Nem az, amire gondol: a Magyar Divatcsarnok

1957-ben nyitott meg a Divatcsarnok az egykori Párisi Nagyáruház épületében. Ha visszafelé megyünk az időben, akkor azt találjuk, hogy Goldberger Sámuel, a messze földön híres textilgyáros Andrássy út felé neoreneszánsz, míg a Paulay Ede utca felé neoreneszánsz Párisi Nagyáruházaként üzemelt 1911-től, mert elődje, az 1882-ben épült Terézvárosi Kaszinó – már áruházként! – 1903-ban leégett… De itt és most nem erről az épületről lesz szó!

Borítóképen: A Magyar Divatcsarnok egyik elárusítócsarnoka: Luxfer üvegbeton-boltozat (Haas és Somogyi, gumipadló (Emergé, a Magyar Ruggyantagyár saját nevéből képzett márkája), 1930 (forrás: Tér és forma, 1930)

De mégis fontos az 1957-ben megnyílt Divatcsarnok, hiszen ez az áruház egy másik, korábban a Rákóczi úton berendezett áruház utódjaként nyílt meg. És annak története sem kevésbé kalandos, mint a ma már ismét Párisi Nagyáruháznak nevezett épületé!

Eljött az ideje, hogy rendet tegyünk! Itt és most a Magyar Divatcsarnokról lesz szó, ami a hirdetések szerint a Rákóczi út 74 szám alatt működött, valójában azonban idővel a mellette lévő épületeket is magába olvasztotta. Menjünk vissza tehát a Millennium korába, hogy megleljük azt a kis textilboltot, ami a Hársfa utcában működött.

Itt a 33. szám alatt – ma Baptista imaház – működött tehát a boltocska, ami szerény forgalmat bonyolított, de Rosenbergné fáradhatatlan munkájának köszönhetően mégis szépen gyarapodott. Az asszony, amikor csak ideje engedte, ott volt a boltban, és olyan tehetséges kereskedő volt, hogy talán még az is vásárolt náluk, akinek egyébként semmi ilyen nemű szándéka nem volt, csak éppen arra járt.

Igen ám, de ebben a kis utcában nem jártak olyan nagyon sokan… Amikor azonban 1906-ban Kossuth Lajos hamvait a Kerepesi úton végeláthatatlan tömeg kísérte, megfogalmazódott benne, hogy ki kell költöznie a boltnak a nagy forgalmú útra! Kerepesi út? Igen, a mai Rákóczi út elnevezés nem létezett, hiszen a Kerepesi út nem a mai Baross térnél indult, hanem már az Astoriától!

II. Rákóczi Ferenc hazahozott hamvait ezen az úton kísérték a Szent István-bazilikától a Keleti pályaudvarig, ennek emlékére nevezték el a Kerepesi út ezen részét Rákócziról.

Rosenberg Márk nem lelkesedett, de megbízott jó üzleti érzékkel megáldott feleségében, így aztán a költözés megtörtént. Ekkor itt még régi rozzant házak álltak, a bolt sem volt nagy, de az tény, hogy pompásan bevált az asszony terve, a forgalom messze meghaladta a Hársfa utcai üzletét! A szomszéd ház egy akkor 100 éves emeletes viskó volt, amit majdnem ingyen meg lehetett venni, a bontási anyagokból pedig még bevételre is szert lehetett tenni.

Igen ám, de ez még kevés volt, építeni is kellett valamit, hogy haszna is legyen a vásárlásnak! Az asszony nem tétlenkedett, addig győzködte Löffler Sándort és Bélát, koruk híres építészeit, mígnem az építészek által nyújtott hitelből meg nem építettek egy bérpalotát, aminek alsó traktusában természetesen tovább terjeszkedhetett a textilbolt.

Amikor Rosenberg Márk meghalt, fiai – akiket anyjuk istenített, különösen „Tónit” – Ruttkai Antal és Pál vették át az üzletet.

Ekkor jött a névváltás, az addig Ifjú Rosenberg Márk feliratú cégtábla helyére Ruttkai Antal és Pál Magyar Divatcsarnoka felirat került!

Bár ezt az akkor már öregedő édesanya nem tudhatta, de 1920 után a jelentősen lecsökkent méretű ország adta körülmények bizony igen komoly hasznot hoztak a Magyar Divatcsarnoknak, hiszen akkoriban mind az elcsatolt részekről, mind pedig a jelentősen elszegényedett vidéki településekről rengetegen érkeztek a fővárosba. Egy újabb történelmiesemény bizonyította (sajnos…), hogy a Rákóczi úton van a helye a boltnak, ugyanis…

Az ország elszakított területei elvágták a Nyugati pályaudvar forgalmát, így minden élet és forgalom a Keleti pályaudvar, a Rákóczi-út felé tolódott el.

Ruttkai Antal tényleg tehetséges kereskedő volt, és felismerte, hogy a tömegtermékek kis árréssel való értékesítése a megfelelő irány, hiszen a Keleti pályaudvar közönsége jellemzően nem bírt nagy jövedelemmel – ha egyáltalán volt állása -, ugyanakkor a minőséget is szem előtt tartotta. Elképzelései koordinátái közé leginkább a német áruházi stílus, és a jó minőségő német textiláru illett bele a leginkább.

