Magyar huszárok Schleswig-Holsteinben
Azon harcban, melyet a két egyesült hatalom, az osztrák és porosz, Dánia ellen folytattak, nekünk is jutott egy kis rész. A mi huszáraink is ott küzdöttek a dánok ellen, akikben elegendő vitéz ellenséget találtak; a huszárnak vitéz ellenségre volt szüksége, ha magát kitüntetni akarta.
Borítóképen: A magyar huszárok Schleswig-Holsteinben (forrás: Vasárnapi Ujság, 1864)
Erre a folyó harc alatt több alkalom adódott, s a huszár – ha bizonyos ügyök iránt nem is lelkesült, mint a német hadak –, mindig magával hordta azt a talizmánját, melyben az a büszke öntudat rejlent, miszerint magyar volt, és emiatt az ellenség előtt nem tágított. Ha eszmékért nem, hiúságból is jó katona volt a huszár.
Elismert dolog volt, hogy a magyar huszárság az élmezőnyben helyezkedett el a könnyűlovasság sorában, és a magyar huszár, ha kicsínosította magát, oly deli és takaros volt, hogy kétség támadt – vajon a szépsége vagy a vitézsége vált híresebbé? Talán mindkét csodás tulajdonsága szolgált okként arra, hogy minden európai nagyobb állam a magyar huszárság mintájára alakított huszárezredeket.
Ekkor már léteztek francia, angol és porosz huszárok is, akik kisebb–nagyobb mértékben megtartották öltözetünket. De azért a valódi huszár mégis a magyar volt, hiszen nevét is a mi nyelvünkből vették kölcsön.
A zord, csípős levegőjű Dánia, valamint a hóval és jéggel borított tájai különös ellentétben álltak a mi alföldünk rónáival, de a huszár a jég hátán is feltalálta magát. Képünk egy előőrsi jelenetet ábrázolt, amikor a megpihenő harcosok a következő ütközetre készültek, s köszörölték is a kardot, hogy a kemény acél úgy hányta a szikrát, mint annak az öreg huszárnak a szeme, aki fáradhatatlanul forgatta a követ.
Ha egyszer visszakerültek a szülőföldjükre, ha a harcfiakból békeszerető, csöndes öregekké váltak, gazdagodott a regék országa; volt mit hallani az unokáknak, amikor az öreg mesélte, miképpen verte egykor a dánt, miképpen űzte át az árkon és bokron – abban az átkozott dán országban ugyanis annyi tenger volt, hogy alig ugrottak ki belőle, mindig egy-egy tenger állt előtte – s mindenki tudta, hogy a huszár a vizet a csizmájában sem szerette.
