Nem mindenki szeretett utazni benne… „Pabjeda” személyautó
Rátaláltunk a „Pabjeda” (magyarul: Győzelem) típusú autó műszaki leírására 1949-ből. A rengeteg ideológiai maszlag mellett szerencsére kihámozható a lényeg, mi csak annyit jegyzünk meg, hogy az ötszemélyes kialakítás éppen megfelelő volt arra, hogy egy „éjszakai járattal” megautókáztassanak valakit – a hátsó ülés közepén, két bőrkabátos alak között…
Borítóképen: “A rendkívül tetszetős külsejű kocsi…”
Tehát leginkább – legalábbis az ötvenes években – ez volt a nagy fekete autó… És tényleg; az akkori Moszkvicsok 4 méter alatti kategóriájúak voltak, a későbbi Zsiguli is épp csak pár milliméterrel haladta meg a 4 métert, de a GAZ M-20 (a „Pabjeda” gyári jelzése) majdnem 4,7 méter volt. Ez pedig már majdnem a mára egyébként igen nagyra nőtt autók közül a Volkswagen Passat kategóriája, a német autó legfrissebb verziója kevesebb, mint 10 centiméterrel hosszabb csak.
De nézzük a továbbiakat! Igyekszünk idézeteket is becsempészni, hogy a kor hangulatát – vagy legalábbis a kor hivatalos propagandáját – is visszaadjuk kicsit:
„A Pabjeda főbb méreteit és szerkesztési alapelveit nagy körültekintéssel választották. Nem utánozták azt a helytelen európai gyakorlatot, hogy a motor méreteit a lehető legkisebbre választják, mert ez az élettartam és a teljesítmény rovására megy, anélkül, hogy a fogyasztást csökkentené. De a karosszéria-méreteket sem választották feleslegesen nagyra, mint az amerikaiak, hanem csak akkorára, hogy 5 ember kényelmesen utazhasson a kocsiban.”
Ezt ma így mondanánk; a Pabjeda elavult motorkonstrukciója okán kénytelenek voltak relatíve nagy hengerűrtartalmú motort beépíteni, egy ekkora autóban pedig alapszintű elvárás, hogy öt utas kényelmesen utazzon. Tévedés ne essen, ezzel nem akarjuk leszólni az autót – az olyan volt, amilyen… -, csak azt akarjuk érzékeltetni, hogy akkoriban minden politika, minden propaganda volt, különösen egy szovjet autó!
„A rendkívül tetszetős külsejű kocsi helyes arányaival és kellemes vonalaival tűnik ki a kapitalista államok giccses vonalú, krómozott bádoglemezekkel „díszített“, mesterkélten modern vagy maradian konzervatív típusai között.”
„Arccal a vasútnak!”, az irány egy cseppet sem változott, a cikk szerzője csapat ezerrel! De nem ez a lényeg, sokkal fontosabb az, hogy a Pabjeda tehát egy meglehetősen dísztelen, egyszerű megjelenésű autó, amivel egyébként önmagában semmi baj nincs, mostanság ezt letisztultságnak szokás eladni – persze vannak, akik ezt ürességként, vagy olcsóságként azonosítják…
De jöjjenek az adatok, ezekben legalább nincs semmiféle politika, ezek számok meg betűk, és kész:
Tulajdonképpen ezekhez a méretekhez az 1.350 kilogramm nem is olyan sok, de vegyük figyelembe, hogy ezt csak mai tapasztalataink mondatják velünk, ez a súly akkoriban sárnehéz autót jelentett. Sok esetben még ebben a méretosztályban is (!) megmaradt az autók súlya 1 tonna körül!
Na jó, de nézzük akkor, hogy mi mozgatja ezt a kasztnit! Íme:
Nos, egy több, mint 2 literes motorból az a bizonyos 50 LE, illetve az a 130 Nm (ha jól értelmezem a ma alkalmazott mértékegység szerint) nem éppen acélos!
A motor tehát elég hervatagnak tűnik, de mi van a hajtáslánc további elemeivel? A helyzet az, hogy itt is kellett egy kis propaganda-szólam, ugyanis a váltó csak háromsebességes, és hát ezt magyarázni kellett már akkor is…:
„A sebességváltó 3 sebességes. (Helyesen méretezett és nem erőltetett motor esetében nincs szükség 4 áttételre.)”
Az autó egyébként hátsókerék hajtású, így igen fontos szerkezeti eleme volt a hátsó híd, amelyről így írtak akkoriban:
„A hátsó híd metszetrajzán (6. ábra) láthatjuk, hogy ezt a fontos részt is rendkívül erős és tartós kivitelben készítik. A hátsó híd áttétele: 4,7 :1.”
„A kerékfelfüggesztés és rugózás rendszere is teljesen korszerű. A függetlenül rugózott első kerekeket lengőkarok vezetik és csavarrugóval rugózzák. A hátsó híd lemezvágókkal kapcsolódik az alvázhoz. A rúgók döntése olyan, hogy a jármű biztos irány tartását segíti elő. Mind a négy keréken lengésátlók vannak” – írták.
Megtudhatjuk még a cikkből, hogy az elektromos rendszer 12 voltos – ez akkoriban nem volt minden esetben egyértelmű, sok 6 voltos rendszerű autó volt még -, illetve azt is, hogy az egyébként nem nehéz, ámde a gyengécske autó sem gyors nem volt, sem nem volt takarékos…:
Ezek után érthető, hogy kellett még valamit írni, mert talán maga a cikk szerzője is érezte, hogy ezzel az autóval – még az akkori körülmények között sem! – nem lehet nagyot villantani, ezért a következő lózunggal fejezte be írását:
„A cári Oroszországban 1913-ban mindössze 8.800 személy- és teherautó volt. Az autóipart a sztálini ötéves tervek során építették ki. Tizenöt év alatt a szocialista autógyártás behozta a kapitalista gyárak 40 éves előnyét és tervezésben, gyártási technológiában, teljesítményben ma már túlszárnyalja azokat az üzemeket, ahol a technikát, a tudományt, a termelést mindig háttérbe szorították a kapitalisták profitszerzési szempontjai.”
Hát így ment ez akkoriban, amikor bemutatták a nagy fekete autót… Az utódról már a Filmhíradó is beszámolt (de az M-20 is feltűnik a képsorokon):