Nem árt tudni! A háború utáni államosítás története Magyarországon

„Megalakult a Nehézipari Központ, A Nehézipari Központ (NIK), amelynek legelső szerepe minden valószínűség szerint az állam által igénybevett nehéz vasipari vállalatok működésének ellenőrzése lesz, megalakult és székhelye a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank központi főépületében van” – adta hírül a Bányászati és Kohászati Lapok 1946. évi 2. száma.

Borítóképen: Karikatúra 1947-ből

Már a székhelyválasztás is sokatmondó, ugyanis a mai Belügyminisztérium épülete Budapest egyik legkiemeltebb pontján, a Széchenyi téren van, oldala pedig a József Attila utcára néz.

De ennél is sokkal fontosabb, hogy magát az intézményt egy kormányrendelet alapján hozták létre. A 620/1948. Kormányrendelet a Nehézipari Központ szervezetéről pontosan leírja, milyen szerepet szántak az állam kizárólagos tulajdonában álló egyéni cégnek.

Egyéni cég??? Igen, a kormányrendelet szó szerint egyéni cégként írja la a NIK-et, ami ebben az esetben annyit tett, hogy a magyar állam a kizárólagos tulajdonos.

A félreértésre az adhatna okot, hogy manapság – a 2009. évi CXV. törvény (az egyéni vállalkozóról és az egyéni cégről) alapján – úgy tekintjük, hogy egyéni céget csakis és kizárólag természetes személy alapíthat. De ez nem mindig volt így, tehát bármilyen furcsa is, de az a szervezet, aminek az alább felsorolt feladatai voltak, egyéni cég volt. Feladatai:

• A 23550/1946. ME rendelet (a rendelet az egyes nehézipari vállalatok állami kezelésbe vételéről szólt) alapján állami kezelés alatt álló vállalatok kezelése.
• Az előző pont alá tartozó vállalatok (a továbbiakban: vállalatok) részére a termeléshez szükséges nyersanyagok, kész- és félkészáruk beszerzése, akár közvetlenül, akár közvetve más cégek útján.
• A vállalatok termelvényeinek értékesítése, akár közvetlenül, akár közvetve más cégek útján.
• A saját és a vállalatok munkavállalóinak árucikkekkel való ellátása, akár közvetlenül, akár közvetve más cégek útján;
• Iparüzemek bérbevétele a racionális és egységes ipari termelés előmozdítása céljából.

A rendelet alkotói ezen a ponton gyorsan hozzátették, hogy mindez nem érinti az egyes vállalatok önállóságát, de a feladat-felsorolás ennek erősen ellentmond… Könyvelési értelemben persze nem, mert az egyes vállalatok önálló könyvvezetést folytattak, tehát eredményeiket maguk mutatták ki, de erre az eredményre igen erős hatást gyakorolhatott az a tény, hogy mind a beszerzés, mind az értékesítés alapvetően a NIK-től függött.

Persze – ha jobban belegondolunk – a „közvetve más cégek útján” akár azt is jelenthette, hogy ezeket tevékenységeket a NIK vissza is adhatta a kezelésébe vont vállalatoknak.

Igen ám, de a beszerzés és értékesítés joga alapvetően a NIK-nél volt, azt bármikor visszavehette, így pedig valójában a vállalatok kézivezérlés alatt voltak. De ez csak az államosítás folyamatának csak egyetlen lépése volt. A NIK-re, illetve a rá vonatkozó rendelettel azért foglalkoztunk ennyit, hogy látható legyen: a cél a minden feletti kontroll megteremtése, megőrzése volt.

Ahhoz, hogy a teljes folyamatot lássuk, egy kicsit vissza kell lépni az időben. A háború után – tulajdonképpen már akkor, amikor az utolsó német katona is elhagyta az országot, sőt részben már a harcok alatt! – olyan rendkívüli terhek jelentkeztek, amelyekre a megoldást az akkor egyre inkább előretörő kommunisták – különösen a Magyar Kommunista Párt (MKP) és annak gazdasági főideológusa, Gerő Ernő – az állami beavatkozás mértékének növelésében, a kötött gazdálkodás bevezetésében látták.

