Magyarság Nagyjaink Történelem

Legendák mondák Felvidékről – Krasznahorka várának legendája

Hat kilométerre Rozsnyótól keletnek, a Cseremosnya völgye fölött, kúp alakú kopasz kőszirten emelkedik a kuruc háborúk dalaiban is sokszor megénekelt Krasznahorka vára.

borítókép : https://commons.wikimedia.org Krasznahorkaváralja – Krasznahorka vára / Szeder László

A Cseremosnya vize Rozsnyótól délre ömlik a Sajóba. Krasznahorka várát 1320 körül a szepesi származású Máriássy család kezdte építeni a szepes-gömöri kereskedelmi út védelmére, tekintettel a környék gazdag ércbányáira. Krasznahorka kezdetben csak egytornyú kis erődítmény volt, az évszázadok folyamán azonban egyre nagyobbodott, szebbült, s vált mind erősebb várrá. Mai külső formáját a XVI-XVII. század folyamán kapta.

A Máriássyak a pelsőci Bebek családtól vették meg a vár körüli birtokokat, a Bebekeknek azonban annyira megtetszett a felépült vár, hogy 1352-ben visszavették, majd az addiginál még jelentősebb erődítménnyé emelték. Hírhedt család volt, tagjai még hamis pénzt is verettek a várpincében. A várból sanyargatták a népet is. Krasznahorka kétszáz évig maradt a Bebekek kezén, eltekintve egy húsz esztendeig tartó „közjátéktól”. 1441-ben a husziták ugyanis elfoglalták a várat, de Bebek István visszahódította tőlük. A mohácsi csata után (1526) a hatalmaskodó utódok, Bebek Ferenc a két ellenkirály – Szapolyai István és I. Ferdinánd – közötti villongások idején Szapolyai mellé állt, Szapolyait támogatta, s közben zsákmányra éhesen ki-kicsapongott a várból. 1556-ban Ferdinánd vezére, Puchaim generális megpróbálta megostromolni Krasznahorkát, igyekezete sikertelen maradt. Néhány év múlva egy másik császári tábornok, Schwendi Lázár mégis bevette a várat, így a Bebek birtokok a magyar királyra szálltak. Krasznahorka nem sokáig maradt azonban királyi vár, mert 1585-ben ideiglenes adományként az Erdélyből származott Andrássy Péter várkapitány szerezte meg.

Az Andrássyak – akikből később báró, majd gróf lett – véglegesen 1642-ben kapták meg Krasznahorkát és a körülötte elterülő sok tízezer holdnyi birtokot, főleg erdőket. Így aztán Krasznahorka pontosan háromszáz évig meg is maradt az Andrássyak kezén. A Thököly-, és Rákóczi féle kuruc szabadságharcok sokszor érintették Krasznahorkát is. 1678-ban Andrássy Miklós kemény ostromot állott ki Thököly hadaitól. Az Andrássyak később II. Rákóczi Ferenc hívei lettek, s mivel ez idő tájt báró Andrássy István Gömör vármegye főispánja is volt, sokszor tartottak megyegyűléseket éppen Krasznahorkán. Amikor Rákóczi Ferenc fejedelem Rozsnyón országgyűlést tartott, Krasznahorkán lakott. (Jókai híres regényének, „A lőcsei fehér asszony”- nak néhány fejezete is Krasznahorkán játszódik.)  Ez időben a vár már erősen kiépült, s nemcsak erőssé, hanem széppé is vált.

A várat a bécsi császári haditanács a kuruc háborúk végeztével (1711) sem bontatta le, mivel nem várnak, csupán egyszerű kastélynak számították, s a kastélyoknak a haditanács megkegyelmezett. Ez volt Krasznahorka szerencséje. A várban továbbra is laktak, katonaság is volt benne. A várat egy villámcsapás 1817-ben felgyújtotta, de az Andrássyak helyreállították. Egyik utolsó tulajdonosa, gróf Andrássy Dénes 1902-ben múzeumot rendezett be a várba, s a vár belső laktere azóta is múzeum. A vár bejárata előtt tekintenek le a völgybe az úgynevezett Bebek ágyúk, amelyeket 1545-1595 között öntöttek, s amelyek közül kettő még az 1848-49-es szabadságharcban is használtak a honvédek. Ugyancsak Andrássy Dénes építtetett egy drága, díszes mauzóleumot a vár alatti országút mellé, ahol ő és felesége nyugszik. Az Andrássyak dernői vasgyárában öntötték 1847-ben a budapesti Lánchíd némely alkatrészét, ezekből egy hatalmas láncszem ma is látható a várudvaron.

