Majdnem elfeledve: a határjárás hagyománya

A határjárási szokások egy része a hajdani földkultusz maradványaként fennmaradt. A Földanya iránt minden nép mély tisztelettel viseltetett. Őseinkről már egy görög író, Theophylaktos megjegyezte: „tisztelik és énekkel dicsérik a földet“. A földtisztelet apró töredékei a hagyományokban és szokásokban még sokáig megmaradtak.

Borítóképen: Zalaegerszegi határjárók (forrás: Uránia, 1904)

Például sok helyen a gyermeket születésekor a földre helyezték, hogy megtisztuljon.

Aki tavasszal először hallott mennydörgést, földre vetette magát és ide-oda hengergett, abban a hitben, hogy így elkerülheti a derékfájást az év során. A haldoklókat gyakran a szoba földjére fektették, hogy könnyebben haljanak meg. Egyes betegségek – például szemverés vagy torokfájás – esetében földdel próbálták gyógyítani az érintettet, mert úgy vélték, hogy a föld magába szívja a betegséget.

Szinte minden kultúrában úgy tartották, hogy a földnek gyógyító ereje van, és a nagy bűnök elkövetése esetén tisztító hatással bír. Ennek a tiszteletnek különböző szertartásai alakultak ki, amelyek nyomai a határjárások során is felfedezhetők voltak. A nemzeti joghagyományok különösen a földbirtokok adományozásával összekötött beiktatási ceremóniákban tükröződtek vissza. A földadományt nyert birtokost az iktató királyi ember (homo regius) kézen fogva vezette be birtokába, néhány lépésnyire, miközben földet adott a kezébe. Az okiratok ezt többször megemlítették, különösen perek esetében, amikor a birtokjogok igazolása volt a cél.

A birtokhatárok bejárása is földdel kapcsolatos szertartások kíséretében történt. Az akkori törvénykönyv, a Corpus juris ap. jurum így rendelkezett:

„Határjárások és kiigazítások alkalmával annak, akinek bírói ítélet folytán le kellett tenni az esküt, a peres föld helyszínén ásott gödörbe köldökig be kellett állnia s fedetlen fővel és mezítláb, jobb kezében darab földet feje fölött tartva, kellett a bírósági személy által elibe szabott esküt elmondani, hozzáadván a szokásos esküszöveghez: hogyhapedig hamisan, csalárdul tette volna, ugyanazon föld nyelje el; soha se magas, örökösei semmi hasznát ne lássák, hanem haszon és gyümölcsözés helyett tövist és bojtorjánt teremjen.“

A földbe ásást vagy süllyesztést büntetésként alkalmazták tatár, moldvai és germán területeken. Ez a szokás az ősi pogány földkultuszból maradt fenn.

Az idő múlásával a határjárási szertartások ősi pogány elemei fokozatosan elmaradtak, és csak a gyakorlati, szükséges részek maradtak meg. Számos korabeli dokumentum maradt fenn a határjárásokról. Ha egy birtokos örökös nélkül halt meg, vagy hűtlenség miatt elveszítette földjét, a birtok királyi adománylevél kíséretében új tulajdonoshoz került. Az új birtokot átadás előtt bejárták, vagyis a határvonalakat megkerülték. Ugyanez volt az eljárás, ha valaki pontosítani kívánta birtoka méretét, vagy perben állt szomszédaival a határvonalak miatt.

Ezekben az esetekben összehívták a szomszédos birtokosokat, és egy királyi megbízott vagy káptalan képviselője végigjárta a területet. Ha szükséges volt, megújították a régi határjeleket vagy újakat állítottak fel, és így pontosították a birtokhatárokat. Ha az új határok ellen senki nem emelt kifogást, a területet hivatalosan az új birtokos tulajdonaként ismerték el. Erről bizonyságlevelet állítottak ki, és bizonyos esetekben jelentést küldtek a királynak.

A községek is rendszeresen körbejárták határaikat, hogy megóvják azok kiterjedését. Ez a szokás egészen az 1900-as évek első feléig fennmaradt.

Tavasszal, Szent György nap táján a szomszédos községek elöljárói körbejárták a határjeleket, és ahol szükséges volt, kompokkal (földhányásokkal) vagy fákkal jelölték ki az új határokat. A Göcsej vidékén a határjelölő fákat a község egyik embere háromszor gyorsan megütötte botjával vagy baltával, és ez számított érvényes határjelölésnek. Később keresztalakban megfaragták a fa törzsét, és ha már volt rajta régi jelölés, minden alkalommal új vágást készítettek. Az idő múlásával egyes fák teljes törzsükön össze-vissza voltak faragva a sok határjelölés miatt.

