Mária Valéria közkórház, Szabadka: ahogy akkor terveztek

1891-ben – egyes források szerint 1890-ben – Szabadka város pályázatot írt ki egy 160 beteg befogadására alkalmas közkórház terveinek beszerzésére. A felhívásra több, mint tíz pályázat érkezett be. Ezek közül a H. Gaál Adorján és Keresztes István terveit második helyre sorolták, a nyertes pedig ifj. Bobula János terve lett.

Borítóképen: A Mária Valéria közkórház látványterve

A név a szabadkaiak számára ismerős lehet, ugyanis id. Bobula János ott volt a város villamosítására alakult társaságban – igaz, később panama gyanúba keveredett, így a társaságot eladta -, fia pedig a Mária Valéria közkórház tervezőjeként vált ismertté. A villamos hálózat és telepre egyébként az apa éppen a pályázat elbírálásával egyidőben kötötte meg.

Apja és fia egyébként egyaránt építészek voltak, de a közkórház tervezése különleges kihívás volt. Nem önmagában véve az építészeti feladat állította nehéz helyzet elé a tervezőket, hanem az a tény, hogy igen szűkre szabták a pénzügyi kereteket.

A város felhívása ugyanis azt a keretet határozta meg, hogy az építés költsége nem lehet több, mint ágyanként 1.000 forint.

Ez annyit tett, hogy a tervező a 160 ágyas intézmény esetében 160.000 forintos keretösszegben gondolkodhatott. Az építésre kijelölt terület 32.800 m² volt, így teljes beépítés esetén egy ágyra ~200 m² jutott volna. Akkoriban a kórházakban 40-60 m² esett ágyanként – a luxus magánkórházakban sem volt több, mint 80 m²! -, így nyilvánvaló volt, hogy nincs szükség teljes beépítésre.

Ezt természetesen tudták is Szabadkán, de azért mérték ilyen bőkezűen a területet, hogy később lehetőség legyen majd a bővítésre, hiszen a város vezetői azzal számoltak, hogy az akkor lakosságszámát tekintve Magyarország első öt városa között lévő település további dinamikus fejlődésére számítottak.

Ezt a tervező is figyelembe vette, és úgy alakította ki a kórházat, hogy azt anélkül tudják majd bővíteni, hogy az zavarná a már elkészült kórházi épületekben folyó munkát.

Ez jó döntésnek bizonyult, mert bár a későbbi bővítési munkák igen lassan haladtak, de a múlt század ’60-as éveinek közepén elkezdett új kórházépületet végül a korábban ifj. Bobula János tervei alapján épült kórház mögött húzták fel. A régi épületekben az építés ideje alatt is zavartalanul folyt a gyógyítás, és ha jók az információink, még napjainkban is használatban vannak.

A meglehetősen nagy területen a Sándori út (ma: Allée des Colverts) felé néző homlokzat, illetve az onnan történő behajtás tűnt célszerűnek.

A körház új központi épülete egy nyolcemeletes panelház-szerű építmény, vele összeépítve kerültek kialakításra kétszintes egyéb épületek is. Érdekes megoldás annak fényében, hogy korábban hogyan gondolkodtak… A Bobula-féle tervekben két tájolás is szerepelt, de végül az épületek nagy részének hossztengelye észak-déli irányt kapott.

De a mai kórház ne csak ebben különbözi! Annak hossztengelye kelet-nyugati tájolást kapott, de az igazi különbség abban állt, hogy a régi kórházi részek pavilonos rendszerűek voltak. Ami pedig igazán fontos, az érvelés a pavilon-rendszer mellett!

„Értjük ez alatt azon álláspontot, melyet az egészségügy szakférfiai egybehangzóan elfoglalnak, midőn kimondták a kaszárnyaszerű kórházak feltétlen elvetendőségét, mint amelyek mintegy koncentrálják a betegeket és betegségeket; és midőn kimondták merev szabály gyanánt, hogy a kor és a hygiénia szempontjából teljesen megfelelő kórház nem is képzelhető másképpen, mint a pavilion rendszer alapján épült kórház, mely ellentétben amavval, éppen decentralizálja külön házakba és külön csoportokba a betegeket.”

