Nincs új a nap alatt! A tiszai ármentesítés már 1895-ben károkat okozott…
A régi időkben a Hortobágyon való gazdálkodás sokkal szabadabb volt, mint manapság; minden debreceni gazda annyi állatot tarthatott rajta, amennyit csak tudott. A Hortobágy már a mezőgazdasági történetének kezdeti időszakában Debrecen része volt, amit Hunyadi János, Magyarország kormányzójának 1452-ben, Márton napján Budán kiállított adománylevele is bizonyít.
Borítóképen: Hortobágyi csikósok – Wágner Sándor rajza (forrás: Képes Folyóirat – A Vasárnapi Ujság füzetekben, 1889)
Ez az okirat a Máta és Balmazújváros környéki pusztákat visszaadta Debrecennek, mert azok emberemlékezet óta a városhoz tartoztak.
Később, például 1745-ben, újabb területek, mint a Zám és Ohat, a város tulajdonába kerültek a kincstártól, zálogként. Napjainkban a Hortobágyon található pusztákat Máta, Zám, Ohat és az Elep alkotják. A Hortobágy folyó szeli át őket, amelynek jobb partján található a mátai telep, a Hortobágy központja, ahol istállók, gyógyszertár és állatorvosi épületek kaptak helyet.
A bal oldalon áll a híres hortobágyi csárda, amely korábban nagyon népszerű megállóhely volt a kereskedők számára.
A Hortobágy régen a külvilágtól elzárt terület volt, amelyet nehezen lehetett megközelíteni. A debreceni-tiszafüredi vasút megépítésével azonban bekapcsolódott a gazdasági életbe, amely jelentős változásokat hozhat. Egyelőre azonban korai lenne találgatni, milyen hatással lesz rá.
A Hortobágy legnagyobb része szikes agyagos talaj, amely leginkább legeltetésre alkalmas. Ezen kívül van itt 5283 holdnyi szántóföld, az Ohat környékén lévő területek pedig agyagosak és szikesek, míg közelebb a Tiszához homokosak. Ohatnak még 129 hold erdeje is van.
A Hortobágy legelői kemény és szikes talajjal rendelkeznek, amely esőben sáros, szárazságban pedig szinte kőkemény.
A Tisza szabályozása drasztikusan megváltoztatta a Hortobágy területét, eltűntek mocsarai és vizes helyei, így ma már csak néha kerül víz alá. A változások jelentős költségekkel jártak Debrecen számára, például ármentesítési alapot kellett létrehozni.
Bár a vízvédelmi szempontból hasznos volt az ármentesítés, gazdasági szempontból a gazdák számára kevésbé előnyös.
A szabályozás előtt mindig volt elegendő legelő, míg 1895-ben már a legeltetési időszak gyakran csak pár hónapig tartott.
forrás: Köztelek, 1895
