Épített örökség Magyarság Történelem

Legendák mondák Nagy – Magyarországból – Ketel és Sárospatak legendája


A sereg hosszan elnyúlva haladt az ismeretlen tájon. A harcosok nem siettek. Volt a nomád lovasoknak mit nézniük!
Jobbra kisebb-nagyobb hegyek, tele sűrű, pompás, zöld erdővel. Balra hatalmas, végeérhetetlen síkság, amelyet két gyors vizű folyó fogott közre. Árpád úr, a törzsek vezérlő fejedelme, megállította lovát.

borítókép illusztráció Sárospatak termál termalfurdo.hu/


– Vitézek! Íme, kitárult előttetek Attila öröksége… Ugye szép?
– Csudálatos! – mondották többen is.
– Nem jöttünk hát hiába. Itt mindene meglesz népeinknek – folytatta tovább a fejedelem. – Az erdőkben gyors lábú vadak, a folyamokban ezüstpikkelyes halak… És a füvek! Barmaink, lovaink bőséges legelőket találnak!
– A vezérek példájára megállt a sereg is.
– Vajh miért álltunk meg? – kérdezték itt is, ott is.
– Árpád úr gyönyörködik Attila királyunk örökségében – szállt szájról szájra a hír.
Egy virgonc lovas, alig tizenhat éves, ért vissza a sereghez, szinte kiáltva, hogy a kéklő hegyláncok egyikén földvárat talált… Még meleg volt a hamu, némely részén a tűz is parázslott. Nemrég mehettek el onnan. A sereg megállt, a szekerekről lekerültek a sátrak. S amikorra eljött a dél, már füstcsíkok szállongtak az ég felé a honfoglalók táborhelyei körül. Árpád és a vének tanácsa úgy döntött, napokig itt maradnak. Meghajtják a közeli erdős dombokat, hogy újra legyen elég vadpecsenye.

Holnap pedig a dombok alatt zúgó, gyors vizű folyót halásszák végig. Ebéd után pedig előkerültek a fakupák, hogy a tejből erjesztett italokkal megtöltsék azokat. Bizony senki sem kérette magát, a sok pecsenye s más egyéb falatok után jólesett az ivás. Már erősen alkonyodott, midőn ama virgonc fiatal legény, ki ide-oda száguldott lovával, olyan hírrel jött, hogy a közeli folyó igen zavaros. Áradt. Szerinte abban halászni nem lehet, sőt rajta átgázolni is bajosan. A vének csak mosolyogtak ezen, hiszen a mögöttük hagyott nagy hegyeken túl, országnyi területeken kígyózó nagy folyamok vizén is átúsztattak már. Éppen ezen a keskeny folyón ne tudnának?
– Hiszen ez nem is folyó, inkább csak patak! – szólalt meg a középkorú Ketel vezér.
– Valóban nem széles, Ketel bátyám! – így a virgonc lovas. – De úgy látom, mély és igen
gyors!
– Értesz is te ehhez, gyerek! – legyintett Ketel.
– Nono, csak ne becsüljük le a gyermeket – szólott bölcsen Árpád, majd hozzátette: – De mondok én egyet, kettő lesz belőle… Próbáljátok ki, vajon ki tud kettőtök közül hamarább és könnyebben átúsztatni rajta!
A vének – akik a fejedelem sátra körül üldögéltek – kissé furcsállták a dolgot.
– Fejedelmünk, Árpádunk, meggondoltad ezt? – szólott az egyik. – Hiszen ez a fiú még valóságos gyermek! Kár lenne neki a hullámokban pusztulnia


