Épített örökség Magyarság Történelem

Legendák mondák Felvidékről – Fülek várának legendája

Oldalunkon rendszeresen szeretnénk felelelveníteni nemzetünk regéit mondáit, mert ez is kultúránk része, és talán egy kicsit frissítően hat majd a napi rohanásban ha felidézzük ezeket a népi bölcsességekkel teli történeteket. Egy egy tájegység legendáit is jó felidézni, és talán lesz aki esténkét gyermekének felolvassa valamelyiket. Most a Felvidékre utazunk képzeletben és Fülek várának legendáját idézzük fel. 

borítókép : https://commons.wikimedia.org Tomáš N. Fülek Vára

A Nógrád és Gömör határán épült Fülek várát az okmányok először 1246-ban említik. Fülek vára egy messzire láthatóm bazaltdomb tetején ekkor már állott, s egy hamispénzverő, garázda Fulkó – más néven Falkos – lovag volt a tulajdonos. Róla nevezték el a várat. Béla király 1246-ban elkobozta tőle a várat, s Fülek királyi vár lett. Tulajdonosai később is sokszor változtak. Volt 1300 táján Csák Máté, majd a Ráskay, a Perényi, a Bebek családé. 1435-ben, a huszita háborúk kitörésekor megerősítették. 1551-ben Bebek Ferenc épített hozzá egy alsó várat, s hatalmas ágyútornyot, ez a torony ma is áll, ez teszi messziről is jellegzetessé Fülek várát. Fontos magyar végvár volt a török ellen, a török 1554-ben mégis bevette, s negyven évig ült a várban. Fülek ekkor egy bég parancsnoksága alatti szandzsák (járás) központja volt. 1593-ban kergették ki a várból a törököt, s azután 1686-ig, a töröknek Budáról való elűzéséig egyik legfontosabb végvár is marad a török ellen.

1605-ben Bocskai István fejedelemé volt Fülek vára, s ekkor kezdte fénykorát élni Fülek: 1606-ban visszakerült a király kezébe, s a következő évtizedek jelentették Fülek dicsőségét. A XVII. század folyamán Bosnyák Tamás, Rhédey Ferenc és Wesselényi Ferenc, a Széchy Mária kezét Murány várával együtt elnyerő nádor volt a vár parancsnoka. Ebben az időben, évtizedekig, Füleken tartotta Nógrád, Heves és Pest megye a megyegyűléseket, mert az illető megyék nemesei a török elől Nógrádba, Gömörbe menekültek. Fülek várát állandóan bővítették, erősítették. 1682-ben itt kiáltották ki Thököly Imre erdélyi fejedelmet Magyarország királyává, a trónt azonban sosem foglalhatta el. Még ugyanabban az évben fel is robbantatta Thököly Imre Fülek várát, s azóta a vár romokban áll. Csak néhány fala, tornya emlékeztet a régi dicsőségére. Fülek történetének egyik hősi alakja volt gróf Koháry István várkapitány, a költő, aki egy ideig Thököly Imre munkácsi fogságában is senyvedett, mert hű maradt királyához. Kiszabadulván, nehéz harcok múltával Fülek vára alatt építtetett magának kastélyt, hogy ott pihenjen meg. Ezért vált Fülek a Koháry-Coburg uradalom egyik központjává is.

 A széles Ipoly völgyében, szerte északnak, délnek, messze földön híres és retteget fiatal lovag volt a daliás Falkos vitéz. A gazdag Kacsicsok nemzetségének sarja volt, őseire olyannyira büszke, hogy nem is ösmert önmagánál különb urat. Még magát a királyt sem. Tudta ezt a király, szegény Béla király, de nem sokat tehetett ellene, mert egyéb baja is akadt, mint hogy gőgös főuraival perlekedjékOrszágát a tatár pusztította el, koronáját Bécsben Fridrik osztrák herceg zsákmányolta zálogul, két kicsi lánya ott halt meg a dalmát tenger partján, amikor a tatár elől menekült, s mind e sok veszedelem után csak egy gondja volt, miként építhetné újjá a felégetett, lerombolt országot.