Élt egyszer a Sajó völgy erdőrengetegében, valahol a vén Pozsálló alatt, Gömör és Szepes határán egy szegény juhász. Bebek volt a neve, a pap Andrásnak keresztelte. Messzi vidéken fürge, szorgalmas, ügyes embernek ismerték. Távol volt még attól a kortól, amikor valaki már csak a konyhatűz mellett melegszik, unokáiban gyönyörködik, s legfeljebb ölre való fáért lehet kiküldeni az udvarra, egyébre nem alkalmatos. Hozzá hasonlóan igyekvőteremtés volt a felesége is. Fiatal kora ellenére már hat szép fia volt, kettejük legnagyobb öröme. Volt munkájuk reggeltől napestig. A juhász az állatait őrizte, egy szál kutyával ballagott velük fel s alá a réteken, irtásokon, legelőn. Az asszonnyal száz juhot fejtek meg minden este, formázták a sajtot, gyúrták a túrót, főzték a zsendicét. Övék volt a vesződség, az uraságé a nyáj.

 Történt egy madárdalos, harmathullásos májusi reggelen – frissen pattogtak még a bimbók, s a maradék hólé veszettül rohant a Cseremosnya vizébe – hogy Bebek juhász, amint nyája után mendegélt, héjavijjogást hallott maga fölött, ijedt cincogást lába alatt. A következő pillanatban le is csapott a madár a menekülő apró állatkára. Gyémántszemű, aranybundájú kis egérke menekült a ragadozó elől, zuhant rá a héja, feszítette karmait, de a juhász éppen az utolsó pillanatban vágta a botját a héjamadárhoz. El is találta. A madár csak elfeküdt a füvön, nem nyikkant többé. Kiszedte csőréből a juhász a remegő kis egeret, vitte a tiszta patakhoz, megmosta a vértől, tenyerébe vette, megszárította, meg is simogatta, úgy gyönyörködött benne. Tán még meg is szólal – vélte Bebek juhász – olyan okos szemű szép egér ez!

Alighogy ezt elgondolta, valóban megszólalt az egér.

– Köszönöm, amit értem tettél, te juhász, fogadd a hálámat. Tudd meg, én vagyok az egerek királya, nagy jót várhatsz tőlem. Azt mondom hát neked, te jószívű juhász, hogy ma éjjel, amikor a hold legfényesebben világít, jer ide, ehhez a bokorhoz, amely mellett ellenségem fekszik, sétálj az erdő felé, s amikor harmadszor megbotlasz, állj meg. A többi a mi dolgunk, az erdő lakóié!

Ekképp cselekedett a juhász. Alkonyatkor az akolba hajtotta nyáját, megfejték az anyajuhokat, leszűrték a tejet, az asszony megfőzte a kását, itták hozzá a pezsgő zsendicét. S mikor már mindenek elnyugodtak, Bebek juhász fogta a botját, s halkan, egyedül elhagyta a házat. Keresztül a réten az erdő aljába, kékesen világító holdfény őrizete alatt. Egyenesen a holt héja teteme iránt vitte a bocskora.

Szellemek órája volt, bagoly huhogott. Egyszer csak felfénylett a leglombosabbik galagonyabokor, s a juhász ijedtében megbotlott egy faágban. Továbbsietett, most gyökérben botlott meg. A bokor szinte ragyogott már, amikor a juhász egy hatalmas, fekete kőnek ütődött. A bokor alól most tizenkét törpe ugrott ki, tizenkét egér vonta kicsi hintót kísértek. Benne ült az egerek királya aranyos prémjében.

– Azt a követ emeld meg, juhász, amelyikben megbotlottál! – parancsolta az egérkirály, és Bebek juhász még fel sem ocsúdott az ámulatból, amikor már el is tűnt az egész csodamenet.

Bebek juhász szót fogadott, botját a kő alá nyomta, kifordította a követ. S íme, halljatok csudát: a kő alól ezernyi aranypénz hullott ki ezüsttel keverve. Tömérdek kincs volt! Gyorsan körülnézett a juhász, nincs-e tanúja a varázslatnak, de csak bagoly röppent el fölötte. Lekapta süvegét, töltötte tele arannyal, az ezüstöt a szűre ujjába gyömöszölte, alig bírta terhét cipelni. Énekelni szeretett volna örömében, de még idejében összeszorította a száját, nehogy hangot adjon diadalmának. S ahogy tántorog a dombról lefelé súlyos terhével, bocskora hegye újra felrúgott egy követ. Fénylett, szikrázott az öklömnyi kő a holdsugárban. Először ügyet sem vetett rá, de mert éppen megpihent, felemelte hát, s az aranygarmada tetejére tette. Majd eljátszanak vele a gyerekek, gondolta.

