Épített örökség Magyarság Történelem

Legendák mondák Felvidékről – Torna várának legendája

Oldalunkon rendszeresen szeretnénk felelelveníteni nemzetünk regéit mondáit, mert ez is kultúránk része, és talán egy kicsit frissítően hat majd a napi rohanásban ha felidézzük ezeket a népi bölcsességekkel teli történeteket. Egy egy tájegység legendáit is jó felidézni, és talán lesz aki esténkét gyermekének felolvassa valamelyiket. Most a Felvidékre utazunk képzeletben és Torna várának legendáját idézzük fel. 

borítókép : https://commons.wikimedia.org Pietros Sacanis – Torna (Turna) vára

A Bódva folyó síkságán, közvetlenül Torna városa fölött emelkedik egy 366 méter magas dombon Torna vára. Egykor Torna vármegye székhelye volt, ez a megye később Abaúj vármegyével egyesült, s így Torna vármegyének is Kassa lett a székhelye. Az Árpádok alatt Torna királyi birtok volt; erős várrá a tatárjárás után épült ki, és 1243-ban IV. Béla király a várat és a várbirtokot Bebek Mátyásnak adományozta, több más szomszédos várral együtt. Rövid időre, 1441-ben a husziták foglalták el, majd újra visszakerült Torna a Bebek család kezére. A XVI. Század második felében a Magócsyak birtokában látjuk; a Magócsyak kihalván, Torna birtoka ismét a koronára szállt, azaz a királyi kincstáré lett. 1678-ban Thököly Imre foglalta el, de hét év múlva Schultz császári tábornok visszavívta, s le is romboltatta. Azóta rom. A várral egykorú a dombon álló templom: alapjait a XIII. században rakták le.

A király – Béla király – fáradt volt, és még lova nyergében is álommal küszködött. Harmadik napja menekült már a Sajó völgyéből a Hernád völgyébe, a Hernád völgyéből a Boldva völgyébe, s még ki tudja, merre, meddig fut még a tatárok elől a Muhi pusztáról! Kísérői egymás után adták át lovaikat a királynak, csakhogy a király maradjon épségben, a király kerüljön mind távolabb az üldöző, kegyetlen Batu kántól!

A Szádelői meg az Áji völgy rengetegébe jutottak, égig érő sziklák mély szurdokába, úttalan utakon, vízesések, szakadékok közé, setét barlangban húzták meg magukat. Egy tatár csapat különszakadva a többitől, jó ideig üldözte őket, néhányukat levágták, a király kíséretéből is elhullott három, míglen a tatárok el nem veszítették a menekülőket a szemük elől. Visszafordultak, hogy erősítést hozzanak.

Ekkor vágtak oldalt Béla emberei, s tűntek el a völgyszakadékban. Fáradtak voltak a lovak is, lépésben is alig haladtak. Ziháltak már.

A király egy forrásnál megállította lovát. Megitatta, s maga is hörpintett egy ivószarvból. Leült a forrás mellé. Hófehér habgyöngyöket vetett a víz, gondtalanul csobogott, mintha mit sem tudott volna az országos bajról.

Egy lovászlegény ismerős volt e tájon. Bebeknek hívták. Hogy a király figyelmét elterelje a fájdalmáról, nagy tisztelettel közelített feléje, s agy szólott hozzá:
– Nézd, uram, megkövült darazsak.
Apró, sima köveket rúgott szét sarujával a patak vizében. Folytatta:
– Azt mondják, hogy az a hatalmas kő ott valaha darázsfészek volt, de a darazsak királynője egyszer megcsípte a tündérek királynőjét, s a tündérek királynője büntetésből kővé változtatta a fészket, a darazsakat görgeteghomokká.
A király arcán halvány mosoly jelent meg.
– És még mit tudsz?
– Nagy elődöd uram, Attila király is járt egyszer erre. Volt egy vezére, Dengezicsnek hívták. Kérkedő, nagyszájú hun vitéz volt, és ezen a szakadékon végiglovagolván, mindenki előtt kijelentette, hogy a Boszorkányhídon keresztüllovagolt, s visszafelé pedig keresztülugrat a völgy fölött, egyik sziklacsúcsról a másikra. Nézd, uram, ott a Boszorkányhíd.

A király feltekintett az égre. Feje fölött keskeny szikla ívelt a magasba.
– Dengezicsnek sikerült átjutnia a hídon, de az egyik szikláról a másikra már nem vitte át a lova. Lezuhant, s itt temették el. A sírját is megkeresem, uram, ha kívánod.
A király legyintett.
– Ne ilyen szomorú történetet mesélj. Vígabbat nem tudsz a mi nagy bajunkban?
Bebek lovászlegény szeme felcsillant.
– Hogyne tudnék, uram. Halld tehát! Pillants föl arra a két hatalmas sziklára. Valaha a te ősöd, István király idejében két vár állott ott fenn, egymással szemben, egymással ellenséges két úrral a várak tornyában. Az egyik várúrnak volt egy szép lánya, Enikő, a másik várúrnak egy deli fia, Zsolt. Titkon szerették egymást, és ennél a kútnál, amelynek vizéből ittál, király úr, találkoztak olykor. Az apák tiltották egymástól a két gyermeket, mert haragjuk a nagyapák idejétől fogva tartott. A fiatalok megfogadták, hogy megszöknek, ha törik, ha szakad, egymáséi lesznek. Egy szép nap hajnalán az ifjú Zsolt várkastélyuk sziklájáról lován átugratott a másik vár udvarába, ahol a lány már várta. Nyergébe kapta a lányt, s mit gondolsz, király úr, mi történt velük?
– Együtt zuhantak a mélybe – felelte Béla király -, mondtam neked, Bebek, nem kedvelem az ilyen történeteket éppen mostanság.
– Tévedsz, király úr – csillantott meg szeme bogarán egy kósza napfénykét a lovászlegény -, mert egy harmadik kastélyba ugratott a lánnyal. Kicsi kastély volt, szinte csak akol a tornai dombon. Zsoltnak örökség volt ez a keresztapjától. Ott éltek egymáshoz hűn szerető szívvel, amíg meg nem haltak.
A király elégedetten dőlt hátra. A hűvös barlang előtt rőzsetűz pattogott, egy lovag pisztrángot sütött, kínálta Bélának.
– Ez már szebb történet – bólintott a király -, ilyez szeretek hallani. Lovászlegény, te hová való vagy?
– Csak ide nem messze, felséges királyom, a Cseremosnya mellé. Juhász az én apám és minden testvérem. Én is visszamegyek őhozzájuk menten, mihelyst tudván tudom, hogy szerencsés volt a te menekvésed!
– Nos, ha Isten jó végzésével megmenekültem, s újra Budára érek avagy Fehérvárra, találj meg engem, te Bebek juhász! Amit elmeséltél, végezni én fogom.

Nem is felejtette el Bebek juhász a király ígéretét, és nem kis idő múltán, amikor a juhász fénylő drágakövet talált a hegy oldalában, és egy tarisznya mélyén felvitte a királynak, így szólt hozzá Béla király:
– Emlékszem rád, Bebek, hogyne emlékeznék! Vidám történeteddel nagy szomorúságomban vigaszt is nyújtottál. S nehogy azt hidd, hogy a király megfeledkezik ígéretéről: tiéd a tornai hegy, oda építs várat. Várad neve pedig Torna vára legyen.

– A forrásnak neve pedig, felséges királyom, amelyből te ittál, legyen Királykút!

Így lett Torna vára – az egyik „akol” – a Bebek családé.

Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra.
Megjelent: Madách kiadó 1979.

Ajánlott Cikkek