Menekülés vagy kollaboráció? A WM különös “transzformációja”
A német megszállás után Weiss báró és családja nem mutatkozott nyilvánosan többé Budapesten. Weiss Jenő és Alfonz rejtőzködött, barátoknál húzták meg magukat. Két hétre rá Jenőt, két fiával együtt, letartóztatták. Alfonz továbbra is bujkált, Kornfeld Móric báró Oberlenzendorfba, aztán Mauthausenbe került, ahogy Báró Chorin Ferenc Oberlenzendorfba, majd onnan vissza Pestre.
Borítóképen: WM – Fokker C.V.D repülőgépek Székesfehérvár felett – 1935 (forrás: Fortepan / Erky-Nagy Tibor)
A fent említettek – másokkel együtt – a Weiss család szűk baráti, rokoni köréhez tartoztak. Chorin és Kornfeld ráadásul a felsőház tagjai voltak, így korábban komoly politikai szerephez jutottak.
A német megszállók után nem sokkal megérkezett Budapestre Kurt Becher SS Obersturmbannführer, aki azt a feladatot kapta, hogy továbbra is biztosítsa és felügyelje a magyar ipart. A cél az volt, hogy a magyar ipar tökéletesen beépüljön a birodalmi hadigépezetbe. Márpedig a Weiss Manfréd gyár nem csak alkalmas volt hadiipari termelésre, hanem jelentős mennyiségben gyártott különféle katonai felhasználású termékeket.
Becher Himmler megbízása értelmében egy úgynevezett Göringswerke fiókot akart létrehozni, és erre kiváló lehetőség nyílt azzal, hogy Weiss Jenőt elfogták.
A németek közölték Billitz Vilmossal, a WM helyettes vezetőjével, hogy többségi részesedést akarnak a vállalatban. Billitz közölte, hogy ez csakis a család befolyásos tagján, Chorin Ferencen keresztül érhető el. Igen ám, de Chorin Ferenc akkor Mauthausenben volt, ezért aztán visszacsempészték Budapestre. Persze ezt egyszerű így leírni, de a művelet nem volt ennyire bonyodalommentes.
Becher végül sikerrel jár, Chorin Ferenc megérkezik Budapestre, ahol meglepve tapasztalja, hogy az SS éppen az Andrássy úton található Chorin-palotában rendezte be főhadiszállását… Nem tudni, hogy mi volt a kiváltó ok, és milyen megfontolások vezették Chorint – csak feltételezni tudjuk, hogy az átélt borzalmak hatása is hatással volt a döntésre, de tény, hogy:
Chorin egy meglepő javaslatot tesz: a többségi rész helyett legyen az egész WM az SS tulajdona, cserébe viszont kért valamit.
Mi volt a kérés? Nos, az volt, hogy a németek biztosítsák a család szabad elszállítását Svájcba vagy Portugáliába! De erre – elég meglepő módon – a németek azt válaszolták, hogy nekik „csak” 33 évre kell a konszern, de ha a Weiss család idő közben másnak akarná eladni, akkor elővásárlási jogot tart fenn az SS.
A tárgyalások egyébként szintén a Chorin-palotában voltak, ahol Chorin Ferenc is kapott egy szobát – a saját palotájában! – és erős védőőrizetet kapott. Olyannyira erős őrizet volt, hogy a tranzakción dolgozó, és a Chorint barátjának tudó dr. Hoff György is csak később tudott arról, hogy ott volt a báró is holott ő is a palotában dolgozott akkoriban.
Amellett, hogy a felek álláspontja elég távol állt egymástól, más jogi problémák is voltak. A WM-et ugyanis korábban „árjásították”, ami ebben az esetben annyit jelentett, hogy a részvények 51 százaléka nem zsidó kézbe került, így kapott részesedést Weiss Jenő báró felesége, Mauthner nagyságos asszony két veje és Kornfeld Móric menye is.