Egy másik, másféle államosítás 1946-ból:

Mik voltak ezek a terhek? Nos, az itt állomásozó szovjet katonák ellátása úgy, hogy a közellátást is biztosítani tudják, miközben a jóvátételi fizetési kötelezettségek minden addiginál nagyobb csapást jelentettek a magyar gazdaságra nézve. Igen, ez a „győztes mindent visz” elve érvényesült. Az voltaképpen kapóra jött a szovjetek által erősen „megtámogatott” kommunistáknak, hogy a közellátás biztosítására már a háború alatt be kellett vezetni bizonyos termékek esetében a beszolgáltatás intézményét, de ebben a „műfajban” is brutálisan léptek fel az új hatalom képviselői.

Mégis a beszolgáltatási rendszert máris egyfajta államosítási – avagy központosítási – lépésként értelmezhetünk, ugyanis az állam begyűjtötte, majd szétosztotta a termékeket, nem pedig a szabadpiacra bízta az ellátást.

A mezőgazdaságra elsősorban a szovjet katonák és a közellátásban számítottak (a jóvátétel az iparra hárult) így nem meglepő, hogy az 1945 tavaszán megindult a földreform. Ennek következtében mintegy másfél millió katasztrális hold terület került az állam kezébe, főként erdők, tan- és mintagazdaságok. Ezen a téren az állami tulajdon már 1945 előtt is fontos szerepet játszott, hiszen az állam a mezőgazdaságban a mintagazdaságok és állami erdőbirtokok, kincstári uradalmak tulajdonlása révén volt jelen.

De itt bőven nem álltak meg! Ahhoz ugyanis, hogy a rendszer működjön, kellett még valami… Igen, ha nem volt piac, nem alakulhatott ki kereslet-kínálati ár sem, ezért aztán rögtön a folyamat elején elkezdték megnyirbálni a szabadáras termékek körét. Miután az ipar alapja akkoriban a szénbányászat volt, hát itt kezdték el:

1945 júliusában megszüntették a szén szabadáras értékesítését, a széneladási engedélyeket pedig kizárólag az Iparügyi Minisztérium adhatott ki.

Minden jel arra mutat, hogy ezt nem találták elégségesnek, talán azért, mert sok olyan szénfelhasználó volt, aki/ami nem tartozott az Iparügyi Minisztérium alá. Így aztán októberben létrehozták a széngazdálkodási kormánybiztosságot, majd decemberben a Tárcaközi Szénbizottságot, amely immár minden (!) szénszállítmány felett rendelkezett.

Alig telt el egy hét, december 20.-án megjelent a 12 200/1945. M. E. sz. rendelet a szénbányák és melléküzemeik 1946. január 1-jével történő állami kezelésbe vételéről.

Fontos látni – és ezért is volt a fenti példa a NIK-kel! -, hogy ekkor még nem feltétlen állami tulajdonról beszélünk, hanem arról, hogy a NIK esetében felsorolt feladatokat az állam – vagy annak saját, kizárólagos állami tulajdonú szervezete – vette át az addig piaci alapon működő vállalkozásoktól.

Tudni kell, hogy a létrejövő gazdasági intézményrendszer csúcsszerve ekkor már az 1945 decemberében felállított Gazdasági Főtanács (GF) volt, amelynek élére a kommunista Vas Zoltán került.

A szénbányák vezetése a vállalatok élére kinevezett miniszteri biztosok beállításával így de facto már 1946. január 1-jétől az állam kezébe került, holott a szénbányák tényleges államosítása csak 1946. június 26-án emelkedett törvényerőre az 1946. évi XIII. tc. elfogadásával.