Otthon senki sem vette észre a távozását. Beosont a sajtos kamrába, s a legnagyobbik szakajtóba rejtette a pénzt, kopott bundáját terítette rá. Aludni sem tudott az örömtől s izgatottságtól, azon imádkozott, csak meg ne sejtse valaki ezt a nyakába omlott roppant gazdagságot. Meg sem merte másnap mondani a feleségének, csak a fénylő követ adta oda gyerekeinek, gurigázzanak vele. Különös, kemény kő volt, ha egy másik kőnek vágták, csillagként szikrázott.
A pénzes szakajtót csak este merte megmutatni Bebek juhász a feleségének, amikor már nyugalomra tért a ház.
– Gazdagok vagyunk! Teméntelen gazdagok! – túrt az aranypénzek közé Bebek juhász, és ujjai között csurgatta a pénzt.
Az asszony belesápadt. Egyetlen aranyat sem látott életében, nemhogy ennyit.


– Mit csinálunk vele? – sóhajtotta. – Ellopják!
– Földet veszünk – mondta a juhász – és ezer birkát is, megvesszük mind a rétet a Pozsálló meg a Pipityke alatt.
– Nem engedi az uraság! – könnyezte el magát az asszony. – Ha megsejti, hogy ennyi pénzünk van, elszedi tőlünk.
Hát csak ültek a nagy szakajtó pénzen, s egyetlen ezüstöt sem mertek kiadni. Hetednap arra vetődött egy öreg házaló, sajtot akart venni. Meglátja a juhász hat fiát, ahogy a fénylő követ rugdossák. Felemeli a követ, megnézi, s este megvárja a juhászt.
– Hallod-e, te Bebek András, add nekem ezt a követ. Nekem lányaim vannak, őket jobban illeti az ilyen fényes kő, hadd játszanak most ők vele.
– Nem eladó a kő – felelte a juhász.
– Adok érte tíz tallért.
– Nem eladó.
– Százat!
– Nem adom.
– Ezret!
Az asszony már-már adta volna, de a juhásznak nem ment a fejébe, hogy a házaló ilyen könnyen miért adna a kőért ezer tallért is. Megrántotta a vállát, s ennyit mondott:
– Van nekem pénzem, a kő nem eladó!
– Honnan van neked annyi pénzed, Bebek juhász, hogy egy ilyen követ ezer tallérért sem adsz?
A juhász összenézett a feleségével, egymásnak villantották a szemüket, hogy el ne árulják véletlenül a szakajtóban aranyló kincseket. A juhász így válaszolt tehát:
– Itt van minden kincsem a hat fiamban!
– Bolond vagy, te juhász! Jövő héten újra jövök.
Jött még kétszer a házaló, vásárolt is sajtot, egyre többet ígért a ragyogó kőért, de a juhász nem adta. A harmadik hét végén azt mondta a juhász a feleségének:
– Hallod-e, te asszony! Ha ez a kő annyit ér, akkor jobb, ha nem is őrizzük, még elgurul valahová, meg nem találjuk. Ha pedig szem előtt van, előbb-utóbb elszedi tőlünk az uraság. Felviszem én ezt a követ magának a királynak!
Fel is szedelőzködött a juhász. Felvette ünneplő ingét, virágokkal kihányt újdonatúj szűrét, jobbik bocskorát, s nagy, kerek gomolyasajtot meg egy rozscipót tett a tarisznyájába, alája rejtette a fénylő követ, s így ballagott fel a király őfelségéhez Budára. Hét nap folyton csak ment delelő nap iránt.
Nagy búsulásban volt a király, mert a tatárok csak az imént pusztították el az országot, mindenfelé romot látott az ember, bánatot és gyászt. Attól tartott a király, visszatérnek a kutyafejűek, s nincs katonája, aki megvédje, nincsen kardja, amit kihúzzon, nincsen vára, ahová meneküljön. Éppen erről tanácskozott a megmaradt főurakkal, amikor jelentették neki, hogy egy hegyi juhász érkezett porral lepve, szakadt bocskorral, és csak vele akar beszélni, senki mással.

