Leventemozgalom, 1924-1945

Sokak számára a leventemozgalom nem jelent sokat, és nagyjából talán csak arra emlékeznek, hogy a második világháború végén a nyilasok a leventéket is bevetették az oroszok elleni harcokban, akik hazatérésük után – ha a hadifogságtól megmenekültek is… – nem számíthattak tisztességes bánásmódra…

Személyes tapasztalat, hogy a ’70-es években az akkori 50 és körüli korosztály tagjai – amikor ideológiai kérdéseken ment a vita – sokszor azzal a váddal vetettek véget a vitáknak, hogy a vitapartnerek „leleventézték” egymást. Azt meg senki nem említette, hogy az 1921. évi LIII. törvénycikk szerinti hatállyal a leventemozgalomban való részvétel kötelező volt! De akkoriban a levente a klerikális fasiszta csereszabatos alakja volt – megfelelve az akkori ideológiai irányvonalnak.

Fontos tudni a fent említett törvényről, hogy bár annak tárgyalását 1921-ben Vass József terjesztette be – Karafiáth Jenő pedig kiegészítette a Testnevelési Főiskola indításával, és a Nemzeti Stadion építésével -, mégsem kizárólag a leventékről szólt! Ez sokkal inkább egy mindent átfogó – a verseny- és tömegsportokat is magában foglaló – Sporttörvény volt! A végrehajtási rendelet csak 1924-ben jött ki (52000/1924. V.K.M.-rendelet), ami többek között tartalmazta

• A Testnevelési Főiskola elindítását,
• A Nemzeti Stadion megépítését,
• Játszóterek létesítését és fenntartását,
• Uszodák, fürdők létesítését és fenntartását,
• Testnevelési célokra alkalmas területek sport-célokra való átengedését,
• Minden, legalább 1000 munkaerőt alkalmazó kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági vagy hatósági üzem (gyár, vállalat stb.) köteles munkásai és egyéb alkalmazottai testnevelési szükségleteinek kielégítéséről (sporttér, fürdőhely, gyakorlóterem stb.) megfelelően gondoskodni.
• Szervezett iskolai tornaórák, és azok tanrendbe való illesztését,
• És az iskolarendszerből kimaradtak testnevelését oly módon, hogy ebben 21-ik életévének betöltéséig a nemzetnek minden férfitagja kötelezően részt vegyen.

Vegyük észre, ez a törvény a testnevelés oktatása, a tömegsport, a klub-szintű sportolás, valamint az akkor még nem létező – de a futballban két év múlva megjelenő – profi sportolói státusz kialakulásának alapja, nem is beszélve a magas szintű oktatás megszervezéséről, és a Nemzeti Stadion, illetve más infrastrukturális beruházásokról! És ezekhez a célokhoz forrásokat is rendeltek!

De vissza a leventemozgalomhoz! A leventékre vonatkozóan a következő pontok voltak a legfontosabbak:

A testnevelés mellett nagy hangsúlyt fektettek a fegyelemre és a valláserkölcsi nevelésre. Kétségtelen, hogy az alapvetően igazságtalan, és csak újabb feszültségeket generáló békediktátum katonai korlátozásainak kijátszására is alkalmas volt, ugyanis a fiatalok így egyfajta katonai kiképzést is kaphattak.

Klebelsberg Kuno, akkori kultuszminiszternek nem volt egyszerű dolga, amikor amellett a Testnevelési Alap mellett érvelt, ami a fenti elképzeléseket finanszírozni volt hivatott. Jobbról is, balról is támadták őt;

Gömbös Gyula azt ecsetelte, hogy a testneveleési törvény végrehajtása azért fontos, mert ezzel a „magyar faj” tökéletes embertípussá alakítható, míg balról Kéthly Anna a leventeegyesületeket munkásellenes szervezeteknek titulálta…

Pedig Klebelsberg a témában mondott beszédét ezzel fejezte be (amiből egyébként sme Gömbös, sem Kéthly gondolatai nem következnek!):

„Azt hiszem, hogy a nagy magyar tradíciók útját járjuk akkor, amikor az értelmi és erkölcsi nevelés mellé, mint egyenrangú tényezőt befogadjuk a magyar közoktatás és a magyar nemzetnevelés rendszerébe a testnevelést.”