Ruttkai Antal tehát feltétel nélkül hitt a német minőségben? Ez nem annyira egyértelmű, hiszen volt Magyarországon is kiváló minőségű textil, azt éppen a már említett Goldberger állította elő, így aztán nyilván volt más tényező is, ami miatt a német árukat választotta. Egyrészt ott volt a tény, hogy a konfekcióiparban a németek jobbak voltak, de volt egy ennél sokkal fontosabb dolog is!

De, ami talán még fontosabb volt, az nem más, mint hogy ezekben az időkben a német áruk minősége folyamatosan javult, ám közben a német márka folyamatosan leértékelődött!

A fent említett üzleti filozófia mellett tehát a német márka leértékelődése lett a Ruttkai vagyon alapja. A képlet – ma már innen visszatekintve! – igen egyszerű volt: a romló német márkáért vásárolt áruért cserébe Budapesten arannyal, dollárral, svájci frankkal fizettek! Az sem volt mellékes, hogy édesanyjuk a maga által tulajdonolt üzlethelyiségekért nem kért bérleti díjat, csak annyit tett, hogy időnként kivett a kasszából némi pénzt, hozzávetőleg napi 50 pengőt.

Ez azért nem volt kis összeg, hiszen mai értéken ez napi 50-60.000 forintnak felel meg – az artortenet.hu adatai szerint -, de jóval szerényebb összeg volt havi szinten, mint ha piaci alapon bérleti díjat kért volna fiaitól!

Ez tehát komoly anyagi előny volt a versenytársakkal szemben, de mégis homok került a gépezetbe… A két fiú összeveszett, ennek eredményeképpen pedig Pál 600.000 pengő végkielégítéssel kilépett az üzletből. Anyjuk azonban ebben is lehetőséget látott, ugyanis nagy örömmel élte meg, hogy – miután lánya egy gazdag konfekciógyáros felesége lett – kedvenc fia, az anya üzleti érzékét, és energiáit megöröklő Ruttkai Antal lett az egyedüli tulajdonosa a vállalkozásnak!

Ruttkai Pál sem maradt tétlen, de nem egy konkurens vállalkozást indított, hanem egy textilkereskedő, bizonyos Szénásy földbirtokát megvásárolta, és ott jónevű mintagazdaságot alakított ki. A két fiútestvér közötti vita a terjeszkedésen pattanhatott ki, hiszen, miután Antal lett a kizárólagos tulajdonosa a Magyar Divatcsarnoknak, üzletét további épületekre terjesztette ki, így megalkotta az akkori Magyarország legnagyobb áruházát, ami ekkorra már mindent (is) árult, amit csak kínálni lehetett akkoriban!

Egy idő után részvénytársasági formában üzemelt tovább az áruház, ami annyit tett, hogy részvények eladásával újabb bevétele tett szert a tulajdonos, de a többségi tulajdont soha nem engedte ki a kezéből.

A Magyar Divatcsarnok Részvénytársaság tehát egy olyan üzleti modellt működtetett, ami a háború után igen hosszú ideig nem volt Magyarországon, és amikor ilyen típusú nagy bevásárló központok létrejöttek, akkor már csak bérlők kínálták portékáikat, saját tulajdonú, és hasonlóan széles árukínálatú üzlet a mai napig nincs. És gyanítható, hogy nem is lesz.

Nem mellékes, hogy a városban itt tartottak először tematikus vásárlóheteket, mint például a „magyar hét” vagy a „fehér hét” (ezt húsvét után tartották), melyek később országos mozgalmak lettek. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezek bizony a mostani üzleti gyakorlatok megfelelői voltak, hiszen ma már természetes a húsvéti várás, a „Black Friday”, és még sok-sok más hasonló vevőcsalogató tematikus üzleti fogás.

Nos, ilyen volt a Magyar Divatcsarnok, ami olyan szolgáltatásokat nyújtott, amit se előtte, sem pedig utána semmi más.

És mi lett a Magyar Divatcsarnok sorsa? Nos, az addigra már Rákóczi út 70-76-ra kiterjedő óriási áruházat 1948-ban államosították, az ’50-es évek végére a 70-72-es számok teljesen megsemmisültek, a 74 pedig leégett. A Divatcsarnok – mint intézmény – ekkor az Andrássy útra költözött, a Párisi Áruház épületébe.

1957-ben aztán csapó József tervei alapján teljes átalakítást végeztek, hogy itt nyissák meg a bútort kínáló Otthon Áruházat. Miért éppen bútor? Mert akkoriban igencsak nagy lakáshiány volt Budapesten, amire a megoldás a panelházak építése volt, amelyekbe szabványosított bútorokat terveztek.

Nos, ebből minden szinten kielégítő kínálatot nyújtott az Otthon Áruház – persze a kor szintjén, és szigorúan a szabvány előírásainak megfelelően, azaz elég sivár formavilágot és gyakran gyenge minőséget képviselt, de megfizethető volt… Lakberendezés a Lenini úton! Aztán szélesedett a paletta, még autót is „árultak” (inkább csak bemutattak itt! Az is beleillett az előbbi ár-érték koordinátarendszerbe:

Manapság még ott az OTTHON felirat (fényreklám) az épületen, de azt már nem tudjuk, hogy van gazdája, és ha van, akkor mi a terv, mert mintha nem lenne komoly mozgás az épületben.