Hírek

Önrendelkezés és/vagy területi integritás?

A spanyol kormány kegyelmet adott kilenc bebörtönzött katalán vezetőnek, akiket a katalán népszavazás kapcsán zendülés vádjával ítéltek el jó három és fél évvel ezelőtt. A spanyol miniszterelnök a lépést azzal indokolta, hogy a harmónia és az együttélés helyreállításának egy lépése. A kormány ugyanis új alapokra kívánja helyezni a spanyol-katalán kapcsolatokat. Talán mondani sem kell, hogy azonnal tüntetések kezdődtek a városban a spanyol miniszterelnök jelenléte okán…

Borítókép: Európa országai fővárosokkal (forrás: azatlasz.hu)

A katalán példa jól mutatja az Európai Unió (szándékolt) gyengeségét. Az Európai Parlamentben a katalán népszavazás kapcsán a következőket mondta Antonio Tajani elnök:

„Katalónia egy régió… a Katalónia nem tiszteli a spanyol alkotmányt, nem tekinti magának a kötelezően érvényes, az Katalónia problémája. Nem lehet két országról beszélni és nem lehet két parlamentről sem. Katalónia Spanyolország része, egyik tartománya, amely autonómiával van benne, de ettől még nem egy autonóm állam.”

Ez a kijelentés egyértelműsíti, hogy az Unió a területi integritást az önrendelkezési jog elé helyezi, bár ez nem minden esetben van így… De mi lehet az oka annak, hogy ez Európában így alakult? Helyesebben, hogy így alakították azok, akik az Uniót, annak jogrendjét kitalálták.

A megértéshez a jogállamiság fogalmát kell tisztáznunk. Nem egyszerű dolog ez, mert ennek sincs igazán európai szintű szabályozása, de a katalánok esetében a spanyol alkotmányra hivatkoztak, ami nem engedélyez területi önállósodásról tartott népszavazást. Ezt később a spanyol alkotmánybíróság is megerősítette. Hogy mennyire nem egyértelmű a helyzet, az mutatja, hogy a skótok minden további nélkül tarthattak ilyen népszavazást, ugyanis ott – bár egyetlen dokumentumban rögzített alkotmány, de a törvények összessége végülis a mindenki által elfogadott jogi kereteket megadja – abban az esetben sor kerülhet területi önállósodásról szóló szavazásra – amennyiben London engedélyezi azt!

Ezek szerint az Európai Unió álláspontja az, hogy az egyes (tag)országoknak jogában áll az önrendelkezés megtagadása a területén élő nemzeti kisebbségek vonatkozásában!

Nem teljesen világos, hogy most is ilyen értelemben használják az Unió egyes szervei a jogállamiság fogalmát, miszerint a jogállam az, ami betartja az alaptörvény/alkotmány rendelkezéseit, de tartunk tőle, hogy ez nem így van…

De miért sorolja hátra az önrendelkezést, mint a szabadságjogok egyikét? Jellemző módon erre nincs szabályozás, az Unió csak az ENSZ-re hivatkozik, azonban az ENSZ – legalábbis a szakértők szerint – ugyan kiemelten fontos témaként kezeli az önrendelkezést és a területi integritás kérdését, de nem „rangsorol”, azaz egész egyszerűen nem írja le, hogy milyen esetekben melyik alapjog az „erősebb”!

Az Unió alapítói egész egyszerűen megkerülték a problémát, mondván, hogy nem akartak kompetenciát – így nincs is! – a szabadságjogok és a népek önrendelkezési jogával kapcsolatban. Mivel nincs világos sorrendiség, a gyakorlatban esetjogi megítélés alá esik, ha a két jog ellentmondásba kerül egymással. Így Koszovó esetében az elnyomott és jogfosztott helyzetnek való kitettség elszakadást indokolhatónak minősített vélelmezése okán például annak ellenére sem kifogásolták az elszakadást (sem az ENSZ, sem az Unió), hogy ezt a jogot a fennálló jogrend nem tette (volna) lehetővé.

Az Európai Unió ebben a helyzetben egyértelműen az államok mellett áll, így a nemzeti kisebbségek jogainak nincs valódi képviselete, sőt, az Unió szervei valójában ezek ellen a kisebbségek ellen döntenek, vagy egyszerűen megtagadják a döntést (lásd: Minority SafePack).

De miért ez a gyakorlat? Valószínű, hogy az alapítás óta berögzült reflex az oka, hiszen az alapítók két világháború után mindennél jobban féltek attól, hogy az országhatárok változzanak, új államok jöjjenek létre, vagy egyes országok területe/népessége növekedjen egy másik rovására. Az is fontos, hogy a népesség, vagy terület alapú képviseleti arányokon is változtatni kellene ilyenkor, ami nem kis munka, és valószínű, hogy nem szívesen foglalkoznának ezzel sziszifuszi munkával.

A probléma abban áll, hogy azzal senki nem foglalkozott a második világégés után, hogy például a trianoni határok megfelelőek arra, hogy tényleg szilárd alapot adjanak hosszú időn keresztül a kisebbségek jogainak érvényesíthetőségére. Ez azért fontos, mert ha az Uniónak nincs mandátuma az őshonos nemzeti kisebbségek jogérvényesítése ügyében, akkor a határokat kell módosítani aszerint, hogy a lehető legkevesebb nemzeti kisebbség éljen Európa-szerte.

És akkor itt jön a 22-es csapdája; az Unió minden esetben „állam-párti”, azaz egyáltalán nem várható, hogy aligha indíthatna bármilyen eljárást egy tagállami kormány ellen, hiszen nem engedi, hogy valamelyik etnikuma vagy tartománya függetlenséget deklaráljon és kiváljon, ha azzal az adott kormányának, és az ország lakosságának többségi véleménye nem egyezik.

Ebben a helyzetben Európa intézményei kisebbségi jogi tevékenységükből egész egyszerűen kizárják a nemzeti/őshonos kisebbségeket! Maradnak tehát a szexuális kisebbségek, meg a bevándorlók jogai…

A vége pedig az, hogy az Európai Unió „becsapdázta”, és a nemzetiségek helyett egynemű, nemzeti jellegétől megfosztott Európai Egyesült Államokat akar létrehozni! Világos az irány, de ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik a törekvés, úgy fokozódik ellenérzésünk az Unióval kapcsolatban.

Ajánlott Cikkek