Miután semmiképpen nem tekinthetjük magunkat szakembernek, nem véleményezzük a kérdést, de az új kórház mintha pontosan az a kaszárnyaszerű épület lenne, amit az 1800-as évek végén teljes mértékben elvetendőnek tartottak! Természetesen nem kérdőjelezzük meg a szabadkai új kórházi részek megfelelőségét, csak kissé ellentmondásosnak érezzük a helyzetet.

A pavilonos rendszert még akkor is követendőnek tartották, ha a szerkezeti kialakítás költsége magasabb is volt – és így kevesebb jutott díszítésre, ami akkoriban még fontos volt! -, miután előbbre tartották a higiéniát, illetve a belső kialakítást és felszerelést. Ezzel együtt a tervező törekedett arra, hogy a nyers tégla borítású épületek esztétikus látványt nyújtsanak.

A pavilonok között minimum 10-12 méteres távolságot tartottak megfelelőnek akkoriban, azon pedig komoly viták voltak, hogy az egyes épületeket fedett, ámde oldalaiknál nyitott folyosókkal kössék össze, avagy nem. A tervező – miután jelentősen széthordtak a szakvélemények – létező példa után nézett, és azt találta, hogy az akkor legelismertebb pavilon-rendszerű kórház, a Friedrichshainban található intézmény nem alkalmazott fedett folyosókat, így ő sem fog. Nem mellesleg a folyosók elhagyása logikus is volt az építési költségkeret szűkössége okán.

Nézzük tehát, hogyan helyezték el a pavilonokat! A főhomlokzat közepét, s egyszersmind legelejét is az igazgatósági épülete képezi, itt történt meg a betegfelvétel is.

Ettől jobbra és balra – kissé beljebb – van egy-egy emeletes épület kórtermekkel, ezen emeletes pavilonok mögött ismét egy-egy pavilon, de ezek már földszintesek. Az igazgatósági épület hátsó homlokzatára néz egy kis kápolna. Ezzel szemben, körülbelül a mértani közepén a telepnek, nyert elhelyezést a gazdasági épület a konyhákkal. E mögött, a teleknek teljesen a túlsó oldalán – a közút felé néző homlokzattal – van a hullaház a mellékhelyiségekkel.

A teleknek két legszélső sarkában a közút felé helyeztettek el az elmebajosok pavilonja és a ragályosak pavilonja.

Miért nem múltidőben írtuk meg az előbbi mondatokat? Mert – bár közben könnyen lehet, hogy a funkciók változtak, de információink szerint az épületek ma is használatban vannak! Talán feltűnt, hogy a betegek ugyan gyógykezelésük idején betegségüktől függően különböző pavilonokban kerültek elhelyezésre, de a betegfelvétel mégis egy központi helyen volt, ahol még nem diagnosztizált különféle betegségekkel küzdők egy légtérben voltak.

Könnyen lehet, hogy ez volt a pavilon-rendszer gyenge pontja, na meg a fedetlen átjárás sem biztos, hogy az erősségei közé tartozott a közkórháznak. Miért tértünk vissza a témához? Nos, azért, mert már a tervezés során figyelembe vették azt az akkoriban uralkodó nézetet, hogy a higiéniai követelményeknek a földszintes épületek felelnek meg leginkább.

Ennek tudatában miért voltak emeletes épületek? Nos, azért, mert az emeletes épületek építésének négyzetméter-költsége alacsonyabb, azaz költségmegfontolásból épültek többszintes épületek a közkórházban. Látható tehát, hogy az építész igen komoly megfontolások mentén tervezte meg az épületeket. De ezzel nem volt vége, ugyanis – mint azt már fent is írtuk – a kórház esetében a higiénia mellett a belső kialakításon volt a fő hangsúly.

Építészeti szempontból itt három meghatározó tényezőt kellett figyelembe venni: fűtés, szellőzés, világítás.

