar nevet bukás közben is dicsővé tették a világ előtt; tudtunkkal volt, hogy a szenvedések nem hogy elbágyasztották volna, de sőt az égő vágyig fokozták nemzetünk elhatározását, fegyverrel vívni vissza az ősök szent hagyományait, a nemzeti függetlenség elévülhetlen, elidegeníthetlen jogát; és tudtuk azt is, hogy a szerződés, melyet kötöttünk, komoly értelmű, mert azoknak, akik az újdonszülető Olaszország sorsát intézték, a magyar nemzetre szükségük van” – írja Kossuth.
Az irat szerint Kossuth és köre (pontosan nem nevezi meg, hogy ki, vagy kik) szerződést kötöttek az olaszokkal, mivel „egymás segítségére utaló érdekközösség akkor is fenmarad, ha a fenforgott háborús kilátások valósulása elmaradna”. Kossuth márpedig elkerülhetetlennek látta a konfliktust, hiszen „Ha az osztrák nem támad, előbb-utóbb az olasznak kellene támadnia, mert Velenczét osztrák birtokban nem hagyhatja”.
Ezen a ponton kell megjegyeznünk, hogy Kossuth Lajos számítása nem igazán vált be, ugyanis a Napóleon által 1797. május 12-én megszüntetett, közel ezeréves Velencei Köztársaság először Ausztriához került, majd a Napóleon által létrehozott Itáliai Királysághoz.
A Napóleon bukása után a város újra Ausztria fennhatósága alá került, majd az 1866-os porosz–osztrák háborút lezáró prágai békeszerződés értelmében az újonnan megalakult Olasz Királysághoz csatolták.
Ez természetesen nem szerepel ebben a kötetben, hiszen az 1862-es évvel fejeződik be, ugyanakkor annyit mindenképpen látni kell, hogy;
Kossuth nem tétlenkedett az emigráció alatt, és mindig megvoltak a tervei arra nézve, hogy miként is kaphatná vissza Magyarország a valódi önállóságot!
A teljes függetlenség – ami mintha nem is létezne a világháborúk idején, és azóta sem… – abban az értelemben soha nem teljesedett be, ahogy azt Kossuth gondolta, hiszen előbb az ország brutális területeket, lakosságot és gazdasági hátteret vesztett, majd pedig nagyhatalmak játékszerévé vált.
Amikor végül a szovjet megszállók is elhagyták az országot, az már egy kicsit sem hasonlított a Kossuth által ismert Magyarországhoz…