Aki jó barátjaként jelent meg előtte, két kézzel ölelte segítőtársul. Sokan is voltak ilyenek. Ámde számosan olyanok is, akik vígan halásztak a zavarosban, a maguk pecsenyéjét igyekeztek megsütni idegen tüzek mellett. A maguk hasznát, maguk jólétét, maguk mulatságát keresték. A nagy pusztítás után ezek ellen még nem volt erős a király karja, kardja.

Ilyen pöffeszkedő lovag volt Fülek várában Falkos lovag is.

Mulatott, dorbézolt, kalandra, pénzre éhesen fosztogatott, idegen urak jobbágyait gyötörte, attól vette el maradék jószágát, akinél éppen találta. Egyszer Hollókő várába vetette be magát, máskor Sőregen mulatozott, ivócimborákat keresett Somoskőn, haddal támadta meg Ajnácskőt egy szép lány szeméért.

Veszedelmes fiatalember volt.

Leginkább mégis Fülek várában szeretett tartózkodni, mulatozni, dőzsölni, holott ebben az időben Fülek vára csupán afféle varjúfészeknek számított, nem pedig annak, amivé később építették az utódok: sasfészeknek. Mégis ebben a fekete kősziklára emelt kővárban érezte jól magát.

Saját nevéről nevezte el Füleknek. Volt, aki a várat Falkos várának hívta, aki Fulkó lovagénak.

– Falkos fülei mindig meghallják, valahányszor víg cimborák gyűlnek össze valahol – mondogatta elégedetten -, de nemcsak a sípok, a táncok muzsikáját hallják meg Fülek fülei, hanem a szarvas bőgését, őz sivítását, farkas üvöltését is.

Mert a lovag mindenekfölött a vadászat mulatságát kedvelte. Lovon nyargalva kergetni az őzet, futni szarvas után az erdők mélyében, nyúlra uszítani kopót, rókára agarat, dárdával, késsel döfni le vaddisznót, titkon meglepni farkastanyát. Még medvét is űzött a Polyána rengetegében. Íjának egyetlen pendítésével szedte le az ég alól az ölyvet, érte utol nyilával a haraszt között menekülő nyestet.

Történt egy napsugaras őszi hajnalon, hogy egyedül, halk várakozásban ült a Karancs-erdő legmélyebb zugában. Íját térdére fektette, szinte lélegzetvétel nélkül várta az erdő királyát, a fejedelmi szarvast. Napok óta üldözte már, most úgy vélte, megtalálta, a szarvas finom léptekkel, alig hallható ágreccsenésekkel közeledik.

S íme, türelme jutalmául a kicsi tisztáson a reves tölgyfa előtt valóban megjelent a koronás díszű csudaszarvas. A lovag gyorsan emelte íját, röppentette a nyilat, valahogy azonban mégis elhibázta, mert a nyíl csak sértette a szarvast, le azonban nem döntötte. A szarvas nagyot fújt, földnek szegezte ág-bogas fejét, nekirontott a lovagnak, döfte, taposta, fújta, dühöngve. Falkos lovag nagyot ordított, késével döfött a hatalmas állat szívébe. A szarvasbika összerogyott, de összeesett a lovag is, vérükben omlottak egymás mellé. A zajra, ordításra, recsegésre, ropogásra előfutottak a szolgák is, dermedten állták körül fiatal urukat, a rettenthetetlen, erős Falkos lovagot és a kimúlt bikát.

– Vége van urunknak, vége van urunknak! – jajongtak a szolgák, süvegüket mélyen megemelve.
Az egyik vadásztárs azonban lehajolt a lovaghoz, hallgatta a lovag szíve dobogását, tekintetével a lovag szeme rebbenését.
– Még él – ugrott föl -, nincs mit veszítenünk, gyorsan kötözzük be sebeit, vigyük tető alá, ott fektessük le!
Így is történt. Letépték Falkos lovag szakadt ruháit, borral mosták meg a sebeket, puha rongyokkal tapasztották. Négy rúdból saroglyát eszkábáltak, és vigyázó léptekkel haladtak az ösvényen egy messzi kunyhó felé.

Az öreg Sámson jobbágy lakott a kunyhóban a lányával, a szépséges, ifjú Erzsébettel.

