Erdély Magyarság Történelem

Legendák mondák Erdélyből – Zeta várának legendája

Oldalunkon rendszeresen szeretnénk felelelveníteni nemzetünk regéit mondáit, mert ez is kultúránk része, és talán egy kicsit frissítően hat majd a napi rohanásban ha felidézzük ezeket a népi bölcsességekkel teli történeteket. Egy egy tájegység legendáit is jó felidézni, és talán lesz aki esténkét gyermekének felolvassa valamelyiket. Most Zeta várának legendáját idézzük fel. A kép csak illusztráció

borítókép : fantasy illusztráció https://www.maxpixel.net/

Udvarhelyvármegyében, Zetelaka határán, magas szikla tetején állt réges-régen Zeta vára. Ezt a várat egy Zeta nevü nagy úr akkor kezdte építtetni, amikor a magyarok egyrésze áttért a pogány hitről a keresztény hitre. Bent a faluban volt palotája Zeta úrnak, a várat azért építtette, azért költözött oda, hogy ne kényszeríthessék rá a keresztény hitre. Két leánya s egy fia volt Zetának. A leányok vele laktak a várban, a fiú már esztendők óta nem volt otthon, szerteszét kalandozott az országban. Alig volt vége egy harcnak, jött a másik, bizony nem igen térhetett haza a fiú. Egyszer aztán az a hir jött róla, hogy elesett a csatában. Zeta ekkor megsiratta a fiát, keservesen megsiratta. Aztán az a hir jött róla, hogy áttért az új hitre: akkor Zeta megátkozta, szörnyen megátkozta. Megtiltotta, hogy többet még a nevét is kiejtsék
előtte. Hanem a fiú egyszer mégis csak hazajött, amikor nem is várták. Fehér paripán jött, szélsebesen vágtatott fel a várba, de az apja, amint meglátta, lekiáltott a várablakból:

  • Vissza! Őseid hitét megtagadtad, nem vagy az én fiam!
    Mondta a fiú szeliden:
  • Oh, édes jó apám, ne üzz el, inkább térj át te is az új hitre. – Aztán a leánytestvéreihez szólt,
    akik az erkélyen ültek és ott aranyhimet varrtak.
  • Térjetek át ti is, édes hugaim. Ugy-e áttértek?
    A leányok azomban ridegen felelték:
  • Mi megmaradunk az apánk hitén.
  • Hallottad? – mennydörgött Zeta. – A hugaidnak sem kell a te hited. Takarodj a szemem elől!
    Hej, Uram, Teremtőm, ebben a pillanatban megdördült az ég, megrendült a föld, összeomlott a sziklahegy, sziklaheggyel a vár is. Zetát is, a leányait is eltemette a szikla, csak a fiút nem temette el, mert ez még idejében leugratott a vár udvaráról. Hát, eltemetődött Zeta, eltemetődött vele a tenger kincse is. Sok száz esztendő telt el azóta, de azt beszélik, hogy a vas ajtók, amelyek mögött Zeta kincse van, minden Szentgyörgy napjának éjjelén felnyilnak nehány pillanatra. Sok száz ember próbált itt szerencsét, de egy sem került vissza, mert valamennyi telhetetlen volt, mind el akarta hozni a kincset s a vasajtó rájuk csukódott: ott haltak meg szörnyü halálnak halálával.
    Ennekelőtte úgy száz esztendővel, de lehet annak kétszáz esztendeje is, élt Zetalakán egy Botházi nevü ember, aki azt mondta:
  • Ami másnak nem sikerült, majd sikerül nekem. Nem várom én meg, amig rám csukódik az
    ajtó, egy tarisznya arannyal is megelégszem én.
    Hát csakugyan Szentgyörgy napjának éjjelén kicsapott a láng a vasajtón, szörnyü nagy dördüléssel kicsapódott az ajtó s nyomban besurrant Botházi. Szeme-szája elállt a csudálkozástól. Arannyal, ezüsttel, gyémánttal tele volt a pince s a tenger kincshalom mellett ott ült a két Zeta leány. Most is aranyhimet varrtak, mint sok-sok száz esztendővel azelőtt, amikor a vár összeomlott.
  • Hát ti kik vagytok? – kérdezte Botházi.
    Feleltek a leányok:
  • Mi a Zeta leányai vagyunk. Hétszáz esztendeje ülünk itt s varrunk himet.
    22
  • Hétszáz esztendeje? – álmélkodott, hitetlenkedett Botházi. – Ugyanbizony meddig akartok
    még itt ülni?
  • Mi bizony addig, amig a tehenek meleg tejet adnak s az asszonyok kendert fonnak.
  • No, bizony ha addig, itt is ültök a világ végéig, – mondta Botházi – mert a tehenek ezután is meleg tejet adnak, s amig lesz egy székely asszony a világon, a kenderfonásnak nem lesz vége.
    De hirtelen észbekapott Botházi, neki éppen elég volt a beszélgetésből, nekiesett az aranyhalomnak s egy szempillantás alatt telemerte a tarisznyáját.
  • Ejnye, ejnye, bár még egy tarisznyát hoztam volna, – búsult Botházi – de bizony csak egyet
    hozott, mit tehetett egyebet, a kucsmáját is megtöltötte.
  • Ejnye, ejnye, – mondta Botházi – bár még hoztam volna egy tarisznyát!
  • Jó lesz sietned, mert itt ragadsz s itt pusztulsz el szörnyü halálnak halálával.
    De Botházi nem állhatta meg, hogy a zsebeit is meg ne töltse arannyal, aztán esze nélkül szaladt kifelé, de éppen csak fél lábbal léphetett ki az ajtón, a másik lábát az ajtó odaütötte, tőből leszakította. Gazdag ember lett Botházi, de bizony nem volt öröme a gazdagságában, mert lassanként szertefoszlott a gazdagság, nem maradt egyebe, csak a csúf neve. Sánta Botházinak csúfulta a falu népe. Azóta, hogy Botházinak ott maradt a féllába, senkisem próbált szerencsét s a Zeta leányok békén varrhatják tovább az arany himet…

Benedek Elek nyomán

Ajánlott Cikkek