A fűtés megoldása tekintetében akkoriban az volt a helyzet kis túlzással, hogy ahány kórház, annyi fűtési rendszer… Az már egyértelmű volt, hogy a fűtőberendezéshez szükséges tüzelőanyag betöltését a kórtermen kívül kell megoldani, de például a folyosón, vagy valamilyen külön helyiségből táplált kályha nem igazán jó megoldás, mert nem képes egyenletes meleget biztosítani sem térben, sem időben.

Ráadásul ez a fűtési mód erősen csökkentette a kórterem páratartalmát, ami nemkívánatos volt, ezért kénytelenek voltak valamilyen párásító berendezést is üzemeltetni a megfelelő klimatikus viszonyok biztosítására.

Végül a melegvizes rendszer mellett döntöttek, aminek fűtőberendezését a pincében helyezhetik el, így pedig a kórtermek szintjén sincs semmilyen fűtőanyag által okozott szennyeződés. Ezzel a módszerrel térben és időben egyenletes hőmérséklet biztosítható, és akkoriban azt tartották, hogy ez a fűtési módszer nem csökkenti a páratartalmat sem.

A hat pavilon fűtésére pavilononként két kazán szolgált, hiszen minden pavilon két részre lett osztva – női és férfi osztály –, és ennek legjobb fűtését osztályonként gondolták a legjobbnak.

Ezzel együtt azt is meghatározták, hogy azok a helyiségek, melyekben betegek nem fordulnak meg, kályhafűtéssel látják el, mert így akár helyiségenként is kiiktatható a fűtés, ha arra éppen nincs szükség.

A szellőzés tekintetében a tervező Dr. Rauchfuss, a moszkvai Szent Vladimir kórház vezetőjének útmutatását vette alapul, miszerint „minden szellőzés közül a természetes szellőzés ér a legtöbbet”. Ezzel együtt fel kellett készülni olyan esetekre is, amikor nem volt lehetésges a természetes szellőzés. Ezekre az esetekre a tervező olyan megoldást keresett, ami a lehető legközelebb áll a természetes szellőzéshez.

Ezt az ún. gerincszellőzésben találta meg, mikoris a kórtermek mennyezetén, és a tető gerincén át nyitnak utat a levegőnek.

De ez csak a földszintes épületek esetében, illetve az emeletes épületek legfelső szintjei esetében megvalósítható, a többszintes épületek alsóbb szintjei esetében más megoldást kellett találni. A kétszintes épületek esetében az alsó szinten ezért csatorna, avagy akna szellőzés kiépítését tervezték.

Ezzel együtt volt két földszintes épület, amelyek esetében mégis az akna szellőzést alkalmazták, ugyanis a fertőző betegek, valamint az elmebajosok pavilonjában a betegek egyágyas szobákban nyertek elhelyezést, melyek az épület hossztengelyében futó folyosón keresztül voltak megközelíthetők. Gerincszellőzés esetében kizárólag a folyosó szellőzött volna megfelelően, így marad az akna szellőzés.

A szellőzés mellett persze az is legalább ekkora jelentőséggel bír, hogy hány köbméter levegő esett egy-egy betegre! A Mária Valéria közkórház – ezt a nevet kapta az intézmény – betegszobái és kórtermei 7.164,24 m³ térfogatúak voltak, így 160 beteg esetében betegenként 45 m³ levegő jutott. Ha négyzetméter alapon nézzük, akkor is jó volt a helyzet, mert betegenként 9 m²-re jött ki az egy betegre jutó terület, holott akkoriban a kórházakban általában 7-8 m² helyet biztosítottak.

A világítás esetében sem volt más a helyzet, mint a szellőzés esetében: a legjobbnak a természetes fényt tartották, mert az akkori mérések azt bizonyították, hogy a napfény által megvilágított teremben jobb a levegő, mint egy indirekt megvilágításúé. Itt vegyük figyelembe, hogy ekkor még nem lehetett tudni, mikor lesz villamos világításhoz használható elektromos rendszer a városban, még ha tervben is volt kiépítése.

A napfény fertőtlenítő hatása közismert, de akkoriban azt tartották, hogy a maga a világosság (a nem közvetlen napfény) is bír ilyen tulajdonságokkal.

