Tájak/korok Történelem

Merénylet sonkával – 1. rész

Most, a nagyhét elején epekedve várjuk a pillanatot, amikor a tavaszi zöldégözön közepette felleljük a sonkát. Nálunk parasztsonkát, mert a kötözött sonka, ami eredetileg a dióból készül – hacsak nem mi magunk készítettük – felejtsük is el azonnal! Összeszedtük emlékeinket, és hossza viták után arra jutottunk a legjobb sonka kérdéskörében, hogy itt nincs mese, az alapanyag csakis a legjobb lehet, az elkészítés pedig, ha hosszas is, de egyszerű dolog!

A böjt időszaka alatt minden évben segítségünkre vannak a vasárnapok, amikor igyekszünk pótolni a hús iránt érzett vonzódásunkat, de volt már azért nem egyszer, hogy hét közben bizony csak az igazoltan növényi eredetű sör segített átélni a „madáreleségen” tengetett napokat… Közeli barátunk egy ilyen napon igen dicsérte a szerkesztőségi macskát (mert ilyen is van ám!), mire, hogy előbb minket kell megölnie…

Na de nézzük, hogyan is készül a jó sonka (emlékeink szerint)! Aztán ha nagyot csal emlékezetünk, kérjük, írjátok meg, hol tévedtünk el a „sonkológiában”, de most igyekszünk a legjobbunkat adni!

Nos, a dolog ott kezdődik, hogy kell a jó alapanyag. Ezt bizony nem ám amolyan „kekszen nevelkedett” jószág tudja biztosítani, ami egyhelyben állva, turbóhizlaláson megy keresztül élete rövidke időszaka alatt, hanem olyan „malacka”, ami látott zöldet, de legalábbis evett olyan természetes táplálékot, amit nem nyomtak tele kemikáliákkal. Ilyenre hogyan lehet szert tenni? Nevelni kell, különben soha nem tudhatjuk…

Itt meg is buktunk, mert bár hely lenne, de a helyi szabályok nem engedik meg háztáji állatok tartását, így máris hátrányból kezdjük a produkciót. Van azonban olyan gazda, akiben megbízunk, így a helyzet mentve, de azt tudni kell, hogy itt máris elszállnak az árak… Mert bizony a természetes táplálékon hizlalt sertések nem puffadnak fel azonnal, mint a lufi, és elég sokat is fogyasztanak százon!

De sebaj, azt az elején leszögeztük, hogy ez nem olcsó mulatság, és ha az ember egy nagyvárosban él, annak bizony megvan a maga ára. Ez is ilyen. Nos, a malacka élt, halt, majd pedig keletkezett négy jó formájú combocska. Jegyezzük, nálunk a mellső combot nemigen nézték semmibe a hátsóhoz képest, így már ezen a ponton nagy viták lehetnek.

De a lényeg mégis az, hogy csontos-bőrös sonka az igazi parasztsonka, mert a csont melletti és a bőr, valamint a bőr alatti részek mind önálló ízkarakterrel rendelkeznek, miközben az egész csak akkor lehet egységesen, és kifejezetten parasztsonka, ha minden alkatrész rendelkezésre áll! Ha majd elkészül, lehet aztán nyesegetni, válogatni a jobbnál jobb falatokban, de ha nem együtt készül végig, akkor nem lesz meg az igazi, semmire sem hasonlító íz, amit annyira szeretünk!

Nos, ott tartunk tehát, hogy megvan a hátsó(!) comb – a mellső egyébként sem ezen a néven “fut”…), ami a végén is meglesz olyan 6-7 kiló (igazán érett kocahusi nem áll rendelkezésre, de lehet, hogy az inkább a szalámihoz, vagy vastagkolbászhoz jó, ezt még ki kell derítenünk!), így nincs más hátra, mint egy kis gyönyörködés után nekifogni a sózásnak! Ragaszkodunk a fateknőhöz, mert a fa csersav tartalma okán nem enged semmiféle olyan nemkívánatos folyamatot elindulni, ami a végén végzetes lehet.

Lesózzuk a húst, sóra tesszük, és… itt borulunk egy kicsit. Egyikünk nagyapja ugyanis ebben a fázisban valamiféle ősszel begyűjtött és szárított erdei fűszert használt. Ennek fortélyát Erdélyből hozta, de sajnos a fűszer nevét a sírba vitte magával. Másikunk nagyapja viszont kifejezetten csak sót használt, de abban megegyeztünk, hogy a végén – a nagymamák hathatós közreműködése következtében – kevéske cukor is került ilyenkor bekeverésre. Bajban voltunk, mert ezt nem tartottuk jó ötletnek, de végül abban maradtunk, hogy mindannyian ismerjük a mondást, miszerint mindenbe, amibe sót teszünk, kell egy kis cukor is, kompromisszumként leginkább csak megmutattuk az édességet a sonkának.

Itt egy hát szünet jön, csak egy-két naponta átforgatjuk. Szerencsére mostanában a tél se nem rettenet hideg, se nem nagyon enyhe, így még a városban is találhatunk helyiséget, ahol azt az 5-10 fokot tartani tudjuk (és a szerkesztőségi macska-úrfi sem támadja be a készülő mesterművet!), így ezt az akadályt is letudható.

Szerkesztőségi egerész – szépen termel, de jobb, ha az egérkéknél marad!

Nos, erről mára ennyit, holnap következik a kínzások második fokozata a folytatással! Addig is jó étvágyat a…  lekvároskenyérhez! Nekünk most ez jön, csipkét bontunk…

Ajánlott Cikkek