Befogadta az öreg jobbágy az elalélt Falkos vitézt, szalmaágyat készített számára, forrásvízzel mosta le, be is kötözte, s úgy hagyta nyugodni. A leány maradt mellette ápolónak. El nem mozdult mellőle, ügyelte arca pírját, mint kezd magához térni, mint vesz harmadnapra mély lélegzetet.
Ekkor rebbentette föl szemét a lovag.
– Hol vagyok? – tekintett körül tétován, kérdezte gyenge hangon.
– Mi történt velem?
– Sámson jobbágyod házában vagy, uram – felelte a leány -, szarvas támadott meg. A szarvast ledöfted, de te élsz.

Ahogy gyógyult, erősödött Falkos vitéz, úgy szerette meg a szépséges leányzót egyre jobban, egyre szenvedelmesebben. Híven ápolta a lány, nem tágított mellőle, etette, itatta.

A hatodik napon ezt kérdezte a lovag:
– És te ki vagy, szép leány, mi a neved?
– Erzsébet a nevem, uram, a jobbágyod engedelmes leánya vagyok, ápolód.

Gondozta, ápolta a leány a lovagot szakadatlan, sebeit gyógyírral kenegette, újrakötözgette, vizet adott innia, főzött neki egyszerű ételeket. Dúdolt is halk dalokat a lovagnak. De szomorúan gondolt arra ma pillanatra, amikor majd a lovag búcsút mond, s itt hagyja a kunyhót, mert neki is megtetszett a lovag. A lovag azonban most már le nem vette szemét a szépséges jobbágylányról, a szíve indulatának nem is akart vetni gátat. Két hét múlva a lovag annyira összeszedte magát, hogy lováért küldött, szolgáiért izent, vissza akart menni a várba. Hozták is kedvenc lovát, feltámogatták rá.

Erzsébet, szép leány, szemében könnyek csillogtak. Nehezére esett a búcsúzás. A lovag azonban megfogta a kezét, s így szólott:
– Köszönöm neked mindazt, amit értem tettél, hogy ápoltál, itattál, etettél, egészségre segítettél. Megköszönni igazában azonban fönn, a várban óhajtom neked. Jöszte hát velem Fülek várába, ott fogunk élni együtt.

Erzsébet így felelt:
– Nem hagyhatom itt ősz apámat uram. Nem mehetek veled Fülek várába, mert én csak jobbányleány vagyok, te pedig gazdag nemes úr vagy, te engem soha nem vehetsz el feleségül. Van már énnekem hites vőlegényem.

Falkos lovag haragosan rázta meg a fejét:
– Hát nem tetszem neked, Erzsébet, szép leányzó?!
– Nagyon is tetszel, uram, de nem hagyhatom itt az erdőt, a kunyhót, nevelt állataimat.
– Én vagyok a várúr, velem jössz, parancsolom! – kiáltotta Falkos lovag. – Jaj annak, aki ellenkezni mer velem. Ülj fel gyorsan a másik lóra.

Így került föl az öreg Sámson leánya, Erzsébet, Fülek várába. Falkos lovag úgy rendelkezett, hogy az apának, az öreg Sámsonnak egy erszény aranyat vigyen a várnagy a leány vételára fejébe, de a várnagy nem találta meg az öreg jobbágyot, mert az szégyenében elbujdosott az erdő mélyén. Három napig rótta az erdő ösvényeit étlen-szomjan a vén Sámson apai bánatában, ekkor felment a várba, kopogtatott a kapun, kiáltozott, lányát követelte, de az őrség nem engedte be. Elszakították a lányától végleges erővel.

Visszatámolygott az öreg jobbágy az erdőbe, s a legmagasabb bazaltszikláról az alant sötétlő mélybe vetette magát. Egy hét múlva találtak rá Falkos lovag vadászai, de a lánynak bevallani sohasem merték, hogy apja nincs többé.

 – Földet ajándékoztam neki, távol a vártól, ha majd felépíti házát, meg is látogatod! – hazudta a lánynak a lovag.

