Magyarság Történelem Világ

Magyarok – oszmán, török szemmel

Magyarország egy részének 150 éves megszállása, illetve az ettől még sokkal nagyobb időszakot felölelő küzdelem nem csak bennünk hagyott mély nyomot, hanem az oszmán-törökökben is. Ezért különösen érdekes, hogy ők hogyan látnak, láttak minket!

Borítóképen: A törökké vált Pécs, Simontornya és Siklós a visszafoglalás idején, 1686-ban. Egykorú rézmetszet.

Kicsit nehéz forrásokat találni, mert a törökök (maradjunk ennél az egyszerű, ámde kissé pontatlan megnevezésnél) alapvetően nem nagyon foglalkoztak a területükön kívül eső világgal. Helyesebben kissé leegyszerűsítették a dolgot, mert nem nemzeti, etnikai, hanem vallási alapon osztották fel a világot:

A világ általuk kormányzott része – ahol a szent vallási törvény (seriat) van érvényben – „az iszlám háza” (dárüliszlám). A világ többi része „a háború háza” (dárülharb), mivel folyamatos háborús fenyegetésnek van kitéve.

Az iszlám tanítása szerint ugyanis a muszlimok egyetlen közösséget alkotnak, és az a feladatuk, hogy az igaz vallást az egész földön uralomra juttassák, azaz a „háború házát” az „iszlám házává” változtassák. Nos, ezt a tényt nem kell aktuálpolitikai ruhába bújtatni, itt és most a török ellen vívott időkről van szó, amikor nagyhatalmú császáraik fegyveres hódításokkal igyekeztek érvényt szerezni vallásuk parancsának.

Kezdjük a megnevezésünkkel! A törökök madzsarnak neveztek meg, a lakosságra pedig a magyar pogányok, vagy magyar átkozottak (Ungurusz kefereszi, Ungurusz meláini) volt a kifejezésük. A madzsar területi elnevezésként is szolgált, így a Felső-Magyarországon kreált „Középső Magyar” Királyságot Orta Madzsarnak, a Felvidéket pedig Jukaru Madzsarnak hívták.

Területi elnevezésként azonban sokkal jobban kedvelték a latin hungarus átvételét, az Unguruszt, amely a modern török (szak)irodalomban, illetve forráskiadásokban jobbára Üngürüsz vagy Engürüsz formában jelenik meg.

1541 előtt egyértelműen a középkori magyar állam megnevezésére szolgáltak, utána pedig az egyre zsugorodó Magyar Királyságot jelölték velük. Ezzel szemben Erdélyt következetesen Erdelnek vagy Erdel vilájetinek, Erdélyországnak titulálták, ezzel is kiemelve annak különállását.

A hódolt területnek nem volt önálló neve, azt az aktuális pasaságokról nevezték el, s a birodalom és az iszlám világ részének tekintették.

Ebben azonban nem volt tökéletes egyetértés a korabeli tudósok között, ugyanis a 17. század jeles földrajztudósa, Ebu Bekr bin Behrám Dimiski tud az országrészekről (Felső- és Alsó-Magyarország, Szlavónia, Horvátország, sőt Batthyány-, Nádas­dy, Zrínyi-ország), s szerinte Erdély „Hungáriának egy része”.

A helyi oszmánok természetesen tisztában voltak a tájegységek, sőt a hajdani – vagy még fennálló – vármegyék elnevezésével is. Az általuk lakott települések neveként jobbára megtartották a régi magyar neveket, illetve, ha először szláv alakban találkoztak velük – amire jó esély volt, hiszen a hódítók java része délszláv származású volt –, akkor inkább azt használták.

Így lett Székesfehérvárból Isztolni Belgrád, Budából pedig Budun.

Evlia Cselebi, a 17. századi török utazó valóságos Édenkertről beszél – a török irodalomban Irem kertje –, amit nem tarthatunk csupán nyelvi játék eredményének (Pécset nevezték pl. Irem-i Sziremnek – a Szerémség Irem kertjének): a jeles útleíró műve több pontján felsorolja az általa látott és Irem kertjéhez hasonlított tájakat – mindössze ötöt –, s Pécs mindig közöttük van.

A hódítóknak tehát az ország gazdagsága, éghajlata, természeti kincsei tetszettek különösképpen, s bár csodálattal adóztak az épített értékeknek is, mégsem becsülték azokat sokra: a nyugati utazók leírásaiból jól ismert a pusztuló középkori városok képe…

A magyarok múltjáról kialakított kép persze az idők során változott. Először a muszlim mitológiában Seddád királyához kötött, Magyarországon megtalált kardra vonatkozó történetet jegyezték fel, amely egyfajta jogigényt fejezett ki országunkra.

1529-ben Ibrahim pasa nagyvezír bemutatta a dívánban a magyar koronát, mely szerinte eredendően Nusinreván (azaz II. Hoszrau) perzsa királyé (Kr. u. 531–579) volt. Az elmélet azután gyorsan fejlődött, 1543-ban már azt állítják, hogy a korona Nagy Sándortól került a híres Szászánida uralkodóhoz s onnan a magyarokhoz.

