Melbourne-i vérfürdő: Revans? Lelkiismeretfurdalás?
A melbourne-i vérfürdő a vízilabda történetének leghíresebb összecsapása, amelyet Magyarország és a Szovjetunió válogatottja vívott a melbourne-i olimpián, egy hónappal az 1956-os forradalom leverését követően. Az eseményt a mindenki által ismert politikai előzmények miatt elszabaduló indulatok jellemezték a medencében és a nézőtéren is.
Borítóképen: Zádor Ervin a medencénél és a The Sun címlapján
Az olimpiai magyar vízilabda-válogatott a következőkből állt:
Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István és Zádor Ervin.
Örökre beégtek ezek a nevek. Ők azok, akik végül a Melboure-i Olimpián aranyérmet szereztek Magyarországnak, de – ellentétben sokak emlékezetével – nem a szovjetek elleni mérkőzés volt a döntő (bár ez lett a valaha leghíresebb vízilabda mérkőzés!), hanem egy nappal később a Jugoszlávia elleni 2:1-es magyar győzelemmel zárult összecsapás.
1956. december 6-án ez a meccs mind a helyszíni közönség, mind a magyarországi szurkolók számára történelmi jelentőségűvé nőtte ki magát Magyarország és a Szovjetunió csapata között. A hatezres nézőtérre nyolcezren zsúfolódtak be, miután a kétfontos jegyekért 30-40 fontot is odaadtak.
A tömeg kezdettől tüntetően a magyar csapatot biztatta, és a szovjetek minden labdaérintését hatalmas füttyszó kísérte.
Ezen a meccsen alkalmazta a világon először a magyar válogatott a zónavédekezést. A nézőtér ünnepelt, néhány perccel a mérkőzés vége előtt a magyarok 4–0-ra vezettek, így már biztos volt a győzelem. Ekkor történt az az emlékezetes esemény, amelyről az elődöntő a „vérfürdő” nevet kapta:
Valentyin Prokopov, a szovjet center elvesztette a fejét. A szovjet csapat egyik legjobb játékosát kezdettől Bolvári felügyelte, minden akcióját megakadályozva. Prokopov könyökkel teljes erejű víz alatti ütést mért ellenfelére, de az épp mögé érkező Zádor Ervin arcát találta el, akinek a bőre felrepedt a szeme alatt.
Vére nemsokára vörösre festette a medence vizét. „Vérzel” – mondta Zádornak Gyarmati a vízben, mire Zádor hűvösen felelt: „Tudom.” Amikor a vérző játékost lecserélték, nem a kispadnál az öltöző bejárata felé szállt ki a vízből, hanem a medence túlsó oldalán.
Ezáltal végig kellett mennie a tribün előtt, a lecsorgó vér a vizes testen lassan kezdett szétterjedni…
A mérkőzés tehát – a nagyarányú győzelem ellenére – igenis sporttörténeti jelentőséggel is bírt, hiszen addig a zónavédekezést nemigen alkalmazták, de mégis a fent említett jelent miatt híresült el.
A hazai sajtó erről a meccsről nem számolt be részletesen, a sportsajtó mindössze ennyit írt:
Sokat szurkoltunk csütörtökön (részlet – Népsport, 1956. december 8.)
Kora délután az uszodában azért jöttek össze a magyar tábor ráérő sportolói, hogy segítsék a magyar vízilabdázókat a szovjet együttes elleni előreláthatólag nehéz csatájában.
Nos, a magyar csapatnak nem volt nehéz dolga. Ezúttal is kitűnően játszottak vízilabdázóink. Éppoly kitűnően, mint az olaszok vagy a németek ellen és éppoly arányban győztek. Ez már a harmadik 4:0-ás eredményük volt egymás után. A szovjet csapat tagjai igen keményen küzdöttek, időnkint túl keményen is, de a győzelmet nem tudták megakadályozni. Az egyik hátvédjük a mérkőzés utolsó másodperceiben a játék hevében beleütött Zádor szemébe, úgyhogy a csatár szemhéján felszakadt a bőr.
A mérkőzés után a szovjet csapat kapitánya, Msvenieradze felkereste az öltözőben Gyarmati Dezsőt, a magyar kapitányt és sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy a mérkőzés hevében néhány szovjet játékos megfeledkezett magáról.
Ez a „szőrmentén” cikk az akkori viszonyok között persze érthető volt, nem gondoljuk, hogy az akkori sportújságírók többet írhattak volna a meccsről…
A találkozót persze ezek után nem lehetett befejezni, ezért a mérkőzést nem egészen egy perccel a hivatalos befejezés előtt magyar győzelemmel lefújta a bíró. A szovjet játékosokat a rendőrök kimenekítették az uszodából, a tömeg pedig a magyarokat ünnepelte.
A nézők és a média szimpátiáját élvező magyarok „revansot” vettek a szovjetektől, 4:0-ra győztek. Az esemény híre a véres testű Zádor fényképével nemsokára bejárta a világsajtót.
A magyar csapat 20:3-as gólaránnyal, valamennyi mérkőzését megnyerve állt fel a dobogó legfelső fokára.
Az akkori nyugati sajtó ódákat zengett a magyar csapatról, és tényleg azt írták, hogy a magyarok revansot vettek a szovjeteken, ugyanakkor nem kizárt, hogy ezt egyfajta lelkiismeretfurdalás vezérelte, mert sokan úgy gondolták, hogy akik segíthettek volna a magyar forradalmat sikerre, nem tettek meg mindent…
Ma már talán mindegy is, hogy mi vezette a kor tollnokait a magyarokat istenítő cikkeik megírásában, ma már történelem, de tény, hogy a magyar sport akkor, és azóta is kiválóan teljesít.
Hogy ebben mindig is benne volt a politika? Ezt taglalni legyen a történészek dolga!