Falkos lovag egyre inkább rabja lett a lánynak. Drága ruhákkal halmozta el, kincseket szórt tenyerébe, mindig csak kedvét kereste, minden szeszélyét teljesítette. Az egész vár népe úgy ugrált, ahogy Erzsébet parancsolta.
– Végy el feleségül! – mondogatta, parancsolta, kérlelte Falkos lovagot a lány.
– Mindent kérhetsz tőlem, csak ezt az egyet nem! – ellenkezett a lovag. – Jobbágylányt oltár elé nem vezethetek.
– Akkor pedig templomi hit nélkül is én leszek a vár úrnője! – toppantott aranytopánkájával a leány -, drágaköveket, ékszereket, gyöngyöket hozz nekem, a világ minden kincsét akarom! Rendezz vadászatokat, hívass muzsikusokat, legyen a várban tánc, örök mulatság!

Falkos lovag alig bírt már eleget tenni a lány mind szeszélyesebb követeléseinek, engedelmes szolgája lett már ő a leánynak. S minél szebb akart lenni a leány, annál több gazemberséget követett el miatta Falkos lovag. Rabolt, fosztogatott, végül hamis pénzt is veretett. Reggeltől estig verték a hamis pénzt a vár mély pincéjében, ezzel árasztották el Nógrádot, Gömört, Hevest, Zólyomot, még a budai vásárokra is eljutottak vele.

Elszomorodott jó Béla király, amikor fülébe jutott Falkos lovag garázdaságainak, viselt dolgainak a híre. Magához rendelte Székesfehérvárra, hogy az ország nagyjai előtt feleljen tetteiért.

Sírt-rítt Erzsébet, szép leány, amikor ezt meghallotta, s a lovag búcsúzni kezdett.

– Én vagyok az oka a te vesztednek! – kiáltozott -, ne hagyj el, Falkos lovag, ne hagyj el, mert szeretlek!
– Nem most kellene szeretned, amikor már tönkretettél! – felelte keserűen a lovag.
– Miért nem voltál hozzám erősebb, miért teljesítetted minden szeszélyemet! – folytatta a leány.
– Most már késő! – tolta el a lovag magától a leányt -, megyek az ítélőszék elé. A király lesz a bírám.

Bevallotta Falkos lovag minden bűnét, gyalázatát a király úr és a bírák előtt.

 – Egy széplány hálójába kerültem – hajtotta le a fejét -, feleségül venni nem tudtam, mivel jobbágylánynak született.
– Inkább emelted volna lovagi magadhoz – szólt zordul a király -, nemes asszonnyá tetted volna, így pedig ország gyalázatául maradtok mindketten. Most már későn bánkódsz. Halld tehát ítéletemet: Mivel hogy bűnödet megvallottad s megbántad, azt parancsolom, hogy mához két hétre meztelenre vetkőzve, ruha nélkül vívj meg egy páncélos vitézzel. Ha sikerül a páncélos vitézt legyőznöd, akkor tiéd az igazság, mert a jó szellem győzött a rossz fölött. Ha azonban elpusztulsz, ez napnál fényesebb bizonysága lesz annak, hogy nem a jobbánylány a hibás, hanem te magad. Ha mindeneken túl mégis életben maradsz, a leány vettessék a tűzbe, mint égetni való boszorkány.

Megköszönte Falkos lovag az ítéletet, térdet hajtott a bírák előtt, s eltűnt Fehérvárról, erőst ígérvén, hogy két hét múlva a bajvívásra ruhátlan, egy szál karddal a király előtt megjelenik.

Eltűnt, s nem is jött többé vissza. Sem két hét múlva, sem három múlva. Negyedik héten fegyveres embert küldött a nádor Fülek várába, kötözzék meg Falkost, hozzák a király elé. De Falkost ott sem találták. Csak Erzsébet, a szép jobbágylány rakta rendbe gyöngyös ruháit, násfáit, gyűrűit, karkötőit, minden drágaságát.
– Hol van a lovag? – kérdezte a nádor embere. – Keresteti a király.
Erzsébet nyugodtan felelte:
– Hát hiszen felmentették őt, feloldották bűnei alól! Ezt mondta nekem, amikor visszajött.
– Ha ezt mondta, hazudott! – kapott kardjához a nádor embere. Nem kapott felmentést, tetteiért bűnhődnie kell.