– Hát értem nem lenne kár?! – hetykélkedett Ketel.
– Vezér uram, immár élemedett ember vagy. Kenyered javát már megetted… De e
gyermekre talán nagy jövő vár, még a hadvezérségig is elviheti – így szólt az egyik vén.
Árpád fejedelem összeráncolta homlokát, majd így szólott:
– Kérdezzük meg a gyermek atyját, ha ő beleegyezését adja, ám legyen!
Tar, a gyermek atyja, a vadászok főmestere, szívesen beleegyezett.
– Fiam nemcsak virgonc, hanem bátor gyerek is. Ráadásul kitűnő lovas! Nincs hát okom a félelemre. Én azonban nem kényszerítem. Ha neki kedve van e vitézi dologhoz, lelke rajta!Az ifjú lovas pedig kapva kapott az alkalmon. Még nem volt vége az alkonyainak, amikor a vezérek, élükön a fejedelemmel, a mai Bodrog partjára vágtattak. A folyó sárgán, szennyesen zúgott, megáradt hullámai faágakat, hatalmas fűcsomókat, elhullott vadakat sodortak magukkal.
Árpád fejedelem bánta már, hogy ilyen dolgot talált ki. Ám kimondott szavát már vissza nem vonhatta. Ketelt s az ifjú Tart pedig egyformán szerette.
– Kezdődjön hát! – adta ki a parancsot.
A két lovas pedig a parthoz állt, majd a fejedelem intésére egyszerre ugrattak bele a zúgó folyóba. Az asszonynép nem mehetett oda, de hangos jajveszékelésük egészen idáig hallatszott.
– Mindketten odavesznek, jaj, jaj! – sikongatták itt is, ott is. – Még ilyet kitalálni!
A két ló pedig elszántan úszott a gyors habok között. Néha el-elsüllyedtek, olykor csupán a lovasok süvege látszott. De aztán újra kiemelkedtek, és haladtak tovább. Hamarosan vége lett a szürke alkonyainak, s az este sötétje szállt a víz fölé.


– Fáklyákat gyújtani! – parancsolta Árpád.
Pár perc múltával hatalmas, öles lángok világítottak a folyó jobb partján. De balra már nem terjedt át a fény. Eltűnt a két lovas. Talán mindörökre. Nem tudta bizonyosan senki, mi lesz a végük. Mégis remélték, hogy szerencsésen átjutnak. Azt, hogy ki ér át előbb, nem lehetett megállapítani, ezért Árpád azt ajánlotta, hogy ha csak lehet, még ma térjenek vissza a táborba.
– No, kölyök, élsz még? – kérdezte kiáltva a habok fölött prüszkölve úsztató Ketel.
– Élek, bátyám, de látom, te is!
– Mindjárt a parton leszek! – kiáltotta fölényesen Ketel.
– Én már ott is vagyok – hangzott a fiú felelete, majd valóban kikapaszkodott lova a partra.
– Ördög, pokol! Ki hiszi ezt el? – hörögte Ketel. – Még ma visszamegyünk, s aki elébb ér oda, az a győztes!
– Miként azt Árpád urunk mondta! De én már fordulok is – szólott boldogan a fiú, majd beleugratott a zúgó habokba.
Nemsokára Ketel is elérte a túlsó partot, s máris indult visszafelé. (Az, hogy becsapja a fiút, s a vízben visszaforduljon, eszébe sem jutott. Ketel ugyan rátarti ember volt, de szilárd, egyenes jellemét az egész sereg ismerte.) A ló egy ideig lendülettel úszott, de amikor a folyó közepére ért, váratlanul nagyot prüszkölt, és ledobta gazdáját a hátáról… Hiába próbált az a sörényébe kapaszkodni… Az erős paripa addig rúgott, kapálódzott, amíg csak meg nem szabadult Keteltől.
– Átkozott jószág! Leszúrlak, ha kijutok innen! – hörögte elkeseredetten Ketel, majd nehéz fegyvereit egytől egyig a hullámokba dobta, hogy úszni tudjon.
– Ezalatt az iƦú Tar a túlsó partra ért, ahol kitörő éljenzéssel fogadta a fáklyafénynél várakozó nép.
– Ketel bátyádat hol hagytad? – kérdezte Árpád az ifjút.
– A túlsó part előtt – felelte a fiatal legény.
– Bizonyára ott éjszakázik – mondotta valaki.


