Magyarság Nagyjaink Történelem

Nagy Lajos trónra lépése

Ezen a napon 1342. július 16-án történt, ezzel kezdetét vette Magyarország történelmének legdicsőbb fejezete. I. Lajost nem véletlenül nevezték még életében Nagy Lajosnak, hiszen a magyar földet akkor valóban három tenger hullámai mosták. Uralkodása a Magyar Királyság egyik fénykora volt, az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, Magyarország így nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királyság lett. A nagy király aktív külpolitikát folytatott, és több sikeres hadjáratot is vezetett, ezzel országát európai nagyhatalommá léptette elő.

Lajos 1326. március 5-én született Visegrádon. Apja Károly Róbert magyar király, édesanyja pedig Lokietek Erzsébet lengyel hercegnő volt. Károly Róbert király volt az Anjou-ház magyar uralkodó ágának alapítója, édesapja Anjou Martell Károly, anyja Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke, V. István magyar király dédunokája. Nagyanyja pedig az Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt.
Lajos nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki Sánta Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária magyar királyi hercegnő fia volt. Szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és már kicsi korától fogva trónörökösnek nevelték. Jártas volt a jog és politikai tudományokban, szerette a történelmet, és folyékonyan beszélt anyanyelve mellett franciául, latinul, olaszul és németül. Kitűnően vívott, lovagolt, úszott és nyilazott, ez már elővetítette a későbbi „lovagkirály” képet. Példaképeit is híres hősök közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen szerette a szintén magyar királyi apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Tízévesen szerezte meg első háborús tapasztalatát, amikor is cseh és lengyel szövetségesekkel a magyar csapatok egy közös támadást intéztek a Habsburgok ellen.
Édesapja halálakor mindössze 16 éves volt, koronázására Székesfehérvárott került sor 1342. július 21-én. A ceremónia után első útja Nagyváradra vezetett, a nagy példakép Szent László király sírjához.

Lajos itáliai hadjáratait a nápolyi Anjouk trónöröklésének rendezetlensége váltotta ki. A magyar király mindent elkövetett, hogy a „nápolyi kérdést” minél előbb megoldja. Lajos öccsét, Andrást Nápolyban meggyilkolták, felesége Johanna bűnösségét nem sikerült bizonyítani. Több politikai érdek is állt András halála mögött, még maga a pápa is Johanna ártatlanságát bizonyította. Nagy Lajos miután látta, hogy diplomáciai eszközökkel nem érhet el sikert, 10 ezer fős seregével Nápoly ellen vonult, amit nemsokára el is foglalt. András volt felesége, Johanna új férjével együtt elmenekült a városból. VI. Kelemen pápa mindezt nem jó szemmel nézte, sőt kiközösítéssel fenyegette meg Lajost, aki akkor felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet, de mindezek ellenére a magyar királynak valahogy sikerült a Szentszékkel a jó kapcsolatot megtartani. Miután a Vezúv melletti várost nem sokáig tudták Lajos hívei tartani, Johanna férjével, Tarantói Lajossal ismét visszatért és átvette a Nápoly feletti uralmat. Nagy Lajos ezért 1350 áprilisában megindította a második nápolyi hadjáratát, majd ismét bevette a várost, de belátta, hogy hosszú távon nem tudja ott fenntartani hatalmát, így hajlott bizonyos feltételek mellett a békére.
Ami Dalmáciát illeti, az ottani városok Könyves Kálmán óta, Velence ellenében, keresték a magyar királyok barátságát, Lajos viszont a kezdettől fogva ellenséges viszonyban állt a Velencei Köztársasággal. A velencei fenyegetések hatására a magyar király 20 ezres hadseregével bevonult Horvátországba, ahol a horvát főurak támogatásukról biztosították. Zára városa (ma Zadar tengerparti város Horvátországban) mellett komoly összecsapás bontakozott ki a magyar és a velencei erők között, ami egy 8 éves fegyverszünethez vezetett, de Lajos a maga részéről véglegesen nem zárta le az ügyet. Nemsokára Genovával szövetkezett Velence ellen, és hadjárata sikerrel járt: a háború 1358-ban a zárai békével zárult le, aminek értelmében Velence lemondott Dalmáciáról.
Lajos az országa nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert is, amelynek védelméből a székelyek több támadást is indítottak az időnként megjelenő tatárok ellen, akik ezért kénytelenek voltak végleg elhagyni a térséget.
Több sikeres hadjáratot indított a Balkánon is, igaz ezzel a folyamatosan gyengülő kis balkáni államok egyre inkább a török hódítók célkeresztjébe kerültek. Nagy Lajos uralkodásának utolsó éveiben Európának már komoly török előretöréssel kellett szembenéznie.
Lajos királyként is igyekezett a lovagi eszmények szerint élni, ezért nevezték el „lovagkirálynak”. A harcokban bátor, sőt vakmerő volt, gyakran harcolt az első sorokban. A krónikások leírták, hogy Lajos rendkívül bajtársiasan viselkedett közkatonáival, valamint nagylelkű volt a hadifoglyokkal szemben.

duol.hu

Ajánlott Cikkek