Az 1650-es években pedig Evlia Cselebi szerint a korona Hósang sahé, az iráni mitológia első koronás királyáé volt, tőle került a fentebb említett királyokhoz. E koronatörténetek végső soron azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy;

E nagy legitimációs erővel bíró tárgy keletről – a „muszlim világból” – származott, ráadásul a magyarokhoz másodjára Szulejmán szultán kezéből került, s ezért a Habsburgok jogtalanul birtokolják.

Az igazságot egyébként a mai napig nem tudjuk, annak ellenére sem, hogy a legkülönfélébb elméletek vannak „forgalomban”, de alapvetően még ma is az a nagy kérdés, hogy honnan származik a korona, és ezt – minden kétséget kizáróan! – még senki nem bizonyította.

De milyen volt a magyar nép megítélése? „A magyarok a Don partján lakó tatárok közül jöttek” – írja Ebu Bekr bin Behrám Dimiski a 17. század végén, de a tatár kapcsolatot már a Tarih-i Ungurusz szerzője, Mahmud terdzsümán is említi a 16. század közepe után: szerinte a magyarok ősapjának, Hunornak a tatár kán lánya volt a felesége.

Fontos tudni, hogy a tatár-magyar rokonságot maguk a tatárok is ismerték, hiszen Mihály havasalföldi vajda szerint a nála járt tatárok így nyilatkoztak a magyarokról:

„Miért harcolnánk mi a magyarok ellen, hiszen mi rokonok vagyunk és azonos nemzetségből, a szkíták nemzetségéből származunk.”

Nos, azért erre a kijelentésre a későbbi történelem rácáfolt, ugyanis a tatárok erdélyi betörései rendszeresek voltak, amíg az Orosz Birodalom nem kebelezte be területeiket.

Evlia Cselebi egészen más történetet mesél el a magyarok eredetéről: a perzsa mitológia Menucsehr nevű királyának négy, hazájából menekülni kénytelen fia ala­pított államot a Kárpát-medencében. Tehát a magyarok perzsa származásúak, és szerinte bizonyíték erre, hogy Hósang sah dagesztáni sírján a magyar Szent Korona rajza látható.

A magyarok keleti származásának tudatosítása mindenesetre valamiféle hidat épít törökök és magyarok közé, ami némiképp enyhíti a keresztény–muszlim szembenállást.

Kemálpasazáde 16. század eleji krónikájában a magyar király „az első helyet foglalta el az erős hadsereggel bíró gyaur országok fejedelmei között”, mert erős hadsereggel rendelkezik, és hiába a körben ellenséges népek, azokat rendre legyőzik.

Evlia Cselebi a 17. század közepén a magyar konyhát dicséri, és megállapítja, hogy a magyar harcosok öltözete, és felszerelései, valamint lovakhoz való viszonyuk éppen olyan, mint a törököké. Ezen túl pedig „foglyaikat nem kínozzák úgy, mint a németek, és éppúgy forgatják a kardot, mint az oszmánok”.

Ebu Bekr bin Behrám Dimiski is kitér az ételekre és a németekre, amikor azt írja, hogy a magyarok „keveset esznek és undorodnak attól, hogy a nemcsék [azaz a németek] módjára oly sokat egyenek és igyanak, mint a marhák; emezek az ő szokásaikat önmagukéval ellentéteseknek találták és éhenkórászoknak csúfolják őket”.

Azt lehet tehát mondani, hogy a magyarokról kialakult kép fokozatosan javult, de azért mindig voltak, akik felhívták a figyelmet arra, hogy a magyarokkal vigyázni kell. Ez nem volt felesleges figyelmeztetés, mert a törökök mégiscsak magyar területeket foglaltak el, és a magyarok – mint azt történelmünk mutatja – soha nem adták fel a török elleni harcot.

„Természetük izgága és haragtartó. Bosszúálló és nyers nép. Legtöbbjük gazdag és pénzsóvár <…> Látszólag jó barátok, de nem nyíltszívűek, szavuknak nem lehet hinni” – írja Ebu Bekr bin Behrám Dimiski, amivel szépen összecsengenek Szinán pasa nagyvezír szavai a 16. század végén: „Ezek a magyarok furcsa, köpönyegforgató átkozottak.”

A mai pozitív magyarságkép, amely a korábbi, konfliktusokkal terhes török hódoltság korszakát megszépítette, a 19. századi nemzeti ébredés időszakában, a modern török nemzet születésének jegyében alakult ki a török társadalomban. A magyar és lengyel emigránsok, akik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után az Oszmán Birodalomban találtak menedékre, ha­mar beilleszkedtek új környezetükbe.

Azt nem mondhatjuk, hogy ez egy előzmények nélküli folyamat volt, hiszen – ahogy láttuk az idézetekből! – mindig is keletinek, és mindig is a németeknél jobbnak láttak minket – azzal együtt persze, hogy véres harcokat vívtak eleinkkel!

Ajánlott Cikkek