Mi volt ’45-ben a megoldás a budapesti lakáshelyzetre?

Az egyszerű válasz az nem más, mint annyi, hogy a menthető épületek felújítása, és új lakóépületek építése volt a megoldás. Igen ám, de amilyen könnyű ezt „megfejteni”, annyira nehéz feladat volt akkoriban a megvalósítás. És ez az egyszerű válasz nem mutat rá arra nem éppen elhanyagolható kérdésre, hogy milyen és mekkora volt a feladat!

Borítóképen: Kálvin-téri részlet Fessler Leó szobrász szökőkútjával – 1945

Márpedig azzal kellett kezdeni, hogy felmérték a károkat. Fontos megjegyezni, hogy itt nem a várost ért teljes kárról van szó, csakis és kizárólag a lakóingatlanokra vonatkozó adatokat fogunk közölni. Azt felmérni ugyanis, hogy az infrastruktúrában – utak, hidak, vasúti- és villamospályák, villamos- és telefonhálózat stb, stb… -, valamint a gyárakban a gépek, berendezések és épületek milyen károkat szenvedtek, szinte lehetetlen volt, ennyi év távlatából megítélni pedig még ennyire sem esélyes…

A lakások tekintetében azonban volta adatok, hiszen 1945 március 25.-én zárult felmérés a következő eredményt mutatta a tejes budapesti lakásállományt tekintve:

Elsőre talán nem is tűnik tragikusnak a helyzet az épen maradt 73 százalék okán, de ha kicsit számolunk, azt mutatják az adatok, hogy 80.000 lakás igényelt valamilyen beavatkozást, és ebből majd’ 33.000 esetében igen komoly beavatkozás volt szükséges, vagy egyenesen a nulláról kellett megépíteni.

Akkoriban egyébként – beszámítva a megsemmisült lakásokat is! – 295.000 lakóingatlant számoltak össze. Figyelem, ez még nem Nagy-Budapest, az csak 1950 január 1.-ével jött létre, és olyan városi rangú településeket (összesen hetet) csatoltak Budapesthez, mint Újpest, Kispest, Csepel, Pestszentlőrinc stb., de ezeken túl még tizenhat nagyközséget is.

Ennek azért van jelentősége mert – csak a példa kedvéért – Újpest lakossága 70.000 fölött volt, és a területén lévő ipari létesítmények okán – melyek ráadásul összeépültek a lakóingatlanokkal – brutális volt a háborús pusztítás a lakásállományban is.

De vissza történetünkhöz, ugyanis az biztos volt, hogy hozzávetőleg 33.000 lakóingatlan esetében kellett az építéssel egyenértékű beavatkozást végezni, vagy ténylegesen megépíteni. Ez így csak egy szám, ezért megpróbáljuk felmérni, hogy ez milyen feladat volt.

Ha jobban belegondolunk, a felmért 295.000 lakóingatlan évszázadok során jött össze Budapesten, de az idők során persze korántsem volt az állomány bővülése egyenletes ütemű. Mit mutatnak az adatok? Nos, az 1880-as évek elejétől a Millenniumig valami egészen elképesztő fejlődést mutatott az évente épített lakóingatlanok száma, mígnem elérte a 11.000-es darabszámot!

Igen ám, de a 20. század elején jelentkező gazdasági visszaesés hatására a század első éveiben 1.500-2.000-re esett vissza az évente épített lakóingatlanok száma.

Innen szerencsére megint kilőtt az építési kedv, és 1910-re már a 10.000- es darabszámot is elérték, de akkoriban a szélsőséges kereslet-kínálat meglehetősen hektikus volt, így 1914-re újra visszaesés következett, egészen a 4.000 darabszámig – és akkor jött az első nagy világégés korszaka… Ekkor érthető okokból szinte nullára csökkent az építések száma, a növekedés csak valamikor 1925 körül indult meg, és aztán egy kissé kiegyensúlyozottabb időszak következett, méghozzá 4.000 és 7.000 közötti éves darabszámokkal a ’30-as években és a ’40-es évek elején, ami már újra háborús időszakba vezetett.

Látható tehát, hogy a ’45 előtti időszakban hozzávetőleg és átlagban évi 5.000-5.500 lakóingatlan építésére volt építőipari kapacitás és/vagy fizetőképes kereslet.

Igen ám, de ha megnézzük, hogy arányaiban miként alakult a főváros lakosságszáma, igen könnyen kikövetkeztethető, hogy ez nem volt elég! Ez az 1945-ös számítások szerint – ahol az képezte az alapot, hogy minden egyes család önálló lakóingatlanba költözzön – további 50.000 lakóingatlan építését tette szükségessé, és akkor még csak két dolgot oldottak meg összesen 83.000 lakóingatlan megépítésével:

• Egy család = egy lakás.
• Pótolták a háború során sérült és/vagy elpusztult lakóingatlanokat.

De még semmi nem történt azzal a továbbra is várható trenddel, hogy továbbra is megmarad a vidéki lakosság fővárosba történő áramlása!

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az akkori lakóingatlanok milyen komfortfokozattal rendelkeztek, és arról sem, hogy milyen volt a lakóingatlanokhoz kapcsolódó infrastruktúra (közlekedés, fűtés, világítás stb.).

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a feladat emberfeletti volt!

Nem véletlen, hogy ebben a korban – illetve ezután – épültek az úgynevezett „Cs” lakások, ahogy az sem véletlen, hogy szinte kizárólag lakótelepekben gondolkodtak, amikor a lakáshiány mérséklésének megoldása szóba került.

Azt már meghagyjuk másoknak, hogy értékeljék a megoldást, hogy miként változott aztán a helyzet, és milyen módszereket alkalmaztak a lakáshiány megszüntetésére. Mi a magunk részéről ezt olyan komoly szakmai kérdések özönének véljük, hogy válaszokat adni meg sem kísérlünk, miután pontosan tudjuk, hogy akár a legegyszerűbbnek tűnő téma is több tudomány szakterületének teljes ismeretében lehetséges.

Azt viszont meg tudtuk mutatni, hogy 1945-ben hogyan látták azt a bizonyos nulla pontot, ahonnan a háború utáni években el kellett indulni.