Magyarok, akik nélkül nem győzhetett volna Garibaldi
„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – a mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt.
Borítóképen: A volturnói csata
Négy magyar szabadságharcos utazott 1860 májusának egy éjjelén azon a Genovából kifutó két gőzösön, melynek fedélzetén mintegy ezer emberrel vágott bele Giuseppe Garibaldi elképesztő, senki által nem támogatott tervébe,
hogy partra száll és elfoglalja a szicíliai és a nápolyi kettős királyságot. Lőszerük egyelőre nem volt. Viszont volt egy Türr Istvánjuk, aki nélközhetetlen szereplője lett egy még elképesztőbb ötlet megvalósításának.
A magyar emigránsok tisztában voltak azzal, hogy az olasz és a magyar kérdés összefügg: ha a birodalom meggyengül, az a magyar önállóság helyreállításának az ügyét is segítheti.
Mivel a Piemonti–Szárd Királyság eleve rokonszenvet mutatott a magyar üggyel kapcsolatban, s fölismerte azt, hogy a magyar függetlenség megteremtésével az egységes Olaszország ügyét is sikerre viheti, 1859-től kezdve folyamatos, élő kapcsolat áll fenn a piemonti udvar és a különböző magyar emigráns csoportok között. Már 1859-ben, Lombardiában felállítanak egy magyar légiót részben magyar emigránsokból, részben olyan császári-királyi katonákból, akik magyar ezredekből szöktek át a túlsó oldalra. Sőt, az Ausztriával kötött békeszerződésbe még azt is belevetetik, hogy akik ezek után visszatérnek Magyarországra vagy a birodalom területére, büntetlenséget élveznek, ilyen módon is vigyáztak rájuk.
Teleki Sándor gróf, aki Petőfi nagy barátja volt, meg is sebesül ezekben az 1859-es harcokban. Ekkor Garibaldi saját kezű levelet ír neki, amiben az áll, hogy „Magyar vér omlott Itáliáért, az Ön vére, minden jót és felgyógyulást kívánok, az Ön Garibaldija”.
Giuseppe Garibaldi nevét azért is érdemes megemlíteni, mert az olasz egység megteremtésének adódott egy másik lehetősége is azon túl, hogy nemzetközi konfliktus útján érik el. Ez a „forradalmi” vagy „demokratikus” út. Ezzel próbálkoztak 1848–49-ben, Garibaldi ennek az útnak a képviselője volt. Ő ott volt ebben a szabadságharcos időszakban a Római Köztársaság katonai vezetői között, majd kalandos körülmények között kivágja magát erről a területről. Garibaldiról elmondható: ahol dörögtek a fegyverek, ott ő mindig megjelent. Neki nagyon élénk kapcsolatai voltak a magyarokkal.
Garibaldi megtehette azt, amit a piemonti-szárd kormány nem tehetett meg: forradalmi mozgalmakat robbantott ki, és olyan expedíciókat indított el, melyek mellé nem állhatott oda hivatalosan egyetlen legitim kormány sem.
1860 tavaszán döntő pillanat jött el: Szicíliában, ami a Nápoly–Szicíliai Kettős Királyság része, évek óta folyamatos volt az elégedetlenség a fennálló, korrupt és elnyomó Bourbon-kormányzati rendszerrel. 1860 áprilisában itt ki is tört egy felkelés.
1860 májusában, az 5-éről 6-ára virradó éjjelen Genova mellől, egy Quarto nevű városkából az éj leple alatt Garibaldi elindult, két gőzhajón mintegy ezer önkéntessel, azzal a szándékkal, hogy partra szállnak Szicíliában.
Az akció olyannyira lehetetlen küldetés volt, hogy akár bohózatot is lehetett volna belőle írni, fegyverük semmi, a martalócok ugyanis, akikkel fegyverekkel üzleteltek, végül nem szállították le a fegyvereket…
A gőzösök fedélzetén négy magyar volt. Az egyikük a már említett Türr István, a másik Tüköry Lajos volt honvéd főhadnagy, aki ekkor már megjárta a krími háborút, ahol a török hadseregben őrnagyi rangot ért el, rajtuk kívül ott van egy magyar származású orvos, Goldberg Antal, illetve egy Lajoski Vencel nevű közkatona is.
