Nándorfehérvár: Magunkra hagyva…
A keresztes eszme – a Szentföld visszafoglalásának gondolata – Európában már a 13. század vége óta nem volt napirenden. A nemzeti királyságok és városállamok megerősödése, a vatikáni építkezésekre és a vatikáni államszervezet megerősítésére összpontosító pápák sora nem tette lehetővé, hogy egy keresztes hadjárat reálisan szóba kerülhessen. De ez még csak a kisebbik baj volt…
Borítóképen: A nándorfehérvári csata. Ismeretlen, 19. századi festő munkája. A kép közepén kereszttel a kezében Kapisztrán Jánost ábrázolta a művész
1396-ban még sikerült egy jelentős lovagi hadsereget kiállítani, azonban a nikápolyi csatában elszenvedett megsemmisítő vereség még a lelkesedés utolsó csíráit is kioltotta.
A csatában Magyarország és az Oszmán Birodalom uralkodóinak, Luxemburgi Zsigmondnak és I. Bajazid szultánnak haderői ütköztek meg, és ez utóbbi győzött…
Mi volt a verség oka? A történészek szerint egyértelműen az okozta a kudarcot, hogy a francia lovagokból álló hadtest önhitten előrenyomult, és a törökök csapdába ejtették őket. Ettől a sereg többi részén pánik lett úrrá: az erdélyi és havasalföldi segédhadak elmenekültek, a magyar fősereget a török túlerő szétverte.
A magyar sereg tehát megütközött a törökökkel, míg a francia lovagok fogságba estek, a segédcsapatok pedig elmenekültek…
Már ekkor látható volt, hogy Magyarországot magára hagyják, de a továbbiakban ez méginkább igaznak bizonyult… Bár már 1389-ben is meg kellett vívni a törökökkel, az első Rigómezei csata azonban nem zárult egyértelmű végeredménnyel, hogy aztán ugyanott 1448-ban a török egyértelmű győzelmet arasson, Európa más hatalmai csakis önmagukkal foglalkoztak.
Sőt, még az sem volt elég figyelmeztetés, hogy 1453-ban Konstantinápoly végleg elveszett!
Talán ott hibáztak a magyarok, hogy mindig megütköztek a törökkel, és akkor sem adták fel, ha egyes csatákban vereséget szenvedtek? Talán le kellett volna paktálni a törökökkel? Nem tudni, de Erdély példája azt mutatja, hogy talán érdemes lett volna inkább egyezkedni. Itt kell megjegyezni, hogy Erdély kényszer alatt állapodott meg a törökökkel, ebben a kényszerben pedig nem kis szerepe volt és Habsburg Ferdinánd trónutódjának, II. Miksa német-római császárnak…
Mindenesetre tény, hogy Európa más hatalmait egész egyszerűen nem érdekelte, hogy az Oszmán Birodalom terjeszkedésével az erőviszonyok annyira eltolódtak, hogy a török hadsereg már csak egy egyesült nyugat-európai hadsereg bevetésével lett volna legyőzhető.
„…az ellenség … erőben s létszámban megnövekedve, elmúlt győzelmeinek szerencséjétől dölyfösen és dicsőségittasan szerfölött nagy erőre kapott. A gyűlöletes Mohamed ugyanis, a törökök mostani vezére, aki hallatlan kegyetlenségével túltesz valamennyi elődjén, miután elfoglalta az említett királyi várost, megfertőzte szentélyeit, rabságot, halált, szolgaságot s egyéb csapásokat zúdított az emberiség legnemesebb nemzetére, majd a közelmúlt napokban elvette Rácország földjét, Magyarország koronájának ősi birtokát, városait fölgyújtván, népeit pedig részint leöldösvén, részint bosszulatlanul sanyarú szolgaságba hajtván: most újabb csapásra készül emelni „a fegyvert, melyről a vért nem mosta le még ima” , s rettentő bosszút lihegve, cinkosaival együtt egy keresztény hadjárat kifőzésén jár az esze, abban az alávaló meggyőződésben, hogy nem csupán Magyarországot, hanem az egész nemes keresztény világot a maga uralma alá gyűrheti. Mi több, akkora őrültségre ragadtatta magát, hogy szinte világuralomra tart igényt!”