Bólintott a király. Beengedhetik.
– Uram, királyom – állt elé az út porától hintett, széltől cserzett arcú juhász -, ajándékot hoztam neked Gömörországból.
Hámozza ki a tarisznyából a maradék gomolyát s a fél cipót, s teszi a király asztalára, tanácsurak elé. Mosolygott bágyadtan jó Béla király.
– Köszönöm, jobbágyom, derék juhász, a szívességedet, de hát annyira mégsem éhezem, hogy a tiédet kívánnám.
– Ez csak a teteje, az alja itt van, a tarisznya mélyén!
Emeli ki Bebek juhász a kétökölnyi csillogó követ, meg is pörgeti, teszi a sajt mellé. Oly fényt vet a kő, hogy a megannyi főúr, bámész ajtónálló majd belevakul.
– Hisz ez gyémánt! – kiált föl a király. – Hol vetted vajon?
– A juhlegelőn leltem, erdei kiskirály ajándéka volt. Csak téged illet, nagy király úr!
Veszi kezébe a király a gyémántot, forgatja, emelgeti ő is. Templomi oltár nem sugárzik úgy karácsony éjjelén, mint a juhász gömöri mécsese itt most, Budán.
– Mit kérsz érte, mi a kívánságod, te juhász? A magam szegénységében mit adhatnék neked?
– Nem kérek én semmi mást, uram, királyom, csak azt, hogy ízleld meg sajtomat, amit neked főztem, törj egy darabot a kenyérből, amit neked sütött a feleségem, s ha ízlett neked, engedj hét aklot építenem fenn a hegyekben. Csak egy kicsinyt nagyobbacskákat.
Gyémántkő fénye ragyogott a király szomorú mosolyára:
– Ha csak ennyit kívánsz, teljesüljön hát!
Emelte alázatosan süvegét a juhász, köszönte szépen az engedelmet, de amint kitette a lábát a palotából, szél szárnyán repült vissza Gömörországba, meg ne gondolja magát a király, utána ne kiáltson! És fel is építette aklait: Berzétét, Csetneket, Sólyomkőt, Szádvárt, Tornát, s ami előnevükké vált: Pelsőcöt. Minden fiának egyet. Ennenmagának pedig Krasznahorkát.
„Gyönyörű erdőcske” – fordítja Mikszáth Kálmán magyarra Krasznahorka nevét. Kecses tornyaival, széles, magas falával a kúp alakú hegy tetején olyan, mint az óriáskirály fején az óriás korona. Gyermeki képzeletünk mindenkor ilyennek képzeli el az igazi várat. Csodálatos betetőzése egy kőgörgeteges dombnak, ahogy mögötte az erdővilág sűrűje zöldell vagy kéklik. Bebek Ferenc ágyúi évszázadok óta a Cseremosnya völgye felé ásítanak dologtalanul, tátott öblükkel; címeres testükön olykor játékos gyerekek lovagolnak vígan. A múlt század elején még laktak itt grófok, a Székelyföldről ideszármazott csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássyak utódai. Ma is láthatod még konyhájuk mellett az ebédlőtermüket, álmélkodsz II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelmünk lovon ülő tábori dobosának képén, a zegzugos lépcsőket járva le-lehajolsz, hogy rég volt várkisasszonyok kertjének illatos virágját megszagold. Egy hosszú vaslemez a pest-budai Lánchídra emlékeztet, a híd vastag láncszemeként öntötték csaknem másfél évszázada a közeli Dernőn. Kerek háromszáz esztendeig voltak urai a várnak és a környező roppant erdőknek, falvaknak az Andrássyak.

S aki a várkápolna hűvösébe lép, ott is egy valahai Andrássy feleséggel találkozik, aki több mint kétszáz éve halott. Üvegkoporsóban, fekete selyemruhában nyugszik múmiaként Andrássy Istvánné Serédy Zsófia. Fél karját holtában is magasra emeli.
A legenda úgy tartja, hogy a lőcsei fehér asszony volt a vetélytársa, a híres szépasszony, Korponay Jánosné Géczy Julianna. Úgy meséljük el történetüket, ahogy a családi hagyomány – az Andrássyak hagyománya – tartotta, s ahogy ők Jókainak elmondták.
A nagyságos fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek szabadságharca idején báró Andrássy István volt Lőcse város parancsnok-kapitánya. Ebben az időben Andrássy Istváné volt Krasznahorka vára. Andrássy báró Lőcsén lakott, felesége két gyermekükkel, Ferenccel s  Józseffel pedig Krasznahorkán. Andrássy István Lőcsén szeretett bele Korponay Jánosnéba; Korponay János mint kuruc huszárkapitány éppen messzi tájakon hadakozott. A szépasszony, Korponayné vette rá – így mondja a regényes történet – Andrássy bárót, hogy adja át a labancnak Lőcsét. Ez volt a szerelem ára. Hogy pontosan így volt-e, a szerelem játszott-e közre avagy a pénz, netán csak incselkedés avagy a labancgenerális ígérgetése: ezt megfejteni a történészek dolga. Mi a mesét mondjuk.