Türr ekkor már a szárd-piemonti hadsereg ezredese. Bár ez az expedíció nem hivatalos, ő felveszi az egyenruhát. Garibaldinak az az ötlete támad, hogy Talamonéhez közel van egy Orbetello nevű erőd, amelyben egy piemonti ezred állomásozik, s megbízza Türrt, próbálja meg rávenni az erődparancsnokot, adjon némi lőszert az expedícióhoz. Ehhez elvileg hadügyminiszteri vagy uralkodói engedély kellene…
A csapat partra száll Orbetellónál, Türr pedig felveszi díszegyenruháját. Előadja a parancsnoknak, hogy ez egy „nagyon titkos” küldetés, még az utasítások is olyan titkosak, hogy ő sem olvashatta el. Akadt viszont egy kis probléma az utánpótlás biztosításával, így Türr, aki megkéri a tábornokot, hogy ugyan méltóztasson vagy ezer puskára való lőszerrel ellátni őket.
Ahogy a lőszert bepakolták, már indulnak is tovább, mielőtt kiderülne turpisság, melyből aztán valóban nagy botrány lesz…
Az erődparancsnokot letartóztatják és fogságra ítélik. Őt majd csak a nápolyi és szicíliai királyság bukása után fogják Türr kérésére szabadon engedni. De a lényeg az, hogy most már van puska, ember és lőszer. Május 11-én érik el Marsala városát, ahol a környéken ugyan járőröznek a nápolyiak, ám a kikötőben angol hajók is vannak.
Garibaldiék egyik hajója rögtön homokpadra fut, ám gyorsan intézni kell a kiszállást. A nápolyiak nem mernek lőni a gőzösökre, mert attól tartanak, hogy az angolokat találnák el. Így sikerül a „marsalai ezernek” partra szállnia, ők azonnal meg is indulnak a sziget belseje felé.
Május 15-én vívják első ütközetüket egy Calatafimi nevű településen. Itt egy teraszos művelésű területen áll velük szemben háromszoros túlerőben a nápolyi-szicíliai sereg egyik egysége. Mégis, az időközben hozzájuk csatlakozott önkéntesekkel a tettrekészségtől duzzadó felkelők kiverik több teraszról is az ellenséget, s így szabaddá válik előttük az út Palermo, a sziget fővárosa felé.
Palermót is sikeresen elfoglalják, pedig a városban is többszörös túlerővel találják magukat szemben.
Szeptemberre már Capua környékén állnak a csapatok. Addigra elfoglalják Nápolyt, melyet jöttükre a Bourbon-csapatok teljesen kiürítenek – ami egyébként érthetetlen –, és a királyi udvar is elmenekül.
Garibaldiék célja Capua elfoglalása. Indítanak is oda egy kisebb expedíciót és sikerül is a Volturno folyónál hídfőt létesíteniük, ám néhány napon belül kiszorítják őket. Úgy tűnt, itt a vége Garibaldi akciójának, ám amikor kezdett a csata válságossá alakulni, Garibaldi üzent a tartalékért. Megörült, amikor meglátta a Türr által vezetett, éppen beérkező dandárt. Azt mondta: „Na, végre, itt vannak a mi drága magyarjaink! Űzzétek el ezeket a gazfickókat!” – és rámutatott a nápolyi csapatokra.
Türr pedig dandárjával, annak soraiban akkor már egy 200 fős magyar légióval, helyreállította az arcvonalat.
Sikerült megóvni tehát Garibaldiék eredeti pozícióját, s a túlerőben levő ellenségre olyan mértékű vereséget mérni, hogy újabb támadással már nem is kísérletezett. A hadjárat befejezését a piemonti-szárd királyság beérkező erői végezték el.
Bár egy hosszú folyamat volt még, amíg a teljes egység létrejött, a döntő lépést a nápolyi–szicíliai királyság megszerzése jelentette. Ebben pedig Garbaldinak és a Garibaldi oldalán harcoló magyaroknak, akik vezető pozícióban és közkatonaként is küzdöttek, óriási szerepük volt.