Magyar király Itália trónján – Luxemburgi Zsigmond itáliai koronázása
Luxemburgi Zsigmond, aki 1368-ban született Nürnbergben és 1437-ben halt meg Znaimban, az európai történelem egyik kiemelkedő alakja volt a késő középkorban. A német eredetű Luxemburg-ház tagjaként, IV. Károly német-római császár és Pomerániai Erzsébet fia, számos jelentős tisztséget töltött be élete során. Ő volt 1387-től Magyarország és Horvátország királya, 1411-től német király, 1419-től cseh király, és 1433-tól német-római császár.
Zsigmond uralkodása alatt számos történelmi esemény zajlott, amelyek döntően befolyásolták Európa történelmét. 1396-ban ő szervezte meg az utolsó összeurópai keresztes hadjáratot. 1417-ben kulcsszerepet játszott a nagy nyugati egyházszakadás felszámolásában, és ő kezdte meg a huszitizmus elleni harcot. Magyar királyként nevéhez fűződik Dalmácia elvesztése, fényes építkezések Visegrádon, Budán és Székesfehérváron, valamint a defenzívába vonulás az Oszmán Birodalommal szemben, amely magában foglalta a végvárrendszer kiépítését és előremutató törvényhozását.
Az oszmánok elleni döntő vereséget követően megalapította a Sárkány Lovagrendet a törökök elleni harcra. Utódja hiányában lánya férjét, a tehetséges Habsburg Albertet jelölte meg. Zsigmond több mint ötven évig viselte a magyar koronát, ezzel a magyar történelem második leghosszabb ideig regnáló uralkodója lett.
A művelt Zsigmond hét nyelven beszélt, társaságkedvelő volt és rajongott a lovagi tornákért. A pápai egyházszakadást lezáró, de a huszita háborúkhoz is vezető konstanzi zsinat egyik vezéralakja volt.
1431-ben Milánóban Itália királyává koronázták, és 1433-ban Rómában német-római császárrá. Az ünnepélyes koronázást követően fényes lakomával és lovaggá ütésekkel ünnepelték meg császárrá koronázását. Zsigmond élete és uralkodása döntő hatással volt a középkori Európa történelmére, különösen a politikai és vallási eseményekre.
