Felvidék

Magyar szlovák háború 1939 – előzmények

magyar–szlovák háború 1939. március 23-tól április 4-ig tartott, az első bécsi döntést követően a Felvidék keleti részén, a Jozef Tiso vezette első Szlovák Köztársaság és a Horthy Miklós vezette Magyar Királyság között a Magyarországhoz visszakerült Kárpátalja és a Szlovákia között húzódó határ nyugatabbra tolásáért.

1938. szeptember végén tárgyalások zajlottak a Párizs környéki békeszerződések revíziójára törekvő magyar és német, továbbá az 1919-es háború során elveszített területet visszaszerezni akaró lengyel vezetés között a Csehszlovákia elleni fellépésről. Magyarország 200 000–350 000 fős gyengén kiképzett és felszerelt embert mozgósított a Szlovákia és Kárpátalja között húzódó határa mentén Adolf Hitler Csehszlovákia elleni fellépésével egyidőben. A müncheni egyezmény után a magyarok nem indítottak támadást a csehszlovák határon.

A magyar erők állítólag a tüzérségi lőszereket csak 36 órás készenlétre tartották, miközben a csehszlovák hadsereg nem csupán nagyobb létszámú, jobban kiképzett és felszerelt volt a magyarnál – az ellentét a fejlett cseh hadiiparnak és a trianoni béke korlátozó rendelkezéseinek köszönhető –, hanem 2000 kisebb méretű beton ágyúállást épített ki a határ mentén.

Kozma Miklós magyar belügyminiszter fegyvereztette fel a rongyos gárdát, amelynek egységei beszivárogtak a Dél-Felvidékre és Kárpátaljára. Ez a háborús helyzet a második világháború nyitányaként egész Európát is lángba boríthatta volna. Német és olasz szemszögből nézve ez idő előtti lett volna, emiatt a német és az olasz vezetés nyomást gyakorolt a magyar és a csehszlovák kormányra, hogy vitájukban vessék alá magukat egy nemzetközi döntőbíróság ítéletének Bécsben.

A döntőbírósági ítélet értelmében 1938. november 2-án Csehszlovákia kénytelen volt átengedni területéből 11 927 km²-t, zömében Csehszlovákia (pontosabban az akkor már autonóm Szlovákia) déli részét Komárommal, Érsekújvárral, Galántával, Losonccal, Rimaszombattal, Rozsnyóval és Kassával együtt, benne Kárpátalja déli részével (Ungvár, Munkács, Beregszász környéke).

Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84%-a volt magyar és kb. 10%-a szlovák. (Az 1930-as – vitatott hitelességű – csehszlovák népszámlálás szerint a magyarok aránya itt 57% volt.

Az első bécsi döntés ítéletével egyik fél sem volt teljesen elégedett, 22 határincidens követte 1938. november 2. – 1939. január 12. között, ezek folyamán 5 csehszlovák vesztette életét, 6 pedig megsebesült. 1939. január 6-án került sor a legerősebb, páncélosokkal kísért csehszlovák támadásra Munkács ellen.

Szlovákia miniszterelnöke, Jozef Tiso Berlinben, 1939. március 13-án találkozott Adolf Hitlerrel, Joachim von Ribbentroppal, Walther von Brauchitschcsel és Wilhelm Keitellel. Hitler teljesen világosan értésére adta a szlovák vezetésnek, hogy ha nem nyilvánítják ki azonnal Szlovákia függetlenségét a Harmadik Birodalommal szövetségben, ő szabad kezet ad a magyaroknak az ország jogos bekebelezéséhez. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta függetlenségét, erre válaszul Hitler deklarálta, hogy a nyugtalanság Csehszlovákiában veszélyt jelent a németek biztonságára, ezért csapatokat küldött Cseh-Morvaországba, amelyek ellenállás nélkül megszállták az országot.

A szlovákokat meglepte, hogy a magyarok már 1939. március 15-én elismerték új országukat, ez azonban nem jelentette azt hogy a magyarok elégedettek voltak a Magyarország és Szlovákia között húzódó határral. A szlovákoknak az alapjában véve hatástalan 20. gyalogsági hadsereg határőrző egységével kellett visszavernie egy magyarországi betörési kísérletet, elfoglalva az Ungvárral szemben fekvő 212,9 m magas hegyet.

A Kárpátaljával szomszédos szlovák területen lévő Felsőnémeti és Alsónémeti községeket magyar részről lövések és bombatámadások érték- amelyek a szlovák oldalon 13 halálos áldozatot követeltek. Ezután a szlovák fél panaszt tett a németeknél, hivatkozva a Hitler Szlovákiának tett homályos védelmi ajánlatára. 1939. március 14-én a Magyar Külügyminisztérium közölte Németországgal, hogy mi csak Csehszlovákia belföldi adminisztratív felosztásaként akartuk átlépni a határt. Mivel az még nem volt nemzetközileg elismert határ, szükséges lenne pontosan meghatározni, most hogy Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz.

Magyarország térképet mellékelt, javasolva hogy az új határvonal húzódjon néhány 10 km-re Ungvártól Szobránc felett, aztán fusson északon majdnem a lengyel határig.

A magyar igény részben arra alapozott, hogy a ruténok nem szlovákok, és volt egy jól körülhatárolható ruténok-lakta terület Északkelet-Szlovákiában. Azonban annak a feltételezésnek, hogy a ruténok talán előnyben részesítik a nem szláv magyarokat a szlovákokkal szemben, nem volt bizonyítható alapja és ellentmondott neki az is, hogy létrejött egy rövid életű, független Kárpát-Ukrajna. Igaz, a magyaroknak sokkal gyakorlatiasabb indítékaik is voltak: Ungvár a határhoz való közelsége miatt, és a kulcsfontosságú Lengyelország felé vezető vasútvonalak szintén a határhoz való közelségük miatt nehezen védhetők.

Magyarország ki akarta terjeszteni a hátországot, biztonságos távolságra nyugati irányban az Ung folyó völgye vízgyűjtő területétől. Berlin hozzájárult, hogy a szlovákok és a magyarok megállapodjanak a határmódosításban.

1939. március 18-án a szlovák vezetők Bécsben vonakodva aláírták a szlovák – magyar határkijelölő bizottság megállapodását. A csaták abbamaradtak, mind a két oldal megbarátkozott a helyzettel, és 1939. március 22-én a határkijelölő bizottság befejezte a munkáját.

Ajánlott Cikkek