Bár a határjeleket minden évben ellenőrizték, az állandó határok mégsem voltak teljesen rögzítettek, mivel egyes községek igazságtalannak tartották a határok megállapítását. Ezért az elkövetkező évben igyekeztek kedvezőbb módon módosítani azokat, ha kellett, akár erőszakkal is.

A határjárások gyakran vitákhoz és gyűlölködéshez vezettek, és hivatalos jegyzőkönyveket nem készítettek. A megegyezések teljesen szóbeliségen alapultak, és ha a határjárás barátságosan zajlott, áldomással zárult.

Idővel ritkább időközökben tartották, általában 2–5 évente, és néhol már csak szokásból mentek ki, akár zeneszó kíséretében. Egyes helyeken kellemes délutáni kirándulásként kezelték a határjárást. A község határának csak egy részét járták be, és a határjelek megerősítése érdekében egy legényt a földre fektettek, majd három-négy pálcacsapással „megjelölték“.

Egy elbeszélés szerint egy portyázó török csapat a várostól 4 kilométernyire fekvő Besenyő faluig jött s ott a hegy alatt táborozott. A város lakossága a fenyegető veszély láttán cselhez folyamodott. Az emberek, fiatalok és idősek egyaránt, összegyűltek, és éktelen lármát csaptak, egész éjjel járták az utcákat síppal, dobbal és trombitával. A török csapat, amely az ellenállókat nagy tömegnek hitte, megrémült és visszavonult.

A hagyomány szerint ez a szerencsés megmenekülés és győzelem adott alapot a zalaegerszegi különleges határjárási szokásnak, amelyet az évszázadok során továbbra is gyakoroltak.

A szokás egykor így zajlott: a nagyszombati feltámadási körmenet befejezése után megkezdték az előkészületeket, majd este 10–11 óra között nagy zajjal, dobolással és sípolással összegyűltek a városháza előtt. Itt vezetőjük, a kapitány, utasításokat adott a résztvevőknek. A kapitány általában egy öreg pásztor volt. A csapat tagjai puskát vittek a vállukon, kalapjukon pedig puszpáng ágakat viseltek. Mindenki saját magának gondoskodott a fegyveréről.

Amikor éjfélkor megkondultak a harangok, a határjárók bevonultak a templomba, ahol az oltár körül sorakoztak. A pap imát mondott, majd a kapitány név szerint szólította az egyik határjárót, aki térdre ereszkedett és imádkozott. Ezalatt előhozták az oltár mellől a régi zászlót, amelyet minden alkalommal használtak. A hagyomány szerint ezt a zászlót egykor a törököktől vették el, és az idő múlásával jelentősen megkopott.

A zászló rúdjára erősített végén egyik oldalon a következő szavak voltak olvashatók: „Stephane, ora pro nobis!“, míg a másik oldalon: „Emerice, ora pro nobis!“.

Miután a pap megáldotta a regimentet, a csapat elindult a hajdani csata helyszínére, miközben a feltámadási éneket énekelték. Itt a vezér ismét elmesélte a határjárás eredetét, majd vezényszóra sorba rendeződtek, végül sípolás és lövöldözés közepette elindultak a szőlőhegyekbe.

Hajdanán ide-oda barangoltak, és a régi szokást követve reggelre visszatértek a városba.

A várostól délnyugatra fekvő Kálvária-téren, ahol egykor győzelmet arattak a törökök felett, a csapat sorba állt, és ott várták be az érkező körmenetet. A Kálvária-templomban misét tartottak számukra, amely alatt a regiment együttes lövéseket adott le. A mise után processzióval vonultak be a városba, ahol végül a főtéren ismét sorakoztak, majd szétszéledtek.

Az idők során a határjárás egyházi szertartásai közül több elmaradt, de a hagyomány egy része továbbra is fennmaradt.

Érdemes bemutatni azt a régiségénél fogva figyelemre méltó dalt, amelyet menetközben sípoltak. Szövege csupán egyetlen versszakból áll:

A határjárások jogi szerepe és népi jelentősége tehát évszázadokon át fennmaradt, formálva a földhasználat hagyományait és a közösségek működését.