A fenti idézet Vitéz Jánostól van, aki a frankfurti birodalmi gyűlésen 1454. szeptember-október körül ezekkel a szavakkal figyelmeztette a jelenlévő hatalmasságokat. Nem lehet mondani tehát, hogy Európa más hatalmai nem voltak tisztában a helyzettel!
Még akkor sem történt különösebb változás, amikor ugyanezen a gyűlésen, 1454. október 27-én a magyar követek kijelentették, hogy „külső segítség nélkül kénytelenek lesznek békét kötni a törökkel”.
A fordulat lehetősége ismételten felcsillant 1455. április 8-án, amikor Alfonso Borgia, volt valenciai püspök személyében, III. Kallixtusz néven az oszmán veszélyt igazán átérző főpap emelkedett a pápai székbe. Az új pápa május 15-én új keresztes bullát adott ki, és hatékonynak tűnő intézkedéseket tett, hogy a keresztes hadjárat terve ezúttal meg is valósulhasson.
A török elleni küzdelem érdekében látszólag megmozdult minden európai állam, az ígért segítségből azonban csak nagyon kevés valósult meg, a keresztes eszmét ismét érvénytelenítette az államérdek. A birodalmi gyűléseken megszavazott pénzt nem tudták összeszedni, a keresztes hadak szervezése lassan haladt, nagy részük csak az ostrom után érkezett meg…
VII. Károly francia király még a keresztes bulla kihirdetését is megtagadta, és végül a befolyt török tizedet is az Anglia elleni háborúra fordította.
A pápa ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.
És akkor itt álljunk meg! A „merjünk kicsik lenni” hívei, na meg Magyarország ellen mindenre kapható országokban azt a téveszmét hirdetik, hogy a déli harangszó nem a diadalra emlékezteti a híveket!
Egyszer és mindenkorra: III. Kallixtusz pápa augusztus 6-án szerzett tudomást a kereszténység e természetfölöttinek látszó győzelméről a pogány betolakodókon, így 1457-től erre a napra tette a Krisztus színeváltozása ünnepét. A déli harangszó innentől tehát a diadalra emlékeztet minden egyes napon, délben!
És akkor a csata. A kortárs Thuróczy János az általa szerzett Chronica Hungarorum (Thuróczy-krónika) lapjain azt írja, hogy a török 400.000 fős sereggel vonult fel. Azóta – ahogy telt, múlt az idő… – több lépcsőben is kisebb számokat határoztak meg, lassan majd eljutunk odáig is, hogy csata, így persze diadal sem volt…
De hagyjuk is, a tény attól még tény marad, hogy cáfolni igyekeznek, a lényeg az, hogy a török haderő jelentős létszámfölényben volt!
A várat védő csapatok létszáma 5-7.000 fő volt, Hunyadi 10.000 fős csapattal érkezett, míg a lemaradó, de a csata döntő szakaszában megérkező Kapisztrán János csapatai sem tettek ki többet 30.000 főnél.
Nem mellékesen kérdjük; ha III. Kallixtusz úgy tudja, hogy a török hadak nem voltak fölényben, és ha igaz (márpedig igaz!), hogy a várat gyakorlatilag teljesen lerombolta a török, vajon Krisztus színeváltozása ünnepét a diadal napjára teszi? Aligha…
A lényeg azonban az, hogy a dunai ütközet, majd a török roham után a várból kiáramló védők, valamint a megérkező mentősereg tönkreverte a törököt!
Ennek a fényes diadalnak az lett az eredménye, hogy a török hadak jó 70 évig nem próbálkoztak hasonló hadjáratokkal, na meg az, hogy…
Európa más hatalmai még annyi figyelmet sem szenteltek a törökök terjeszkedésének, mint addig! És ennek végül Magyarország lett a legnagyobb vesztese…