Árpád nyugtalanul járt fel s alá a parton. Furcsállta a dolgot, hiszen jól ismerte Ketelt. Tudta, megkísérli a lehetetlent is. Igen bánta már, hogy ezt a könnyelmű játékot kitalálta. Legföljebb lemaradt – vigasztalta magát később. – El kell ismernie a fiú elsőbbségét. Hamarosan azonban nem várt fordulat következett be. Ketel lova, gazdája nélkül, nagy
nyihogással kapaszkodott ki a partra.
– Ketel a folyóba veszett! – kiáltott fel nagy fájdalommal a fejedelem. Hamarosan híre ment a seregben a szomorú esetnek. S noha Ketel családtalan, magányos ember volt, mégis sajnálta mindenki. A fehér szakállú, hosszú ruhás, vén táltosok hatalmas tüzeket gyújtottak, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be az égnek. A délelőtt még nagy-nagy örömben úszó sereg fölött eluralkodott a bánat.
– Rossz jel – mondotta aggódva az egyik vén. – Nagy veszedelem előtt állunk.
Amikor már a leölt ló utolsó darabja is a tűz martalékává lett, igricek kerültek elő, akik dalba szedték Ketel vezér szomorú lovaglását a hullámokon. Bizony sokan sírtak. Még a férfiak közül is… Hanem amikor már a vezérek a halotti tort akarták elrendelni, a tábor külső őrei közül az egyik vitéz félájult, elázott embert vonszolt a nagy tűz mellé.
– A parton találtunk reá. Talán még él – szólott.
– Hiszen ez Ketel! – kiáltott fel boldogan valaki.
Hatalmas kavarodás támadt erre! Mindenki látni akarta. A lobogó fáklyák fényénél hamarosan bebizonyosodott, hogy az ájult ember csakugyan Ketel, aki ló nélkül, egyedül úszott át a zavaros, megáradt folyón. A táltosok és a belső
szolgák azonnal gondozásba vették a vezért, s még nem volt éjfél, amikor magához is térítették.
– Hű Ketelem, derék vitézem! Hát vége a fürdésednek? – szólott nevetve, de nagyon
boldogan a fejedelem.
– Igen, Árpád uram – válaszolt a vezér. – Gőgös voltam, a fiút lekicsinylettem. Pedig ő lett az első! Hét pompás jószágot ajándékozok neki. De gonosz lovam levetett hátáról, s ezért kényszerültem küszködni egyedül a habokkal. Ó, gonosz jószág, kardommal szúrlak le!
– Már megtették, kedves Ketelem! Az ő teste lett az égő áldozat, amelyet érted gyújtottunk!
– Köszönöm, fejedelmem!
– Én is bátorságodat! Lám, ilyen kis „patakok” vannak Attila nagy királyunk földjén! – szólott nevetve Árpád.
– Légyen hát e folyóvíz neve: Ketel patakja – mondotta az egyik vén.
– Ha Ketel is úgy akarja – felelt rá mosolyogva a fejedelem, majd később hozzátette: – És hogy bátorságodnak örök emléke legyen, a környéket a legközelebbi vízig mind-mind neked adom. Így kapott nagy földet Ketel vezér… (De a fiút is megjutalmazták, tizenkét pár lovat ajándékozott neki a fejedelem, Ketel pedig hetet!) Azt a helyet pedig, ahol a folyón átjutott Ketel, Ketel-patak helyének, a vezér halála után Pataknak nevezték. (Róla kapta később a helység a nevét is.) És mivel a folyó partján épült hely, melynek később vára is lett, a kiáradt folyóvíztől gyakran sáros lett, elnyerte a Sáros előnevet is. A jobb parton a vár körül keletkezett nagyobb község lett Sáros-Nagypatak, a bal parton jóval kisebb falu épült, ez pedig SárosKispatak. Később a két névből keletkezett az immár napjainkban is használt Sárospatak.

Ajánlott Cikkek