Ez még önmagában nem is lett volna olyan nagy probléma, mert igazán csak annyit jelentett, hogy többeknek kellett aláírniuk a megegyezésről szóló papírokat, ám az átruházáshoz kormányengedély is kellett. Dr. Hoff György ugyanakkor egy egészen meglepő kijelentést tett ezzel kapcsolatban visszaemlékezésében:
„Jó időbe telt, míg megértettem az SS jogi hozzáállását… Mint a győzedelmes német birodalom elit intézménye, nem szorult rá semmilyen kormányengedélyre — egy szövetséges vagy legyőzött országban… Csak az érdekelte őket, hogy más rivális német intézmény ne támadhassa meg őket.”
Becher és csapata tehát a magyar kormány háta mögött nagyban dolgozott az ügyön – ami a család és barátai, a tulajdonosok számára a kimenekítést jelentette, míg az SS-nek a tulajdon megszerzését -, már csak azért is, mert ehhez Himmler beleegyezését adta.
De itt újabb akadály merült fel… Himmler paparncsára ugyanis a németek túszt követeltek. Mi volt a logika ebben, amikor a család a németek kezében volt? Talán a fenti idézet is jól mutatja, hogy a németek akkorra már nem bíztak senkiben – még egymásban sem! -, így be akarták biztosítani, hogy a WM tulajdonosai és körük nem szegi meg az írásban egyébként lefektetett megállapodást, ami négy terjedelmes dokumentum volt, számtalan záradékkal ellátva.
A választás Jenőre esik, az ő felesége osztrák „árja”, de gyenge idegei miatt Alfonz veszi át a családra rótt feltételt. Alfonz „önkéntes” jelentkező és túsz lesz. Mauthner Ferenc öccse, a János és Kornfeld György, valamint utóbbi árja (osztrák) hitvese osztoznak a közös sorsban, de ők Svájcba tartanak.
De mi lett végül a megállapodás? Nos, ez elég bonyolult, de talán sikerül jól leírni. Az egyik dokumentum arról szólt, hogy Weiss Manfréd családja által birtokolt vállalatok – mint leányvállalatok – Weiss Jenőné kizárólagos tulajdonába kerülnek egyetlen vállalatba, melyet átad az SS-nek, méghozzá 25 évre és hitelbe. Egy másik dokumentum rögzítette azt, hogy a 26. évtől a vállalat visszakerül a családhoz, hacsak a 25 év alatt az SS nem él elővásárlási jogával.
És mit kapott cserébe ezért a Weiss-család? (pontosabban: ez nem a vételár, csak – ha úgy tetszik – “aláíráspénz”) Nos erre itt egy idézet, a megállapodás utolsó passzusa:
„A Weiss családnak és csoportnak 600.000 USA-dollárt fizetnek — Portugáliában vagy Svájcban —, és további 250.000 német márkát Bécsben, valamint ha a kiválasztott személyek nem érnek biztonságban Portugáliába vagy Svájcba, továbbá, ha a Németországban túszként tartottakkal nem úgy bánnak, mint bármely más, kedvezményezett, nem zsidó származású egyénnel, vagy ha a megígért összeget nem folyósítják, az egész megállapodás érvényét veszti.”
A papírok aláírása után, május 17-én Mauthner Ferenc és János (Weiss Manfréd unokái) budai villájukba invitálja a népes társaságot… A tizenhat kocsiból álló karaván – néhány SS-őr kíséretében – nekivág a sötét éjszakának. Irány: Bécs, és onnan Portugália.
Igen ám, de a németek nem engedik magukkal vinni a hivatalos szerződéseket! Márpedig ez a család számára voltaképpen az egyetlen biztosíték!
Szerencsére dr. Hoff – mintha csak tudta volna, hogy mi következik! – személyes holmijai közé rejtve kicsempészett egy példányt a hivatalos szerződésszövegből, így megnyugszanak a kedélyek.