Krasznahorka várában ezalatt Andrássy István öccse, Miklós volt a várkapitány. Híven őrizte sógornőjét, Serédy Zsófiát s a két kisgyereket, Ferencet s Józsefet. Dervisgenerálisnak nevezték Andrássy Miklóst, mert szerzetesi csuháját cserélte fel vitézi öltözékkel, s mert török-tatárok is szolgáltak seregében. Szellő szárnyán, suttogó levelekben, titkos hírhozóval jöttek kósza híradások Andrássy István lőcsei szerelmeskedéséről; hitte is a feleség, nem is, ha bánkódott rajta, csak rejtve bánkódott, kisfiai ne lássák. Nevelte őket szeretettel jóra, szeretetre. Nevelte azonban őket Miklós nagybátyjuk is, harcra és kardra, vitézi sorra. Józsefen az előbbi fogott, Ferencen az utóbbi. Remekül ülték meg a lovat, bántak puskával, karddal, végül apró ágyúval is, mert kiságyút is öntetett nékik a dervisgenerális. Azzal tanultak célba lőni naponta a vár ormáról lefelé. Csetneken öntötték a kölyökágyút, Tiszolcról hozták a puskaport, Rozsnyóról a piciny golyóbist.

A kósza, bizonytalan hírek után egyszer aztán megérkezett a bizonyosság: a krasznahorkai várúr, Andrássy István föladta odaát a Szepességben Lőcse városát. Nem a kurucoké már a híres székváros, hanem a németé, a bécsi császáré. Üzent is Andrássy István, hogy két hét múlva átjön Krasznahorkára is, vasárnapi mise órájában, húzzák meg a harangot. Öccsével és feleségével Krasznahorka átadásáról kíván értekezni. Visszaüzenték neki Lőcsére, hogy felesége Krasznahorkán belebetegedett a megannyi hírbe. És azt is üzente éktelen haragra gerjedve Andrássy Miklós, a dervisgenerális, Rákóczi fejedelem hív embere, be ne merje tenni a lábát Andrássy István saját várába, mert ágyúval tisztogatja előtte az utat!

Üzent vissza Andrássy István: megy ő Krasznahorkára csak azért is!
Jött is az ígért vasárnapon. Amikor a köd felszállt a völgyben, s a Pacsai hegytetőn előretört a napsugár, lám, ott hajtatott már odalenn a szomolnoki úton négylovas hintaján, díszes huszároktól kísérve a várúr, a báró. Messziről látták a vártoronyban figyelő őrök, miként porzik az út.
Sápadt arccal, gyöngyöző homlokkal feküdt odabenn az asszonyszobában a feleség, Serédy Zsófia, már sóhaja is alig hallatszott. Mellette térdelt kisebbik fia, József.
A dervisgenerális a várkapu elé vontatta a csetneki rézágyút, puskaporral, golyóbissal, fojtással tömette. Hosszú vasnyélen égő kanócot nyomott kisöccse, Ferenc kezébe.
– Ellenség érkezik! – mondta. – Labanc!
Közeledett az apa fölfelé a meredek úton, alakja láthatóbbá vált. Kihajolt a hintajából, úgy intett feléjük.
– Lőj! – parancsolta most Andrássy Miklós. – Áruló ez!
A kölyökágyú elpukkant, magasra csapott a füstje, s ahogy a füst eloszlott, azt látta a világ, hogy a golyó szétverte a hintó hátát. Andrássy István sápadtan, sértetlenül maradt benne. A lovak ágaskodtak, a hintó recsegett. Andrássy Ferenc kezében lobogott a kanócos fáklya.
– Még egyszer! – parancsolta a generális.
A kis Ferenc halotthalványan ejtette ki a kezéből az égő kanócnyelet.
– Valaki sikoltott, s megfogta a kezem – mondta döbbenten.
Az anya, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia sikoltott odabenn utolsót, s emelte fel védőn a kezét. Mert még halála percében is szerette urát, s még akkor is óvta fiát, nehogy megölje apját.
Az apa odalenn a hintóban mindezt nem hallotta. Csak a fiát látta, csak a hintaja billent meg. Odaszólt a kocsisnak:
– Hajts, de vissza!
Zihálva kaptattak az előbb fölfelé a lovak, ahogy megfordultak, könnyedén vágtattak lefelé. Elnyelte őket a por, a messzeség.

A várkápolna harangja most kondult meg.

És Andrássy Istvánné úrasszony karja örökké úgy maradt.

forrás: www.szadvar.hu/

Ajánlott Cikkek