Ma szponzornak mondanánk – a színész és a mecénás története 1924-ből
„Ezzel a kedvességgel örvendeztetett meg Endre barátom, amiért annyi csábító és kecsegtető ajánlat után is a Nemzeti Színháznál maradtam” – nyilatkozta Kiss Ferenc a Színházi Élet munkatársának abban az interjúban, ami a lap 1924 augusztus közepén megjelent száma hozott le. A továbbiakban a cikket idézzük:
Borítóképen: Kiss Ferenc a Peer Gynt motorcsónakon Nagy Géza sofőrrel
Reggel kilenc óra. Az Erzsébet-hid pesti oldalánál, a propellerállomás mellett kis víziépület négy virágos ablaka tekintget a budai és pesti partok felé. Az épület főbérlője: Peer Gynt. „Peer Gynt” nem Ibsen gyönyörű költeményének valamelyik megszemélyesítője, hanem karcsú, keskeny emberi alkotmány: motorcsónak.
Most reggel kilenc órakor Kiss Ferencet várja, aki mindennapos vendége a Duna tükrének a reggeli órákban.
Vitéz Kiss Ferenc – “Mindenért fizetni kell”
1912-ben érettségizett Székesfehérvárott, majd a Színiakadémia hallgatója volt. Harcolt az I. világháborúban, ezután 1918-19-ben a debreceni társulathoz, 1919-ben a Vígszínházhoz szerződött. 1919-től 1927-ig a Nemzeti-, 1927-1930 között a Magyar-, 1930-tól 1945-ig ismét a Nemzeti Színház tagja volt. 1937-ben örökös tagságot kapott.
1939. január 2-án a megalakuló Színház- és Filmművészeti Kamara elnöke lett. Emiatt 1941 és 1944 között szinte egyáltalán nem vállalt filmszerepet.
1944. október 20-tól a Nemzeti Színház igazgatójává, november 2-án a színházügyekért felelős kormánybiztossá nevezték ki. 1933-tól 1944-ig drámai és vígjátéki gyakorlatot, beszédtechnikát tanított a Színiakadémián, amelynek 1937-től 1944-ig igazgatója volt.
1944 decemberében Nyugat-Magyarországra, majd Németországba menekült, de az amerikai hatóságok kiadták Magyarországnak. 1945 novemberében a Népbíróság, mint háborús bűnöst nyolc év börtönre ítélte, amit le is töltött.
Ezután székesfehérvári vágóhídon dolgozott, majd Csalapusztán volt bérelszámoló, majd egy épülő istállónál éjjeliőr.
Ezt követően figuráns lett földmérőknél, ahol előlépett és üzletszerző és telekkönyvi szakértő lett. 1956 augusztusától játszhatott újra színpadon: 1959-ig a győri Kisfaludy, 1959 és 1964 között a szegedi Nemzeti Színházban szerepelt. 1961-ben vonult nyugalomba. 1971-ben Mindenért fizetni kell címen írta meg memoárjait.
Nagy Géza, a csónakház őre és a csónak soffőrje rendbehozta már Peer Gyntöt, kiül a deszkafeljáró elé és várja Kiss Ferencet. Mi is ott várunk vele együtt, öt perc sem telik bele és jön Kiss Ferenc.
— No Géza, rendben vagyunk? — kérdi és már gyorsan ugrik is be a csónakba.
— Kicsit hullámos lesz ma — mondja Géza és elfoglalja a soffőr helyét.
Kiss Ferenc meg a Színházi Élet munkatársa beülnek a csónakba, azután megindul a motor. Mint valami kecses vízisikló, úgy repül a csónak felfelé a Dunán a Margitsziget irányába. Közben Kiss Ferenc mesél:
— Legjobb barátom, dr. Gregersen Endre a motoroscsónak gazdája. Ő bocsájtotta rendelkezésemre, igénybe vehetem akkor, amikor tetszik. Nemcsak a csónakot, hanem az autóját is.
Ezzel a kedvességgel örvendeztetett meg Endre barátom, amiért annyi csábító és kecsegtető ajánlat után is a Nemzeti Színháznál maradtam.
Eddig az idézett cikk. Szóval így ment ez akkoriban; ha volt olyan mecénás, aki ragaszkodott a színészhez, és nem szerette volna, ha az egy másik társulathoz szerződik (nyilván a nagyobb anyagi lehetőségek okán!), akkor például ingyenes autó- és motorcsónak használatot biztosított kedvenc színészének.
Miért tartottuk fontosnak, hogy a témáról írjunk? Mert ez a fajta juttatási forma akkoriban bizony gyakorlat volt, és mert ez azt mutatja, hogy a kor színészeit bizony igen komoly rajongás vette körül!