Az SS ugyan nem tudja kifizetni a szerződés szerint akkor járó 170.000 dollárt, de Lisszabonban egy hotelben biztosít szállást, majd 30.000 dollárt fizetnek a Svájcban rekedt Chorinnak és Mauthnernek, 250 ezer német márkát kap Bécsben Weiss Alfonz.
Lisszabon és Porto között, egy Curia nevű helyen szállásolják e Weisséket.
A menekülés sikeres volt – bár azt nem tudjuk, hogy végül maradéktalanul megkapták Weissék a szerződésben rögzített összegeket -, de ez még csak az ügy egyik szála volt, ugyanis egyre terjed a gyanú, hogy a semleges országba menekített 46 személy – köztük két felsőházi taggal – kollaborált a nácikkal. Olyannyira így volt ez, hogy a család egy idő után felfüggeszti kapcsolatait dr. Hoff ügyvéddel is, mert nála az amerikai nagykövet érdeklődik, és szeretne pár kérdésére választ kapni.
Dr. Hoff szerint lett volna más lehetősége is a családnak, és ehhez jogi érveket is hozott:
„Elfogadták a meghökkentő ajánlatot, s bár a kormány megtehette volna, hogy az egész jogi ügyletnek elejét veszi, mivelhogy idegenbe csak az ő hozzájárulásukkal vihettek volna ki bármit is, vagy azon az alapon, hogy 49 százalék még rövidig zsidó kézen maradt, és ezt legfelső helyről zárolhatták volna, de a kisujjukat sem mozdították.”
Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a Weisséket elítélő ügyvéd maga írta, hogy hogy „a magyar kormány nem szállt szembe az SS-szel, ezt elmulasztotta, így hát ne csodálkozzék Weiss Manfrédékhazafiatlan cselekedetén.”
A magunk részéről nem ítélkezünk, csak igyekeztünk leírni, hogy mi és hogyan történhetett, de nem tudjuk nem említeni a következményeket:
„A németek úgy látták, hogy a W. M. gyárak nem tudják teljesíteni tartozásuk kiegyenlítésére különböző szállításaikat, ezért birtokba vették az egész vállalatot és ez ellen a magyar kormány nem tiltakozott.”
Ez az idézet már a Szövetséges Ellenőrző Bizottság gazdasági osztályán 1947. január 3.-án a potsdami egyezmény végrehajtásával kapcsolatos vegyes bizottsági ülésről származik. Az ülésen Matvienko alezredes közölte, hogy a Szovjetunió a potsdami egyezmény alapján igényt tart az egész Weiss Manfréd konszernre…
Az idézett mondat pedig a szovjet igény indoklásának része volt.
Ezek után nem meglepő, hogy 1947-ben a gyár termelésének 90 százaléka háborús jóvátétel volt. Az üzemet valójában már 1946-ban állami felügyelet alá helyezték – ekkor a Weiss-Chorin-család tulajdonjoga még nem szűnt meg, hiszen a németek hitelbe vették meg, a mi értelmezésünk szerint a családnak kifizetett összegek pedig nem a vételárat, vagy annak részét képezték! -, de 1948-ban ténylegesen államosították, a neve WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat lett.
1948-1950 között a gyár vezérigazgatójának a mérnök Bíró Ferencet (1904-2006), Rákosi Mátyás öccsét nevezték ki. 1950 és 1956 között a neve Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek volt, majd 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek.
Így lett tehát a valamikori legnagyobb magánkézben lévő ipari vállalatból szocialista nagyvállalat. A történet magyar szereplőivel kapcsolatban semmiképpen nem fogalmazunk meg véleményt – azt már ki-ki elszámolta magával -, azonban látni kell, hogy a történet mozgatórúgói nem ők voltak, többségük a nagy világpolitikai játszmák áldozata volt inkább, semmint önnön sorsának alakítója.
