Történelem Uncategorized

Legendák mondák Erdélyből – Maros és Olt

Csikmegyében, Balánbánya fölött, magas sziklás hegy mered az ég felé: Tarkő ennek a neve. Egy Tarkő nevü tündérasszonyról kapta a nevét ez a hegy, mert ennek a tetején volt egy arany palota, abban lakott a szépséges szép Tarkő nevü tündér.

borítókép : illusztráció facebook.com/agnusradio/

Gyönyörü két lánya volt ennek a Tarkőnek: Maros a neve az egyiknek, Olt a neve a másiknak. De Tarkő mégsem volt boldog: reggeltől estig ott ült nagy búsan a palota ablakában, nézett, nézett messze, messze, kelet felé, folyt a könny szép szeméből, szállt a sóhajtás ajakáról. Mindene volt, aranya, ezüstje, gyémántja, mégsem volt boldog. Nem volt igazi öröme a leányaiban, mert azok szüntelen civakodtak egymással. Marost, aki csendesebb természetü volt, igen bántotta, hogy Olt, a kisebbik, aki heves vérü, lobbanó természet volt, mindenben különbnek vélte magát a nénjénél.

Nagy volt emiatt Tarkő szivének a szomorúsága, de még nagyobb volt a szomorúsága amiatt, hogy az urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek között, olyan hatalmas nagy úr, hogy a királlyal egyenlőnek tartotta magát, a király száműzte az országából, mert egyszer fel is lázadt ellene. Azt mondta a tündérek királya:

  • Azzal büntetlek meg, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. Kellett az én országom, hát legyen a te országod a tenger. A feleséged azonban itt marad. Itt maradnak a gyermekeid is. Soha többé nem fogod látni őket.
    A Fekete-tenger mellett huzódott meg Tarkőnek az ura, onnét sóhajtozott a felesége s a gyermekei után, akik még egészen kicsinyek voltak, amikor száműzte őt a király. Olyan kicsike volt mind a két gyermek, hogy már egészen meg is feledkeztek az apjukról. Nem tudták elgondolni, mi bántja édes anyjuk szivét. Egyszer aztán Maros megkérdezte édesanyját:
  • Mondjad, édesanyám, miért vagy oly szomoru? Miért, hogy sirás, sóhajtozás éjjeled,
    nappalod?
  • Hogy miért sirok, sóhajtozok szüntelen? Sirok, sóhajtozok, mert ti nem szeretitek egymást úgy, amint testvérekhez illenék. És sirok, sóhajtozok, mert édesapátokat száműzte a király, nem fogom látni soha többet s nem látjátok ti sem.
  • Hol van az édesapánk? – kérdezték egyszerre a leányok.
  • Oh, jaj, – sóhajtott Tarkő, – a ti édesapátok messze, messze a Fekete-tenger mellett. Ott van az ő országa. Sem ő nem jöhet vissza onnét többet, sem nekem nem szabad odamennem.
  • S mi nekünk sem szabad? – kérdezték a leányok.
  • Hogyne volna szabad! Ha igazi testvérekként egyetértenétek, egyesült erővel elmehetnétek. Folyóvízzé változtatnálak titeket. Egyesült erővel áttörnétek a hegyeken, sziklákon, erdőkön, de mehetnétek virágos réteken is egy kis kerülővel s ha itt-ott sziklára, hegyre találnátok, áttörnétek rajtuk, ha szavamat megfogadnátok. Nos, akarjátok-e, hogy folyóvízzé változtassalak?
  • Akarjuk, akarjuk, hogyne akarnók! – kiáltották a leányok lelkesen.
  • Hát, akkor csak várjatok, mindjárt hozom az aranyvesszőmet, azzal csak megsuhintlak s
    folyóvízzé változtok abban a pillanatban.
    Azalatt, amig Tarkő az aranyvesszőért ment, hirtelen-váratlan a lobbanó vérü Olt azt mondja Marosnak:
  • Mit gondolsz, Maros, kinek a nevével utazunk?
  • Kinek a nevével? – csodálkozott Maros. – Hát ki az idősebb köztünk? Természetes, hogy az én nevemmel utazunk.
  • Ohó, – mondta Olt – hiszen igaz, hogy te vagy az idősebb, de én vagyok ám a serényebb.
    Világos, hogy én járnék mindenütt elől, én törném az utat, te meg szép lassan csak folydogálnál utánam. Hiába vagy idősebb, nem utazom a neveddel!
  • Hiába vagy serényebb, én sem a tieddel!
  • Bizony, ha nem külön-külön utazunk. Törődöm is én a hegyekkel, sziklákkal, egyenest neki
    vágok, keresztül törtetek rajtuk s megmutatom, hogy hamarabb látom az édesapámat, mint te!
  • Hát, csak rajta, – mondta Maros – én szépen, csendesen a kerülő utakon járok, úgy, amint az
    édesanyám parancsolta.
    Abban a pillanatban lépett be Tarkő az aranyvesszővel. Hosszan, sokáig ölelte, csókolta a
    leányokat, aztán rájuk suhintott az aranyvesszővel. Egyszeribe kis patakocskává változtak
    mindketten és elindultak, de nem együtt, hanem ketten kétfelé.
  • Hát, nem együtt indultok? – jajdult fel kétségbeesetten Tarkő. – Oh, jaj nekem, de jaj nektek
    is, ha vissza nem fordultok. Vissza, vissza, forduljatok vissza!
    De sem Maros, sem Olt nem hallotta, vagy nem akarta hallani az anyja szavát. Olt sebesen szaladt előre, lassan, csendesen, de másfelé haladt Maros s ahogy tovább haladtak, mind a ketten nőttek, növekedtek, folyókká dagadtak. Hej, ha láttátok volna, hogy rontott, vágtatott előre Olt! Hogy tört, zuzott mindent, amit útjában talált, sodorta maga előtt a fákat, a sziklákat! De amikor a verestoronyi szorosig ért, úgy elfáradt, úgy kimerült, hogy alig-alig
    folydogált előbbre. Meg-megállott, aztán tovább vánszorgott, majd ismét megállott és sirt keservesen:
  • Oh, jaj nekem, óh, jaj nekem! Miért nem hallgattam az édesanyám szavára! Itt kell elpusztuljak egyedül, yomorultan, elhagyottan.
    Hát, hallgassatok ide, amint így sirt, kesergett magában, egyszerre csak nagy zúgást, búgást, harsogást hall s im, látja, mint közeledik felé lassan, méltóságosan egy nagy-nagy folyó. S feléje csendül Marosnak a szelid, hivó hangja:
  • Jer, Olt, jer! Engem magába fogadott a Duna, elvisz az édesapámhoz. Jer, oh, jer, elvisz
    téged is.
    Hej, de megörült Olt! Elfeledte a fáradtságát, odaszaladt a Duna keblére s bezzeg, most nem haragudott Marosra, ölelte, csókolta. Egymást átölelve látták meg az édesapjukat, aki ott állt nagy búsan a Fekete-tenger partján, éppen azon a helyen, ahol a Duna a tengerbe szakad.
  • Apám, édesapám! Nézz reánk, itt vannak a leányaid, Maros és Olt!
    De ennél többet nem is szólhattak, elmerültek a tengerbe s eltüntek benne nyomtalan.

Ajánlott Cikkek