Gyereksarok Határtalanul Magyar Hírek Magyarság Tájak/korok Történelem

Legendák mondák Nagy – Magyarországból – Vásár Szvatoplukkal

Oldalunkon rendszeresen szeretnénk felelelveníteni nemzetünk regéit mondáit, mert ez is kultúránk része, és talán egy kicsit frissítően hat majd a napi rohanásban ha felidézzük ezeket a népi bölcsességekkel teli történeteket. Egy egy tájegység legendáit is jó felidézni, és talán lesz aki esténkét gyermekének felolvassa valamelyiket. Most a vásárt Szvatoplukkal történetét elevenítjük fel Wass Albert segítségével.

borítókép : https://www.maxpixel.net A fehér ló

Attila országának északnyugati részét abban az időben a morvák vallották magukénak mint országuk délkeleti gyepűjét. Egy szép napon magyarok követei érkeztek a morvák királyának, Szvatopluknak udvarába. Ajándékot hoztak neki. Többek között a gyönyörű, hófehér mént, arannyal hímzett nyeregtakaróval, aranyozott kantárral, drágakövekkel díszített nyereggel. Valóban királyi ajándék volt, Szvatopluknak nyomban megakadt rajta a szeme.
– Szomszédok vagyunk – mondta a magyar küldöttség szószólója –, uralkodónk, Árpád köszöntését küldi. Ha azt akarod, király, hogy jó szomszédok legyünk, fogadd el Árpád ajándékát. Ha nem fogadod el, ellenségek leszünk.
Rajtad múlik tehát, morvák királya.
– Mit kíván uratok, Árpád, cserébe az ajándékért? – kérdezte Szvatopluk gyanakodva.
– Mindössze egy tarisznyára való földet, egy bőrtömlőt vízzel töltve és egy nyeregtáskát tele fűvel – felelte a magyar.
Elcsodálkozott Szvatopluk a különös kívánságon, de kapzsi ember lévén már nyúlt is a pompás ajándék után.
– Vigyetek a földből, vízből és fűből, amennyit akartok – mondta kegyesen –, s akárki is legyen, aki küldött, mondjátok meg neki, hogy letelepedhet bátran. Délkeleti gyepűmön amúgy sem lakozik senki. Ajándékot pedig küldhet majd
máskor is! Kis idő múltával a magyarok elkezdték birtokba venni új hazájukat. Először csak néhány lovas jelent meg a morva gyepűn, majd egyre többen és többen érkeztek. Morva portyák, akik találkoztak velök, „ördög lovasainak” nevezték őket, mert hirtelen jelentek meg valahol, s éppen olyan hirtelen tűntek is el megint. Szvatopluk király egy idő múltával nyugtalankodni kezdett az újonnan érkezettek nagy száma miatt és követet küldött az „ördög lovasaihoz”.
Mikor emberei a magyar őr-portya parancsnoka elé vezették Szvatopluk követét, az megkérdezte:
– Te vagy az, akit Árpádnak neveznek?
A portya parancsnoka elnevette magát.
– Én csak száz lovasnak parancsolok – mondta –, nagy utat kell megtenned még, mielőtt a főtáborhoz érsz, jó ember!
Lovas vezetőt adott a király követe mellé a portya parancsnoka, s annak vezetése mellett hosszú órákon át lovagoltak újabb és újabb lovascsapatokkal találkozva, míg végül egy könnyű hadisátrakból álló táborhoz értek. Ekkor már nem volt egyéb kívánsága a morvának, minthogy kinyújtsa elzsibbadt lábait, egyék, igyék és pihenjen. A magyarok barátságosan megvendégelték őzsülttel és jó erős borral. Miután evett is, ivott is és pihent is a morva, odafordult ahhoz a magyarhoz, aki szemlátomás szerint a legrangosabb volt a vendéglátók között.
– Te vagy Árpád? – kérdezte a követ.
– Az én nevem Tuhutum – felelte a magyar –, én vagyok Árpád első töményének a zoltánja. Add át nekem az üzenetet, derék morva, és én eljuttatom azt urunkhoz, Árpád vezérhez, szóról szóra. Ennél tovább amúgy sem engedhetünk
be magyarok földjére – tette hozzá.
– Magyarok földjére? – pattant föl mérgesen a morva. – Mondd meg uradnak, hogy kotródjon innen azonnal. Nincs szükség rátok morva földön!
Haragos válaszra készült föl Szvatopluk követe, de harag helyett csak egy vidám mosoly jelent meg Tuhutum arcán.
– Túl sok bort ihattál, jó ember – mondta a zoltán jó szívvel –, vagy uratok nem tudja, mit beszél. Elfeledte talán, hogy miként adta el nekünk ennek az országnak a földjét egy fehér lóért, vizét drágaköves nyeregért és füvét aranyos
kantárért? Látva a követ elképedt arcát, barátságosan hozzátette még:
– Mióta világ a világ, jó ember, szomszédos népek mindég hadat üzentek egymásnak. Ajándék-lovat elfogadni békét és barátságot jelent, visszautasítani pedig háborút. Cserébe adni érte egy tarisznya földet, egy tömlő vizet és egy nyeregtáskára való füvet pedig azt jelenti, hogy békesség és jószomszédsági viszony kedvéért eladtátok nekünk a földeteket, vizeteket és füveteket. Rákvörös arccal pattant föl ültiből a morva, és megfenyegette öklével a
magyarokat.
– Megöljük azt a lovat! – rikácsolta. – Vízbe dobjuk a nyerget és fűbe a kantárt!
Tuhutum egykedvűen megvonta a vállát.
– Megtehetitek azt is – felelte barátságosan –, a mi ebeink eszik meg a lóhúst, a mi halászaink hálója húzza ki a nyerget, és a mi pásztoraink lelik meg a fű között a kantárt. A vásár megesett. A hegyeken innen Árpádé minden, a föld, a víz és a fű. S mondd meg az uradnak, hogy békében üljön, mert ha nem, még elveszítheti egész országát is. Márpedig mi rendszerint nem tesszük lábunkat olyan földre, ahol már megtelepedtek mások. Hazafele menet a morva követ megkérdezte magyar vezetőjét.
– Hány lovasotok van egy töményben?
– Tízezer – felelte készségesen a magyar –, s Árpádnak húsz töménye van, nem titok ez. Ti morvák okosan teszitek, ha tartjátok a békét. De Szvatopluk nem hallgatott a jó tanácsra. Bátor harcosok voltak a morvák, és nem ijedtek meg könnyen. A magyar túlerővel szemben azonban ott estek el, hősökhöz méltóan, a Duna folyó partján.

Wass Albert Magyar Mesék és Mondák könyvéből

Ajánlott Cikkek