Erzsébet, szép leány, a ruháira roskadt:
– Akkor hazudott nekem is! Azt mondta, becsülete napnál ragyog fényesebben, új honba utazunk. Ott lent találjátok őt a persei ménesnél, jó lovakat válogat. Amerre a kút van.

Lóra pattant a nádor embere, hogy elfogja Falkost. Megorrontotta azonban Falkos, hogy keresteti a király, látva a nádor emberét, ő is lóra ugrott, s nyargalt szélvészként Losonc felé.

Soha nem látták többé.

A nádorispán küldötte haragtól szikrázva tért vissza a várba.
– Eltűnt a gazdátok, Falkos lovag – kiáltotta fennen -, a király urunkra maradt a vár. Te meg, Erzsébet, szedd össze minden holmidat, minden drágaságodat, jössz el a királyhoz.

A király jól megnézte a szépséges Erzsébetet.
– Te vagy hát az a leány, aki annyi bűnre csábította jó Falkos lovagomat! Klastromba küldlek, vezekelj. Míg élsz, ott maradsz.

Erzsébet, szép leány, fejet hajtott, letérdelt a király előtt:
– Bűnösnek vallom magam, nagyúr! Az én fennhéjázásom, kincsek után való örökös sóvárgásom vitte bűnre a lovagot, Fülek urát. Megérdemlem, hogy szép hajam kopaszra nyírasd, drága köntösöm helyett darócot öltess rám, böjtöléssel könyörögjek magamnak irgalmat mind a földiektől, mind az égiektől. Egy utolsó imát engedj mondanom ablakod párkányára borulva.

Megengedte azt a király. Erzsébet, szép leány, imára roskadt le, magába mélyedve hosszan könyörgött, aztán hírtelen felugrott, drágaságait az ablakon át a mélybe vetette, s ő maga is utánuk dobta magát.

Nem kellett kolostorba vonulnia többé.
Sok, sok idő telt el ezután. Fülek várát másik kedves emberének adta a király, új kapitány, új parancsoló szava zengett a megújult kőfalak között.
Falkos lovagot már nem emlegette senki, még az öreg jobbágyoknak sem jutott eszébe, kinek szerelmi dalától volt valaha hangos a völgy, hogyan hívták a szép leányt.
Elmúlt talán harminc esztendő is azóta, hogy a füleki Falkos lovag megszökött a perdöntő bajvívás elől, s nyoma is veszett. Végül senki sem kereste.

Új harcok, új háborúskodások zaja verte föl az Ipoly-völgy csendjét.

Odafönn Nyitrában, a Zoborhegy tövében a legeltető pásztorok egy öreg, szakállas remete kihűlt tetemét találták sugárzó tavaszi hajnalon egy mély barlang ölén. Szótlan, csendes remete volt, senki sem bántotta, senki sem kérdezte, senkit sem zavart. Élt egyedül, magának, jótét lelkek látták el ennivalóval. Senki sem tudta, hogy hívták, honnan jött, mi bánat hozta a Zobor alá.

Összeszorított tenyerében ezüstláncot találtak, a láncon kerek, kopott érem csillogott, bevésve az érmen ez a pár szó:
„Erzsébet, halálomig tiéd vagyok!”

 Hej, de sok nehéz vihart állott ki erős Fülek vára; hányszor állta töröknek, kurucnak, labancnak ádáz ostromát, hányszor cserélt gazdát! Volt úgy, hogy tornyán magyar király lobogója lengett, volt, hogy a török szultán lófarkas zászlaját tűzte ki kövei közé a janicsár; tartott falai között fényes udvart Wesselényi Ferenc, a nádor, parancsolt benne Koháry István – aki nemcsak katonának volt jeles, hanem költőnek is -, léptetett lépcsőin Thököly Imre, a fejedelem, míglen maga romboltatta le végül, s ezzel örökre befellegzett Fülek várának. Rákóczi fejedelem kurucai már be sem tehették lábukat a várba, por és enyészet volt akkor már Fülek várában az úr.

Benzinfüstös autóbuszok adnak ma négyszögű, zömök, szürke tetős ágyútornya alatt találkozót, gyorsvonat mozdonya füttyenti most a rohanó időt.

Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra.
Megjelent: Madách kiadó 1979.

Ajánlott Cikkek