Magyarság Nagyjaink Történelem

Legendák mondák Nagy – Magyarországból – Szent László forrása – Mátraháza legendája


Sok szép történet ismert Szent László királyunkról. Most a mátraházi vízfakasztás legendáját meséljük el.

borítókép : https://pannonpilgrim.hu/ Szent László herma

Még alig heverte ki az ország a belső pártvillongásokat, a sorozatos trónviszályokat, amikor máris újabb baj szakadt reá. A Moldvában és a Havasalföldön élő nomád kunok vad és kegyetlen lovascsapataikkal betörtek a keleti határokon. Amerre csak vonultak, raboltak, fosztogattak, nem kímélték az immáron békés földművelő magyarok házait, barmait, terményeit, sőt nemritkán az életét sem. Bizony, nagy elkeseredés lett úrrá az országon. Maga a Mátra-vidék is ugyancsak megszenvedte a kóborló kunok garázdálkodásait. Ebben az időben a daliás I. László ült a trónon, akit az egyház kegyességéért, valamint számos nemes tettéért később szentté avatott.

A hatalmas, szálfatermetű uralkodónak hamarosan a fülébe jutott a kunok támadása, garázdálkodása. Nem is tétlenkedett sokáig, hanem amilyen gyorsan csak tudott, hadat gyűjtött, és meg sem állt véle a Mátra aljáig. Mindez egy forró, tikkasztó nyáron történt, amikor az amúgyis vízben szegény Mátrában kiszáradtak a patakok, elapadtak a források. A Tisza és a Sajó igen messze volt ide, s a kecsketömlőkben hozott vizek bizony egykettőre elfogytak. Keserves és szörnyűséges napok következtek a kunok ellen induló magyar seregre! A tikkasztó, égető nap elől ugyan a Mátra erdeibe menekültek, de ott a hajnali harmatoknál más egyéb vizet nem leltek. Egyik vitéz a másik után betegedett meg, vagy éppen a szomjúság miatt kegyetlen kínok között érte a halál. Nagy gondba esett a király: mit tegyen most? Visszafordulni szégyellett, de ilyen
körülmények között nem merte a kunokkal fölvenni a harcot.
– Ha ez tovább is így megy, felség – fordult hozzá az egyik napon a nádorispán –, akkor mindannyian gonosz véget érünk! Térjünk vissza inkább a Duna mellé!
– Nem tehetjük, nádorispán uram – szólott határozottan a király. – Ha elvonulunk, a kunok tovább garázdálkodnak. Bízzunk az Istenben, hogy ad majd egy jó esőt.
De a nehezen várt felhők csak nem érkeztek meg. Ráadásul, ami kevés harmat volt is, hamarosan elpárolgott. Szomjúság gyötört embert, állatot, s nem kímélte az ellenséges kunokat sem. Búsult, szomorkodott a király, sajgott a szíve pusztuló vitézeiért. Még éjjel se jött miatta álom a szemére… Sokáig virrasztóit szellős sátrában, s magába mélyedve töprengett. Az egyik fülledt éjszakán azonban már a sátrában sem volt maradása László királynak.
Óvatosan, lassan, hogy még a testőrei se vegyék észre, elosont. Nekivágott, s mendegélt a nyári Mátra titokzatos rengetegében…


Hát, ahogy így bandukol az éj koromsötét csendjében, egyszer csak a vadon mélyén parányi fényt fedezett föl… Nagyon meglepődött, mert azt hitte, a kunok táborához érkezett. Igen bátor ember lévén, mégse fordult vissza…
Amint közelebb lopakodott, fölfedezte, hogy a fény egy kis kunyhóból szivárog ki. Rögtön tudta László király, hogy itt csak békés erdei ember élhet. Benyitott hát, és hangos istenáldással köszöntötte a kereszt előtt térdeplő gazdát.
Az pedig – egy nagy szakállú, ősz hajú ember – meglepődve hagyta abba az ájtatosságot.
– Ki vagy, te vitéz, aki éjnek évadján bódorogsz a veszedelmes vadonban?
– A magyar sereg egyik katonája – hangzott a király óvatos válasza.
– Nagy merészséget mívelsz, fiam – ingatta neheztelőn fejét az ősz ember. – Hiszen alig egy óra járásnyira van ide a kunok tábora. Jobb lesz, ha máris visszafordulsz.
– Köszönöm aggodalmad, derék öreg – szólott a király –, ám mégis nyugodt vagyok, mert az Isten óv engem, mivel igaz ügyet szolgálok.
– Jól mondod – bólintott az öreg. – A pogány kunok ellen küzdeni csakugyan igaz keresztény ügynek számít… Ám az óvatosság nem árt, hiszen minden magyar életért kár.
– Kár bizony – hagyta rá szomorúan a király. – Pedig naponta pusztulnak a vitézek a szomjúság miatt.
– Naponta pusztulnak? – csodálkozott az öreg. – Hát miért nem evvel kezdted?
– Ugyan miért mondád ezt, tiszteletre méltó aggastyán? Talán te tudnál rajtunk segíteni?
– Tudok bizony! – állott fel az öreg. – Nem azért vagyok immár ötven esztendeje a Mátra remetéje, hogy ne ismerjem a búvópatakok, a rejtett források helyét!
– Ó, engem az ég küldött hozzád! – kiáltott fel boldogan László. – Jer velem azonnal, szent életű atyám, s mutasd meg azt a helyet!
– Hogyne mennék! – egyezett bele Márton remete (mert így hívták az öreget) –, de elébb mondd meg, vitéz, kit tisztelhetek benned?
– Lászlónak hívnak.
– Akárcsak derék királyunkat!
– Igen… igen… – jött zavarba egy percre a király. – Én is e nevet kaptam a szent keresztségben… Csak most már siessünk, atyám!


És azután az éj csöndjében, amilyen gyorsan csak tudott menni az ősz remete, elvezette egy szikláig a királyt (akiről sosem tudta meg, hogy kicsoda).
– Ezt görgessétek el, és itt is ássatok! – mutatott oda a remete.
– Megtesszük, atyám. És áldjon meg az Úr jóságodért!
A király pedig visszasietett táborába, ahol maga mellé vett néhány, még jó erőben lévő vitézt, és nekiláttak az ásásnak a megjelölt helyen. Ő maga is ott forgatta szekercéjét a katonái között. Hát egyszer – épp amikor felkelt a nap – a király egyik ütése nyomán hatalmas sugárban tört elő a sziklából az éltető víz!
– Áldassék az Isten, áldassék a király! – hangzott fel a boldog kiáltás a magyarok ajkáról, majd határtalan örömükben térdre borultak.
– Keljetek föl, derék vitézek, s hozzatok gyorsan tömlőket!
És a szomjúságtól alélt sereg gyorsan életre kelt! Aki csak mozogni bírt, rögvest csobolyót, tömlőt hozott, hogy az éltető vízzel megtöltse. Nem múlt el egy nap sem, amikorra a magyar sereg minden edénye megtelt vízzel. Pár nap után aztán ember, állat új erőre kapott, s üldözőbe vehették a betolakodott kunokat… Hamarosan győzelem koronázta küzdelmüket. Azt a forrást pedig, ahol a király szekercéje a remete tanácsára vizet fakasztott, Szent László forrásnak nevezték el, s így hívják mind a mai napig… S aki pedig Mátraházán jár, ne mulassza el megtekinteni!

Ajánlott Cikkek