Ez utóbbival kapcsolatban azonban megjegyzik, hogy az még a jövő tudósaira vár, hogy ezt a sejtést beigazolják, de ha arra gondolunk, hogy a világos terek az emberi hangulatra is pozitív hatással vannak, akkor nem elvetendő, hogy világos kórtermek és betegszobák kialakítása volt a cél.

Annak, hogy az épületek hossztengely végül észak-dél irányú lett, az volt a hatása, hogy a délelőtti órákban az egyik oldal, míg a délutáni órákban a másik oldal irányából érkezett a fény, de a dél körüli pár órában – amikor általában a legvilágosabb van – csak közvetett fény világította be a helyiségeket. Ez nyáron különösen hasznos volt.

Igen ám, de mekkora ablakokat alkalmazzanak? Ehhez is létező példát vettek alapul, méghozzá a híres párizsi Lamboisier kórházat, ahol az ablakok és a bevilágított termek 1:5 arányt mutattak. Ennek okán Szabadkán is ezt az arányt alkalmazták, mit a gyakorlatban úgy értek el, hogy az egyes ablakok magassága 1,60 m, szélessége 2,00 m volt, és egy-egy teremre 6, vagy 7 ilyen nagy ablak jutott.

A fentiekhez képest igen meglepő, hogy az ablakok alsó kerete a padló szintjétől 2,3 méterre kerültek elhelyezésre.

Ennek oka az volt, hogy egyrészt úgy gondolták, a kórtermekben a felső légréteg a legrosszabb minőségű, tehát ha megvilágítják az ablakok, akkor tisztább lesz, másrészt pedig azt gondolták, hogy ha az ember magasságánál feljebb helyezik el az ablakokat, akkor a szellőztetés alkalmával nem zavarja a huzat a betegeket.

Ezek a meggondolások nem biztos, hogy megállnának ma is a szakértők előtt, de az ablakok elhelyezése, kialakítás és mérte is azt mutatja, hogy mindent alaposan átgondoltak.

Az meg egy más kérdés, hogy az akkori tudomány milyen alapokat adott az átgondoláshoz a tervezőnek…

A termekben 118 betegágy volt, a többi beteg szobákban nyert elhelyezést. A szobákban – miután csak egyik oldalra volt ablakuk, nem kellett huzattól tartani, így itt normál ablakmagasságot alkalmaztak, a szobák területéhez mérten pedig még jobb arányúak voltak azablakok méretei.

Az egyes épületekben lévő osztályok, illetve azok kialakítása részleteitől megkíméljük az olvasót, elég csak annyi, hogy minden egyes épületre, osztályra, az épületek minden egyes elemére részletes tervek készültek.

1891-92-ben tehát megszületett a döntés arról, hogy ki nyerte a pályázatot, de addig még csakis arról volt szó, hogy a város vezetése egy tervet rendel meg, melyet pályázati úton választ ki, de egyéb még nem történt. Azzal együtt, hogy a tervezők számára egy költségkeretet is meghatároztak, tudni kell, hogy még az az igen szűkös keret sem igazán állt rendelkezésre.

Természetesen valóban szükség volt a kórházra, és volt is kórház a városban, de 1893 augusztusában történt egy igen fontos esemény. Szabadka törvényhatósági bizottsága Vojnits István főispán elnöklete alatt megtartotta rendes havi közgyűlésén ugyanis felolvasták az akkori belügyminiszter két leiratát is. Az egyikben jóváhagyta a Mária Valéria kórház terveit, a másikban pedig arról rendelkezett, hogy az addigi magánjellegű intézetet közkórházi jelleggel ruházza fel.

Sajnos az építésről sok anyagot nem találtunk, de azt tudjuk, hogy 1897 május 9.-én Szabadkára érkezett Perczel Dezső belügyminiszter, hogy a következő napon felavassa a Mária Valéria közkórházat (és a szegényházat).

Nos, jó 130 évvel ezelőtt így terveztek meg egy kórházat, ami a mai napig is a gyógyítás céljait szolgálja.