Szintén a kommunisták (illetve az MKP és a GF) kezdeményezése volt az öt legnagyobb ipari üzem államosítása is. Itt is – csakúgy, mint a bányák esetében! – kárpótlás ígéretével (!) zajlott le a folyamat. Ennek keretében 1946 decemberében a Weiss Manfréd Acél- és Fém Művek, a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt., a győri Magyar Waggon és Gépgyár Rt., valamint a két Ganz-gyár, a Villamossági és a Gép-, Waggon- és Hajógyár. A MÁVAG mindig is állami tulajdon volt, így ott nem volt teendő, de indokot azért csak kellett találni az üzemek átvételére:

Ezek az üzemek kapacitásuk mintegy 60 százalékával jóvátételre termeltek, erre hivatkozással 1946. december 1-jével a jóvátétel időtartamára (!!!) állami kezelésbe vették őket, és igen, irányításukra ekkor hozták létre a Nehézipari Központot (NIK).

Nos, 1990-ig semmiféle kárpótlás nem történt meg, ezt tudjuk. Ha innen nézzük, akkor a kárpótlási folyamat nyitánya voltaképpen nem az 1991. évi XXV. törvény (a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról) volt, hanem például az 1946. évi XIII. törvénycikk, melynek a kártalanításról szóló III. fejezetében található 6. § 1. bekezdése így szólt:

A jelen törvény alapján való állami tulajdonbavétel kártalanítás ellenében történik. A bányajogosítványokért kártalanítás nem jár. A kártalanításról – beleértve a hitelezők kielégítését is – külön törvény fog rendelkezni.

A bányászati jogra tehát kikötötték, hogy nem tárgya a később rendezendő kártalanításnak, de alapvetően az állami tulajdonbavétel – tehát a cégérték az egyes tulajdonosoknak történő megfizetése! – soha nem valósult meg! És ennek is megvan a maga oka… Mert bizony a folyamat itt nem állt meg!

Mindenesetre ugyancsak 1946 végén egyes erőművek és távvezetékek állami tulajdonba vételéről döntöttek, ezzel minden országos jelentőségű energiaközpont és -elosztó az állam tulajdonába került.

Nem csak a hazai kommunisták nem akartak megállni, de a szovjetek részéről is jöttek jelzések: az 1947 szeptemberében tartott Kominformot előkészítő elemzés ugyanis elmarasztalta Magyarországot, azt állítván, hogy a létrejövő „új demokráciák” közül Magyarország áll az utolsó helyen a gazdaság átalakításában!

Talán arra gondoltak, hogy a pénzügyi szférát 1947 nyarán elérő állami beavatkozás – júniusban miniszteri biztosokat küldtek a részvénytársaság formában működő bankokhoz – nem elegendő? Akár azt is hihetjük, ugyanis a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a részvénytársaságként működő pénzintézetek magyar tulajdonban levő részvényeinek állami tulajdonba vételéről szóló 1947. évi XXX. törvénycikk csak december 4-én jelent meg, ennek értelmében a folyamatnak legkésőbb 1948. március 3-ig végbe kellett menni.

És itt van a folyamat egy fontos pontja! A kereskedelmi bankok jelentős tulajdonosi részesedéssel bírtak a magyar iparvállalatokban, így a bankok államosításával ezek a részvények is az állam kezébe kerültek – hogy aztán bevonják azokat…

Szintén az 1947. évi államosítások eredményeként november végén állami tulajdonba vették a bauxitbányászat és az alumíniumtermelés teljes egészét, így az ipar alapjai és pillérei állami kézbe kerültek, és innentől már nem vesződtek sokat a részletekkel egy-egy vállalat kapcsán:

A magánszektor szinte teljes felszámolását az 1949. december 28-án az Elnöki Tanács által kiadott 1949. évi 20. sz. törvényerejű rendelet adta. Ezzel a lépéssel már minden 10 fő alkalmazottat meghaladó vállalkozást államosítottak.

Nos, így nézett ki az a folyamat, amit államosításnak nevezünk. És miért tartottuk fontosnak a témát? Mert sokan inkább csak a fogalmat ismerik, de hogy mi történt valójában a mai fiatalok már nem nagyon ismerhetik…