Az előbb idézett felvetésekre pedig így válaszolt:

„Ne gondoljanak emögött semmiféle katonásdit. Itt semmi másról nincs szó, minthogy a falusi embereket rászoktassuk arra, hogy szabad idejük egy részét sportegyesületekben, megfelelő férfiak vezetése mellett töltsék el.”

Ez akkor lehet, hogy igaz volt, de pontosan tudjuk, hogy a törvény beterjesztésétől kezdve volt egyfajta vetélkedés, vagy ellenérdek a Honvédelmi Minisztérium és a Vallás és Közoktatási Minisztérium között. Nem tudni, hogy a béke kedvéért, vagy eleve így tervezték, de a leventemozgalom kettős irányítás alatt működött.

A felszínen nyíltan a kultuszminisztérium alá rendelt Országos Testnevelési Tanács (OTI) irányította, míg a rejtett katonai szervezetet a tanács tábornoki rangú társelnöke vezette.

A szakbizottság vegyesdandár-kerületenként egy kerületi testnevelési felügyelő, vármegyénként egy testnevelési felügyelő és járásonként egy testnevelési vezető elnevezéssel álcázott hivatásos tiszt közvetítésével végezte munkáját.

Az egyesületek gyakorlatain való részvételt a hatóságok a szülőkön kérték számon, és adandó alkalommal az elmaradásokért őket büntették pénzbírsággal vagy elzárással. A leventeoktatók gyakorta tényleges tisztek voltak, akik a katonaságnál megszokott gépies engedelmességet, fegyelmet várták el, és sokszor értelmetlen fizikai megpróbáltatásoknak tették ki a rájuk bízott fiatalokat.

A leventemozgalom nem feltétlenül volt népszerű, ezért vezetői, hogy vonzóbbá tegyék, a cserkészet néhány megoldását próbálták átvenni, majd – miután kitört a háború… – a militarista szellemnek ellenállni tudó cserkészetet magát is a Levente alá rendelték 1939-ben.

A honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. a leventekötelezettséget kiterjesztette az iskolai ifjúságra is a levente kiképzési kötelezettséget. A katonai előképzés 1941 nyarán nyerte el végleges szervezetét, amikor a kormányzó 1941. július 18-án rendeletileg, „Legfelsőbb Elhatározás” útján „az ifjúság katonás szellemű neveléséről és a testnevelés erőteljesebb végrehajtásáról” címmel szabályozta a kérdést.

Felállították a Honvédelmi Minisztérium VIII. Csoportját „a testnevelési és sport vonatkozású ügyek intézésére”. Mindebből az következett, hogy levente szervezet egyre inkább a hadsereg bujtatott kiképzőterepe lett.

Szálasiék hatalomra kerülése után behívták a 16 éves korosztályt is, 1944 legvégén pedig elhurcolták még a 14-15 éves fiúkat is. Teherva­gonokban, viszontagságos út után Németországba vitték őket, ahol német katonai kiképzésben akarták őket részesíteni. Erre azonban (szerencsére!) már nem maradt idejük.

Mi nem tudjuk – és nem is akarjuk megítélni – a leventemozgalom jelentőségét, ahogy azt sem, hogy mennyit adott, vagy vett el a benne résztvevőktől, ugyanakkor újra meg kell említenünk, hogy a mozgalom csak egy kis része volt egy sportot és testnevelést átfogóan kezelő, igen széles és erőteljes koncepciónak, ami – többek között – hozzájárult a második világháború lezárásáig a kimagasló magyar sportsikerekhez is!