Legendák mondák: Laci konyhája

Meghalt Mátyás király, oda az igazság! – sóhajtotta a sze­gény nép, amikor a király halálhírét meghallotta. Bezzeg nem sóhajtoztak az urak! Inkább azon tanakodtak, hogy most már olyan királyt kell választani, akinek az üstökét a markukban tartják.

Borítóképen: Lacikonyha

Ilyen „tedd el, s elé se vedd” herceget hamar találtak: a cseh Ulászlót választották királynak, aki mindenre csak azt mondta, mondogatta

– Dobzse, dobzse, jól van, jól van.

Hát hiszen jól van, amíg jól van, de király addig osztogatta a földet, a kincset, amíg neki magának semmije se maradt. Őfel­sége úgy elszegényedett, hogy a budai palota pincéjében egy hordó bor sem volt, az éléskamrából pedig még az egerek is elhurcolkodtak, mert egy befaló falást, egy morzsát ott nem találhattak. Egyszer aztán a király őfelsége ebéd nélkül maradt. Zöldet- vereset látott az éhségtől, de nem volt mit tenni: a semmiből a királyi szakács sem tud főzni. Volt a királynak egy hűséges lengyel szolgája, akit Bradácsnak hívtak. Ez annyira megsajnálta őfelségét, hogy elébe állott, és azt mondta neki:

– Már, felséges királyom, megkérem az engedelmet, de én ezt tovább a szememmel nem nézhetem. Nem, mert még itt pusztul éhen ennek a gazdag országnak a királya! Én szegény ember vagyok, mindig szolgasorban éltem, de ha felségedet meg nem sértem, adok kölcsön néhány forintot, majd feljegyezzük a szám­adó könyvbe, megkapom én ezt még felségedtől!

– Dobzse, dobzse, jól van, jól van

– mondta a király erre is. Ha mondta, jól mondta, mert most az egyszer neki is jó volt:

Kölcsönkapott a szolgájától négy forintot. Abból a négy forintból Bradács olyan ebédet készített, hogy a jámbor király még az ujját is megnyalta utána. A hű szolga lement a budai piactérre, ott éppen vásár volt, egymás mellett álltak a hatalmas sátrak. Ezekből a sátrakból szállt, messze szállt a sült disznóhús finom illata.

Bradács vett a királynak egy jókora sültet, hozzá egy cipót. Akkor a cipót szépen felvágta, a húst belétette, és készen volt a királyi délebéd. Régen nem evett a király ahhoz fogható lakomát. ízlett is nagyon a finom disznóhús őfelségének, egyre mondta, mondo­gatta :Dobzse, dobzse, jól van, jól van.

Hát hiszen jól van, mert őfelsége jóllakott, de a csípős nyelvű magyar urak ezt nem hagyták szó nélkül.

Azt mondta az egyik Bradácsnak:

– No, fiam, arra a négy forintra keresztet vethetsz. Mert ennek a királynak, a mi Laci királyunknak soha még négy forintja sem lesz, hogy téged kifizessen.

Igaza volt a csípős nyelvű úrnak: a számadó könyv mindmáig őrzi a bejegyzést, hogy Bradács szolga őfelségét négy forinttal kisegítette. De igaza volt a másik úrnak is, aki így gúnyolódott

Ha a király a piaci vásárosok sátrából étkezik, nevezzük a sültes sátrat Laci konyhájának vagy egyszerűen lacikonyhának.

Elnevezték, és így hívják azóta is.

Dugonics András és Sándor István nyomán