Pajtás-tragédia a Balatonon
Pajtás daloljunk… visszhangzik a fülembe a korábbi rendszer egyik sokszor hallott dala. Bár Szegedi Sándor szerint a „Dal a hazáról (Pajtás daloljunk…)” című dal nem politikai tartalmú. Mi ezzel nem vitatkozunk, a politika csak annyiban tartozik ránk, amennyiben volt valamilyen köze az 1954. május 30-án felborult Pajtás motorhajó felborulásához.
Borítóképen: A Pajtásutasszállító hajóbalesete a 1954. V. 30. a balatonfüredi kikötőben – a hajó a borulás pillanatában (forrás: Fotóművészet, szerző: Kálnai?)
Ebben az esetben nem csak történeti oka van, hogy a hajó történetét röviden felelevenítjük. A hajó nevét testvérhajóival együtt római számok adták, így a később Pajtásra átnevezett egység a II. nevet kapta.
Ezek a hajók annak idején dunai átkelőhajóknak épültek. A gyakorlatban bevált a típus, ugyanis a Schlick gyárban még 1918-ban készült el, és még a második világháború idején is szolgáltak.
Ez sajnos azt eredményezte, hogy a II. a Markó utcánál aknára futott… A hajó elsüllyedt ugyan, de 1946-ban kiemelték, és egy alapos felújításon esett át. Valóban alapos volt a felújítás? Minden bizonnyal alapos volt a Balatonra történő átszállítás előtti felújítás, de amikor 1951-ben a Balatonra került – immár Pajtás néven! -, Siófokon egy nagyobb hajócsavart építettek be, illetve a hajótestet megmagasították, hogy több utast szállítson, de állékonysági próbát nem végeztek rajta…
A hajó kapitánya többször, írásban is jelezte, hogy az átépítés nem megfelelő, nem lehet biztonságosan haladni a megmagasított hajóval, de az illetékesek ezzel nem törődtek.
Miután a hajó az egyik első volt a Balatonon a háború után és a rendszer büszke volt rá, a kapitány jelzéseit nem hozták nyilvánosságra. Ennyiben biztosan volt köze a politikának a tragédiához…
1954. május 30-án, gyermeknapon a hajó Siófokról indult Tihanyba Balatonfüred érintésével, menetrend szerint, jó látási viszonyok közt. A fedélzeten a hat fős személyzet kb. 170-175 utast szállított. Amikor a füredi kikötőt készült elhagyni a hajó, az épp akkor rendezett vitorlásverseny tárult az utasok szeme elé, akik átmentek a hajó bal oldalára, hogy lássák a viadalt.
A túl magasra átépített hajó hirtelen balra billent, majd imbolyogni kezdett.
A megrettent emberek a jobb oldalra szaladtak, mire a hajó jobbra dőlt. A pánikba esett utasok ekkor ismét átszaladtak a bal oldalra. Erre a hajó ismét, ezúttal végleg balra dőlt, és fel is borult, Heisz János kapitány minden ellenkormányzási kísérlete ellenére.
Ebben a pillanatban Vámos Gyula fűtő kiengedte a gőzt, megmentve ezzel a túlélők nagy részét, de őt magát a tó hullámsírba temette. A hajó felborulásának igazi oka korábbi átépítése lehetett, amely miatt a hajó erősen labilissá vált.
A versenyen részt vevő vitorlások, sok más hajó és csónak azonnal megkezdte a mentést Dolesch Iván hangosbemondóba kiáltott utasítása nyomán, ennek ellenére a tragédiának 22 (egyes források szerint 27) halálos áldozata és több mint 50 sérültje volt, főleg gyerekek.
Minden valószínűség szerint a legtöbb embert, szám szerint 20-at, a vitorlásversenyen részt vevő Szabady Tibor mentette ki, aki beúszott a felborult és süllyedő hajó utasterébe, és egyesével húzta ki az úszni nem tudó embereket a vízzel elárasztott kajütön keresztül. Szabady korábban felderítő és vadászpilóta volt a második világháborúban, öttusázó múltja révén igen jó úszónak számított. Szabady Tibor a tragédiának minden bizonnyal utolsó aktív résztvevőjeként és egyik utolsó szemtanújaként 2022. augusztus 11-én halt meg, 18 nappal 99 születésnapja előtt.
A magyar hajózás történetének második legsúlyosabb tragédiájáról a Rákosi-korszak irányított nyilvánosságában nem volt szabad a valóságnak megfelelően beszámolni.
A baleset után a hajót ismét kiemelték, motorhajóvá alakították, átkeresztelték Siófokra, később pedig Dömsöd néven újból a Dunán járt 1987-es nyugdíjazásáig. 2002-ben magántulajdonba, majd nem sokkal később a pilismaróti öbölbe került.
A tragédia emlékére 1999. május 30-án emlékművet állítottak Balatonfüreden és Balatonakalin.
